A felkelő nap első sugarai tüzes pengeként hasítottak keresztül a hegyeket körülvevő ködfüggönyön. Ahogy tért hódított a fény a sötétség felett, úgy az élővilág is ébredezni kezdett.
Hesszen egy fennsíkon helyezkedett el, a hegyek lábainál. Meredek fal vette körül, mely megakadályozta, hogy hívatlan látogatók betegyék a lábukat a területére. A kentaurok nem igazán kedvelték az idegeneket. Óvatosságuk és bizalmatlanságuk érthető volt, hiszen egy olyan fontos varázseszközre vigyáztak, mint a Necronomicon.
Egy egyszerű szemlélő számára a város egy esetleges ostrom során bevehetetlennek tűnhetett, azonban Romeria hamar rájött, hogy hol van Hesszen legnagyobb gyengepontja... Az ivóvizet szolgáltató hegyi forrás, mely egy földalatti hatalmas tóból eredt, a város alatt elhaladva egy díszes kúton keresztül került a kentaurok poharaiba.
Az Árnyékboszorkánynak, így nem maradt más dolga, mint egy hathatós méreggel megfertőzni a vizet, mely alattomosan és észrevétlenül fejti ki hatását, azokra, akiknek a szervezetébe kerül. És, mire a városlakók bármit is tehetnének, addigra túl késő lesz.
Mielőtt a nap teljes alakjában kibukhatott volna az őt takaró hegyláncolat mögül, Romeria és Panteas már a forrás felé tartottak. Lobogó köpenyük felkavarta a még elterülő köd lomha felhőit, miközben a kövekkel és gyökerekkel átszőtt talajon haladtak.
- Megérkeztünk... - szólalt meg az Árnyékboszorkány azon a helyen állva, ami alatt a Hesszen ivóvízellátását biztosító tó feküdt. Romeria varázsbotja végével kettőt koppintott a talajra, mely ekkor szétnyílt, egyenes utat adva a mélyben húzódó vízhez.
A nő egy sötétkék folyadékot tartalmazó üvegcsét varázsolt a kezébe és az abban lévő mérget gondolkodás nélkül beleöntött a hasadékba. Miután végzett, újabb két koppintással bezárta a lyukat, majd az egyik fához lépve, annak nekitámasztva kezét, nézett le a mit sem sejtő városra.
- Ezek után, már nincs más dolgunk, mint várni - mondta gonosz mosollyal az arcán Romeria.
Niela egész éjjel a történteken gondolkodott. Ha valóban azért halt meg Garan, mert meg akarta védeni őt és a világot, akkor nem hagyhatta, hogy az áldozata ellenére Romeria elérje a célját.
Ha belé, Nielába zárták a démonok erejét, akkor meg kell tudnia, hogy képes-e a segítségével felvenni a harcot az Árnyékboszorkány ellen. Emellett nem várhatja el Solufeltől és az elfektől, hogy egész hátra lévő életében mellette legyenek és megvédelmezzék. Így a reggel beköszöntével a lány gyorsan felöltözött, azzal Solufel keresésére indult.
Alig, hogy elhagyta a szobáját, belefutott a közeledő Illorába. Az elf kedves mosollyal köszöntötte.
- Jó reggelt Niela! Épp hozzád tartottam, hogy megnézzelek. Nem tudsz aludni?
- Jó reggelt. Nem igazán, de örülök, hogy itt vagy Illora, mert szeretnék kérni valamit.
- Mond csak nyugodtan.
- Beszélhetnék most Solufel királlyal?
- Körülbelül ilyenkor szokott reggelizni, úgyhogy gondolom, tud fogadni téged. Emellett neked is kellene enned valamit... - mondta az elf Niela korgó gyomrára pillantva.
- Igen, az jól jönne - válaszolta kissé zavarban a lány.
A király a palota belső udvarán az árnyékot adó lugas alatt foglalt helyet. Egy megterített asztalnál ült és csendben falatozott, amikor Illora és Niela odaértek hozzá.
- Szép reggelt hölgyeim - üdvözölte őket Solufel barátságosan. - Kérlek, foglaljatok helyet!
- Köszönjük felség - bólintott Illora, majd Nielával leültek.
