- Gyerünk, tovább! - parancsolta az elöl haladó király és megszaporázta lépteit.
A mögötte menetelő 4 katona már igencsak kimerült volt az egész napos megpróbáltatásoktól. Eredetileg 10 főből állt Panteas király kísérete, de a veszedelmes körülmények, melyek a Holtak barlangjában fogadták a hívatlan vendégeket, eddig 6 hűséges katonája életét követelték. Nem véletlenül volt a hely neve Holtak barlangja.
Egy nagyon nehezen megközelíthető, meredek sziklafalról nyílt, és maga a barlang belseje is ezer féle veszélyt rejtett magában. A nyirkos, köveken nehéz volt a haladás és a szurokszerű sötétségben az ember könnyen bele sétálhatott az egyik feneketlen szakadékba. A barlang mélyebb részeit elárasztó vízről nem is beszélve. De Panteast nem érdekelte, hogy mennyi ember életébe fog kerülni a küldetés. Ő csak egyet akart. Kiszabadítani Romeriát, az árnyékboszorkányt, akit bűneiért még 16 évvel ezelőtt zártak a barlang mélyére. A férfi azt remélte, ha kiszabadítja őt, akkor Romeria segítségével leigázhatja a világot. Szinte rögeszméjévé vált a világ megszerzése. Bármit képes volt megtenni azért, hogy az övé legyen a hatalom. Még Romeria féltve őrzött medálját is képes volt ellopatni a világ másik végéről, hogy azzal szabadítsa ki a boszorkányt. - Mindjárt ott vagyunk... - mondta izgatottan Panteas és fáklyáját maga előtt tartva, fürkészte a barlang járatát.

Öt perces gyaloglás után a barlang három irányba elágazott. A király és csapata megállt. Panteas dühösen, ugyan akkor tanácstalanul nézett a három út irányába. - Most merre? - kérdezte ingerülten. Emberei egymásra néztek a háta mögött. Ekkor a király a szívéhez kapott. Valami a ruháján keresztül húzni kezdte a bal oldali járat felé. A férfi egy pillanatig csodálkozva meredt a mellkasára, majd gyorsan benyúlt a kabátja belső zsebébe és elő rántott egy fényes tárgyat. A tárgy Romeria aranyláncon függő medálja volt, amely gazdájához kívánkozott. Panteas elégedett mosollyal intett embereinek, majd elindult a medál által mutatott irányba.
Hamarosan egy tágasabb terembe jutottak, aminek a közepén egy kőkoporsó állt. A király óvatosabb volt annál, minthogy maga lépjen be a helységbe elsőként, ezért 2 kísérőjét küldte előre. A két férfi lassú léptekkel, de egyre gyorsuló lélegzettel haladt előre. Az egyikük ijedten rezzent össze, amikor a talpa alatt belapult az egyik kő. Még feleszmélni sem volt idejük, mire a mellettük lévő falból egy tucat nyíl hasított keresztül a termen. Nem sokkal ez után a két katona holtan esett össze. Az egyiknek két nyílvessző a mellkasába, míg a másiknak egy a fejébe, kettő pedig az egyik karjába és a lábába fúródott. Panteas pontosan egy ilyen csapdára számított. A maradék két kísérő elborzadva nézett társaik holtestére, mire Panteas megparancsolta, hogy nyissák fel a kőkoporsót. A két katona vonakodott teljesíteni az utasítást.
- Azt mondtam, hogy nyissátok fel! - kiáltotta türelmetlenül a király. A két férfi végül jobbnak látta, ha nem ellenkezik. A hullákat kikerülve a kripta mellé léptek és nekifeszültek a fedelének. Az lassan, de megmozdult, és végül sikerült egy nagy puffanás kíséretében lelökni a földre. Panteas lassan odasétált a koporsó széléhez, kezében a medállal és bele nézett a kripta belsejébe.
Abban egy összeaszott női csontváz hevert. Olyan régi volt, hogy a rajta lévő ruha jó része is elporladt már.
- Hát ő lenne az árnyékboszorkány... - mondta közelebb hajolva a király. Ekkor hírtelen a csontváz karja megragadta Panteast, majd egy váratlan mozdulattal felült és a férfi nyakába harapott.
Az áldozat egy pillanatig nyikkanni sem bírt a döbbenettől, emberei pedig rémülten hátráltak a falhoz. A király felkiáltott a fájdalomtól és az ijedségtől, majd a medált elengedve lefejtette magáról a csontváz karjait és olyan hírtelen tántorodott hátra, hogy elzuhant a földön. Érezte, ahogy meleg vére végigfolyik a nyakán és a mellkasán.

