XXVI.

Beteg voltam, Wilde ápolt. Dühös volt rá Constance, Bosie és Ross, de ő hajthatatlan maradt.
Aggodalom tükröződött az arcán, mondta, dühös rám, amiért nem vigyáztam magamra eléggé.
Constance azt mondta, felesleges velem törődnie, és különben is csak még rosszabb híre lesz, ha megtudják, hogy egy fiatal lányt gyógyítgat... Mit fognak róla gondolni? Wilde iránti kétségbeesett szeretete és a társadalomnak való megfelelés vágya küzdött benne. Meg a féltékenység. Wilde miért törődik velem, miért nem a saját fiaival?
Vyvyan és Cyril Wilde meséit mondták nekem esténként.
Bosie hallgatott, követte Wilde-ot, bárhová ment, sértett szerelemmel. Vád volt a szemeiben, hogy már megint nem vele törődnek, hogy Oscar, most megint mit csinálsz és miért? Sajnáltam Bosie-t.
Ross, aki talán egy kicsit még kedvelt is, beszélgetett velem, ha Wilde nem ért rá, de még inkább mellettem maradt, ha ő is ott volt. Bosie sosem tartózkodott egy légtérben velem és Ross-szal. Robert Ross hálás volt nekem.
Csúnyán lefogytam, Wilde is szürkének tűnt mellettem, de végül mégis felépültem.
Wilde, Constance, Bosie és Ross analitikus hangulatban figyelték utam, mint emberek és archetípusok, és néha talpraállítottak, ha megbuktam, megpofoztak, ha tévedtem, de soha nem térítettek más útra, még ha tudták is, mennyire rosszfelé megyek...

XXVII.
(Pótverzió)

Megkérdeztem Wilde-ot, mit gondol a rokonokról, mit gondol a rokonaimról. Tapintatosan nem szólt semmit, s aztán, amikor végre megeredt az én nyelvem, mikor elmondtam, mi fáj igazán, láttam, hogy nem érti meg.
Leírtam, mi bántott édesanyámmal kapcsolatban, leírtam, mennyire magamra hagyott.
Amikor végeztem, már tudtam, hogy nem vagyok a lánya.

Letettem a tollat, sírtam.
Sírtam, ahogyan egy elanyátlanodott gyerek csak sírhat. Nem volt benne hisztéria, csak a gyász magasztossága és fájdalma. Lassú, kövér könnycseppek szántották végig az arcom.
Wilde átölelt, elringatott, vigasztalt, de ő sem tehetett semmit.
Wilde rajongta az édesanyját, tudtam hát, hogy elítél, ahogyan elítél majd mindenki, aki hasonlóan szereti szülőjét.
Wilde átölelt, ringatott, és mégis pokolian magányos voltam, mert tudtam, hogy a szíve mélyén ő sem ért meg.
Wilde ringatott és hosszú idő óta először álomba sírtam magam.


XXVIII.

Fájt.
Minden ízében fájt.
Minden pillanatban fájt.
Minden tekintetben fájt.
Fájt Wilde-nak is.
Ha hallgatott, fájt.
Ha rám nézett, fájt.
Ha belegondolt, fájt.
A fájdalom forrása más volt, de a reakció ugyanaz.
Az író szervezete a fájdalomra olyan reflexszel válaszolt, ami a létfenntartást nem biztosította, és megoldást sem nyújtott semmire, mint az örömre a mosoly. Esetünkben a kiváltott dolog nem cselekvés volt, hanem elvont fogalom, többnyire szó, de vers vagy más.
Ha fájt, valahol a memória egy hátsó zugában megbújt szavak bugyogtak a felszínre, más rímekbe szedett fájdalma borította lángba az én lelkem is, Wilde-ét is.
Ha úgy fájt, hogy más szavát nem találtam megfelelőnek rá, leírtam én, vagy leírta Wilde.
Amikor a fájdalom minden sallang nélkül való volt, egyszerű és megvetendő, Wilde nem írta le, és én is csak jeleztem magamnak. Wilde azt mondta, tegyem a polip mellé.
Fájt.
Fájt Wilde-nak is.
De nem tetszett egyikünknek sem.
Fájt, de szót nem szült.
Haszontalan érzés volt.