- Nem szeretek egyedül enni, úgyhogy bátran tartsatok velem - mutatott az ételre a király. Niela egy pillantra elcsodálkozott a sokféle gyümölcsön, kenyérféleségen és egyéb ételeken, melyek az asztalon kirakva hevertek. Valóban éhes volt már, ezért nem utasította vissza az ajánlatot. Azonban még éhsége sem tudta elvonni a figyelmét arról, amiért jött.
- Felség, szeretnék kérdezni valamit...
- Hallgatlak Niela.
- Lehetséges lenne, hogy a démonok erejével meg tanuljak varázsolni? - Solufel és Illora egy pillanatra meglepődött a kérdésen.
- Nem tartom kizártnak, de miért akarsz varázsolni? - érdeklődött a király.
- Hogy szembeszállhassak Romeriával, ha arra kerül a sor - jelentette ki határozottan a lány.
- Értem - mondta Solufel. - Bátorságról és előrelátásról tanúskodik, hogy fel akarsz készülni a rád leselkedő veszélyekre. Részemről támogatom az ötletet, ám azt nem tudom megmondani, hogy a benned lakozó erő alkalmas-e arra, hogy használd az Árnyékboszorkánnyal szemben. De, van egy személy, aki segíthet választ adni a kérdésedre. Vion, a főmágusunk.
Reggeli után nem sokkal Solufel és Niela elindultak az említett mágus otthona felé. Vion a legtöbb elffel ellentétben, nem a palota körüli városban lakott, hanem egyedül az erdőben. Egy vékony, kikövezett ösvény vezetett el a házáig. Otthona nem tanúskodott különcségről. Egyszerű, mégis kifinomult formák jellemezték, mint ahogy a többi, az elfek által emelt építményt is.
A látogatók felsétáltak a bejárati ajtóhoz vezető néhány lépcsőfokon, majd a király kopogtatott. Az ajtó nem sokkal ezután felnyílt, és egy magas, határozott, sőt, kissé komor pillantású alak jelent meg benne. Niela meglepődött a férfi láttán, ugyanis fehér volt a bőre, mint az embereké, nem pedig halványkékes. Ez különös kontrasztot adott a hosszú, tintaék árnyalatú hajához, és a szabályos, tekintélyt sugárzó vonásaihoz.
- Felség, micsoda kellemes meglepetés - szólalt meg hűvösen a varázsló.
- Remélem nem zavartunk meg semmiben, Vion - érdeklődött kedvesen Solufel. Az ajtóban álló elf ekkor Nielára pillantott, akinek a hideg futott végig a hátán attól a fagyos tekintettől, amivel a férfi illette.
- Nem, dehogy... - válaszolta Vion a rövid szünet után. Azzal sarkon fordult, majd félvállról szólt hátra, mintha nem is magával a királlyal, hanem csak egy egyszerű elffel beszélne. - Fáradjatok beljebb.
Niela elképedt a mágus viselkedésén és a szeme sarkából figyelte Solufel reakcióját, ám ő látszólag egy cseppet sem sértődött meg a barátságtalan hangnemtől.
A házban nagyfokú rendezettség uralkodott. Minden lombiknak és tekercsnek megvolt a maga helye, egy szalmaszálat nem lehetett volna keresztbe tenni úgy, hogy az ne szúrjon szemet. A tágas helyiség berendezettsége arról tanúskodott, hogy használója szereti a kényelmet és a természetet, ugyanis szobanövényekből sem volt hiány. Ez Nielát Garanra emlékeztette.
- Ha jól gondolom tanácsért jöttetek hozzám - tapintott a lényegre a mágus.
- Fején találtad a szöget - mosolygott Solufel, miközben helyet foglalt az egyik karosszékben. Niela számára is rámutatott egyre, de a lány egy „Köszönöm, nem.” válasz után továbbra is állva maradt. Egyre jobban feszélyezte Vion szenvtelen stílusa. Az elf mágus egy asztalnak támaszkodva, karba font kézzel várta, hogy a király folytassa. - Had mutassalak be Nielának. Niela, az úriember a főmágusunk, Vion.
- Örvendek - mondta szűkszavúan a lány. A mágus biccentett felé.
- Nos, miben segíthetek?
