Egy bál. Táncolunk. Mindenkin álarc, sok egyforma arc fordul felém, de én tudom, az egyik álarc mögül a Te két gyönyörű szemed figyeli minden lépésemet. Érzem a tekinteted a hátamon, de mire odafordulok, már nem vagy ott, csak egy kifejezéstelen elefántcsont színű maszk néz velem farkasszemet.

Táncolok, ahogy mindenki más a hatalmas teremben, egy körtáncot, valami szép reneszánsz zenére. Minden pillanatban azt várom, hogy a következő, aki megfogja a kezem, Te leszel, de a pillanat csak nem akar eljönni, a dal a vége fele közeledik, érzem, itt vagy, de nem látlak, nem láthatok a maszkok mögé.

Vége. Mindenki a zenekari emelvény felé fordul, illedelmesen tapsolnak, a sok álarcos ember mind tapsol, majd elkezdődik egy újabb dal, egy újabb tánc, újabb elkeseredett küzdelem, hogy megtaláljalak a sok idegen ember között.

Minden kavarog körülöttem, a fény, a ruhák, a színek, az illatok mind itt vannak bennem, de soha el nem érhetem őket. Kereslek, de nem talállak. Újabb tánc múlik el anélkül, hogy Rád leltem volna. Lassú, érzelmes dal. Sokszor képzeltem azt, ilyen zene fog szólni, amikor meglátlak, amikor tudni fogom: Te vagy az, és többet már nem engedsz el magad mellől.

A bordó álarcos férfi elengedi a kezem, megfordulok, hisz ez egy körtánc, akárcsak az élet. Kiszámíthatatlan, hogy a következő partnered ki lesz. Ahogy megfordulok, a szemem sarkából villanást látok: ott vagy, Te voltál, érzem, tudom, még mindig itt vagy és engem keresel a tömegben, de nem állhatok ki még, ezt a táncot el kell járnom, de van, de lesz egy, ami majd csak a Tied lesz, az lesz a mi kettőnk tánca, csak várj még rám, kérlek.

Szünet. A zenészek újrahangolnak, és én megpillantalak Téged. Hosszú, fekete hajad szétterül a palástodon, gyönyörű kontrasztot alkotva annak fehérségével. A maszk takarja az arcod, de ezt a szempárt ezer közül is felismerném. Elindulok feléd, de a találkozás csak egy pillanat, már el is repült, a tömeg elsodor, a tánc folytatódik, tán soha nem látlak meg újból.

Hát ennyi az élet? Táncolunk végig ezeken az éveken anélkül, hogy egyszer megállnánk, végiggondolnánk, jó-e ez így? Csak ennyi?

A dalnak vége, újra vége. Téged kereslek, miközben a következő partnerem felé fordulok, de nem látlak sehol. Nem akarok ránézni, de mikor megfogja a kezem, hogy a parkett közepére vigyen, bizsergés fut át a bőrömön. Felnézek, tekintetem összekapcsolódik egy mély, fekete szempárral, ami a Tied, és most már az enyém is. Örökre.

Táncolunk, a tér és az idő semmivé lesz, az álarcos alakok elmosódnak, szép lassan eltűnnek ők is, csak mi maradunk, mi ketten. És utolsó, fáradhatatlan táncomat járom örök szerelmemmel, a Halállal.