XXIX.

Úgy döntöttem, mielőtt bárhová is utazom (külföldre vagy túlvilágra), leírom, mi van a birtokomban:

- Néhány könyv, nem épp világirodalmi remekek.
- Egy kifutott szériájú, alig használt ír művész (O. Wilde, ’54, 100 LE, automata).
- Pár tökéletesen haszontalan gondolat, és egy-két értéktelen írás.
- Még felhasználható emlékek.
- Alig művelt tudás.
- Pár barát (minőségi cikkek).
- Minimális tehetség.
- Egy tollnál alig könnyebb lélek.
- Érték nélkül való anyagi javak.

Arra jutottam, ha elindulok, erre az utolsó kettőre már nem lesz szükségem. A többin még gondolkodom.

XXX.

Látod, mennyire félve-ocsúdva szeretlek, P., te?!
- Tetszik-e ez - kérdem Wilde-tól -, legyek-e időmértékes, jól áll-e nekem a hexameter?
Wilde felnyög, József Attila hánykolódik holtában.
- Vagy kérjek keresztvizet, s álljak hadba, csatába, s vívjam a hit harcát, védjem Krisztust lándzsával, kevéssé figyeljek arra, amit mondok, csak legyen hosszú, émelyítő körmondat, és döntsek úgy, hogy itt és most, mint egy katolikus templom arannyal, márvánnyal, üveggel, bársonnyal díszített belső terében, olyan cifrásan álljon a mondat a végén az eszményi, hatalmas, isteni, fenséges, hiperbolás jelzőhalmozás?
(Wilde a nevemben elnézést kér a barokk szerzőktől, és az istenhívőktől is.)
- Használjak-e mitológiai utalást, ha homlokon csókolnak a múzsák, ha az én ajkam kell zengje az Apollón lantján kelt dalokat?
Wilde morog.
- Legyek tanító, és egyszerű, írjam gyönyörködtetve, hogy kés, villa, olló gyerek kezébe nem való?
Az enyémbe se a toll, vallja Wilde.
- Térjek a természetbe, hogy a hattyúdalomban nimfává érve térjek a másvilágra?
Wilde-nak mindegy, de az biztos, hogy én a pokolra jutok, ha őt zaklatom, hát, sírba űzöm megint! Párizs szép, persze, de még várhat…
- Legyek egyén, szabad madár, térjek a spleenből a speedre, legyek végtelenül romantikus?
Ha ez engem boldoggá tesz, őt meg nyugton hagyom, legyek romantikus, ámen.
- Legyek az esztétizmus híve? Legyen a forma, az alak, a szép a mérték?
Wilde elátkoz. Ne csúfoljam az esztétistákat, hiszen köztudott, hogy nincs ízlésem. Különben is hivatalosak vagyunk diner-re, és ő még nincs kész az anekdotákkal, a ruhájáról nem is beszélve.
- Szocialista realizmus?
Felhördül: szociálparazita vagyok.
- Modern? Individuális?
Ha ennyire nem tudom, ne írjak, hanem nézzek szét, mit vegyen fel.
- Én mit vegyek fel?! – méltatlankodom.
Azt mondja, van valahol egy szoknya, ami egészen…
- De nem szoknya! Nekem arc kell! Arc! Vagy álarc!
Ez nem bál, nyugtat, nem Velencébe megyünk. Jaj, hogy én még mindig az irodalomnál tartok? Haszontalan kis teremtmény vagyok, de nem baj. Felejtsem el, majd eldöntöm, vagy ha ennyire nem húzok semmihez, hát hallgassak. Lehetséges, hogy nincsen semmihez tehetségem.
- A tehetségtelenségnek nem egy kifinomult, kristályos formája a polihisztorság? Semmilyenségem kiművelhetem mindenféleséggé. Minden-séggé. Teljességgé.
Remek. Legyek polihisztor. Abban a szoknyában legyek polihisztor, és legyek hellén, barokk, szentimentális, reneszánsz, klasszicista, romantikus, esztétikus, szociális meg reális, lehetek modern is, de az ég szerelmére, lekéssük a diner-t!