- Mint tudod, Romeria kiszabadultával eléggé válságosra fordult a helyzet. Niela a kulcs a démonok erejéhez, ezért mindent meg kell tennünk, hogy megvédjük őt. Emellett Ő maga sem akar védtelen maradni, ezért szeretné megtudni, hogy a benne lakozó erővel elsajátíthat e néhány védő varázslatot.
Miután Solufel röviden összefoglalta a helyzetet, Vion csendben állt és lehunyt szemekkel hallgatott. Niela nem sok jót remélt az elf mágus válaszától.
- Varázsolni koránt sem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik - szólalt meg közömbös hangon a férfi. - Sok gyakorlást és kitartást igénylő munka áll mögötte. Ráadásul ebben az esetben a varázserő nem a birtokosával született, hanem tőle függetlenül és ez, csak nehezít a helyzeten.
- Igaz - helyeselt a király. A lány meglepett arccal nézett Solufelre. - Én mégis, azt kérem tőled, hogy segíts Nielának és próbáld megtanítani neki, hogyan fordíthatja előnyére a démonok erejét. Ha végül úgy látod, hogy semmi jelét nem mutatja a fejlődésnek, akkor legalább tudni fogjuk, hogy önmagától nem fér hozzá a testébe zárt hatalomhoz.
- Rendben - lökte el magát az asztaltól Vion. - De, nem ígérek semmit. Minden attól függ - fordult a lány felé a varázsló - hogy mennyire vagy elszánt.
- Én komolyan meg szeretném próbálni - válaszolta eltökélten Niela.
- Hm... - futott át egy mosoly a mágus arcán. - Akkor essünk is neki.
Niela ez után arra számított, hogy valamilyen látványos és bonyolult varázslattal kell kezdenie, ám igen csak elkerekedtek a szemei, amikor Vion egy kisebb követ nyomott a kezébe.
- Az első feladatod az lesz, hogy megtanuld, hogyan kell tárgyakat lebegtetni. A technikája igen egyszerű. Összpontosítasz a kőre és elképzeled magad előtt, ahogy a parancsodra a levegőbe emelkedik. Csak erre szabad gondolnod, semmi másra, különben nem fog sikerülni. Megértetted?
- Igen - válaszolta a lány még mindig az egy szem kavicsra meredve a tenyere közepén.
- Azt hiszem, én nem is zavarok tovább - állt fel Solufel a székből. - Sok sikert, Niela! Később találkozunk - intett. - Vion... - bólintott búcsúzóul a mágusnak is.
A lánynak épp, hogy elköszönni maradt ideje, máris azon kapta magát, hogy belecsöppent a dolgok kellős közepébe. Ám előtte állt a lehetőség, hogy olyan dolgokat tanuljon, ami csak kevés és kivételes képességű embernek adatik meg.
- Van kérdésed? - szakította félbe Niela gondolatmenetét Vion hangja.
- Nincs.
- Akkor én fent leszek az emeleten - mondta közömbös hangon az elf. - Ha időközben mégis elfogyna az akaraterőd, menj csak el nyugodtan - azzal a férfi egyszerűen megfordult és magára hagyta a lányt, aki egyre ellenszenvesebbnek tartotta a mágust lekicsinylő megjegyzései miatt.
Matheus és serege útban volt Hesszen felé. Egy századnyi felfegyverzett katona, akik ahogy, csak erejükből tellett, siettek a kentaurok városába. Azonban Hesszen legalább félnapi járóföldre volt a fővárostól. Lovakkal ez az idő csökkenthető, ám még így sem érhettek oda olyan gyorsan, mint szerettek volna.
Matheus csak abban reménykedett, hogy Romeria későbbre tervezi a támadást, és nem azelőtt, hogy ők odaérnének megakadályozni, ha egyáltalán képesek rá. Bár a boszorkány egymaga nem jelentett olyan nagy veszélyt, mint a démonok oldalán, de, ha le tudta győzni a varázsbotját őrző sárkányt, akkor bizonyára nem gyenge.
Niela elunva az ácsingózást, leült a földre és úgy próbálta meg reptetni a Viontól kapott követ. Akárhogy koncentrált, az elmúlt egy órában nem haladt semmit. A kavics ugyan olyan szilárdan hevert a kezében, mint azelőtt. Ennek ellenére meg sem fordult a fejében, hogy föladja.
Ahogy folytatta tovább a próbálkozást, hirtelen egy nagy szürke valami ugrott be a nyitott ablakon. A jövevény nem más volt, mint egy valódi hegyi farkas, aki összeszűkült szemekkel meredt a lányra, fenyegetően megvillantva hegyes agyarait. Niela felsikoltott ijedtében és egészen a falig kúszott. Az állat ez alatt teljesen felé fordult, de nem támadott.
A kiáltásra Vion lesietett a lépcsőn és harcra készen körülnézett a helyiségben. Ám, miután látta, hogy ott csak a farkas és Niela van, unott arccal odasétált melléjük.
- Nyugalom Rufus - szólította meg a négylábút. - A kisasszony a tanítványom.
- A tanítványod? - szólalt meg váratlanul mély, érces hangján a farkas. Nielának még a szája is tátva maradt, ahogy ennek szem és fültanúja lett. - Mégis mióta vannak neked tanítványaid, Vion? Ráadásul ez a lány egy ember.
- De, nem akármilyen - válaszolta a mágus, miközben Niela felállt. - Ő hordozza a démonok erejét. Solufel kérésére megpróbálom megtanítani néhány védővarázslatra. Ennyi...
A farkas ezután újra végigmérte a lányt, majd újra megszólalt.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek - mondta a még mindig döbbent Nielának.
- Se-semmi baj.
- Most, hogy ilyen jól összebarátkoztatok, talán folytathatnád a gyakorlást... - szólalt meg Vion félvállról, szavait Nielának címezve, majd ő és Rufus elindultak a mágus emeleti laborja felé.
- Máris... - mondta kissé morcosan a lány, azzal újra kézbe vette a követ. Ha törik, ha szakad, de be fogja bizonyítani az elf mágusnak, hogy nem csak az idejét vesztegeti.
A nap már magasan járt az égen, jelezve, hogy elérkezett az ebéd ideje. Niela a sok próbálkozástól kezdett éhes lenni. Nem gondolta volna, hogy a folyamatos koncentráció ennyire kimerítő lehet. Már azon volt, hogy elmegy ebédelni és utána folytatja a munkát, amikor egy ismerős hang és hozzá egy kedves arc jelent meg az ablakban, ahol korábban Rufus beugrott.
- Szia Niela! - köszöntötte Illora. - Hoztam neked ebédet. Solufel király mondta, hogy itt vagy és gyakorolsz.
- Illora... - pillantott a földön ülő lány az elfre. - Köszönöm, épp a legjobbkor! - mosolygott felvidulva Niela, majd felállt és kinyitotta az ajtót. Illora egy fényes anyagba bugyolált csomagot tartott a kezében.
- Olyan szép az idő. Nincs kedved idekint enni?
- De, persze - válaszolta Niela, majd Ő és Illora leültek a bejárati ajtó mellett lévő padra. Alig, hogy a lány ölébe vette az ételt, Vion szólalt meg a fejük fölül, a teraszon állva.
- Már épp szólni akartam, hogy tarts ebédszünetet, de látom a kérdés már megoldódott.
- Üdv, Vion - üdvözölte Illora a mágust. - Hogy vagy?
- Köszönöm az érdeklődést, remekül.
- Remélem nem vagy túl szigorú Nielához - viccelődött a nő. Niela erre próbált úgy tenni, mint, aki ott sincs.
- Csak annyira, amennyire szükséges - felelte a mágus természetes egyszerűséggel, azzal letudva a csevejt visszament a házba. Niela eközben jólesően falatozott.
- Vion egy magának való elf, de egyáltalán nem rossz ember. Ha szigorú, vagy mogorva veled, ne vedd magadra - tanácsolta Illora.
- Értem és semmi gond. - Bár Niela ettől függetlenül kíváncsi volt, hogy mi az oka a férfi rideg viselkedésének és, miért nem úgy néz ki, ahogy a többi elf.
Hesszen falain belül eközben alattomos munkáját végezte Romeria mérge. Az egyik kentaur nőn kezdtek mutatkozni a jelek, bár a tünet mindössze a szédülés volt. Ám ez még csak a kezdet...
AJÁNLOM AZ OLDALT