_______________________________

Panteas hevesen zihált, ahogy a földön fekve figyelte az életre kelt Romeriát, vagyis, azt az oszladozó csontvázat, ami megmaradt belőle. A boszorkány lassan végigmérte őt, mintha csak megvizsgálná, ám még szemei sem voltak, amivel nézhetett volna. Aztán lenézett maga mellé a földre, ahol a sötétlila színű kristállyal díszített medálja hevert. A bal kezét fölé tartva magához hívta az ékszert, majd egy ismeretlen nyelven elmormolt néhány szót, amitől furcsa fekete színű folyadék kezdett el felfelé kúszni a kezétől indulva végig a karján, majd a vállán, beborítva az egész testét. Ám ahogy ez a sűrű massza lassan belepte, ezzel egy időben a folyadék kezdett eltűnni a kezénél, ahol ezek után már nem csont volt látható, hanem emberi bőr. A teremben lévő két katona és a király is tátott szájjal bámulták, ahogy az árnyékboszorkány újra testet ölt. Alig pár pillanattal később a kriptában már nem egy porladó csontváz, hanem egy éjfekete hajú, sápadt, mégis csinos nő ült. Fiatalnak tűnt, de veszedelmes pillantása elárulta, hogy tudása és ereje messze meghaladja a korát. Amint véget ért az átalakulása egy percre ujjaival végigsimított az arcán le a kulcscsontjáig, majd elégedetten felnevetett.
- Végre szabad vagyok... - szólalt meg elégedetten.
Miközben a boszorkány saját feltámadását ünnepelte Panteas király egyre rosszabbul kezdte érezni magát. Dermesztő hideg áradt szét a testében és olyan érzése volt, mintha egy titokzatos erő átformálná a belsőjét és a lelkét.
- Mit tett velem? - kérdezte zavarodottan a férfi. Romeria ekkor újra rá nézett, majd gúnyosan elmosolyodott. Aztán pedig egy laza mozdulattal kiszállt a kőkoporsóból és odalépdelt a királyhoz, majd lehajolt hozzá.
- Köszönettel tartozom felség, amiért kiszabadítottál - válaszolta a boszorkány -, ezért hálából megjutalmaztalak. A harapásommal egy olyan méreg került a testedbe, amely nem öl meg, hanem különleges erővel ruház fel. Alkalmassá tesz arra, hogy méltó szolgám légy a továbbiakban. - Panteasra ekkor már iszonyatos erővel tört rá a fájdalom, amitől felordított. - Nyugalom, már nem tart sokáig... - mondta könnyedén Romeria.
- Felség! - kiáltotta a távolabb álló két katona királyuk vergődése láttán, majd kardot rántottak és megrohamozták a nőt. A boszorkány ekkor megvetéssel rájuk nézett, majd felemelte a bal karját és tenyerével nyitva a támadó katonák felé mutatott, majd hírtelen összezárta a kezét, amitől a 2 életerős férfi üvöltve görnyedt össze.
- Bolondok... - mondta Romeria közömbös hangon és még jobban összeszorította a markát. Erre a két férfi egy jó adag vért öklendezett fel, végül mind a ketten holtan zuhantak a padlóra. Mire a két katona meghalt, addigra Panteas fájdalma tompulni kezdett. Végül alig néhány perc után teljesen elmúlt. A király lassan felállt. Barna csapzott haja eltakarta az arcát, ahogy maga elé meredt.
- Készen állok úrnőm... - mondta mély, rekedtes hangon.
- Helyes - válaszolta Romeria. - Akkor induljunk, mert még rengeteg elintézni valóm van. Ha egy napon belül nem szerzem vissza a varázsbotomat, akkor elvész az erőm. Azok az átkozott démonvadászok semmit sem bíztak a véletlenre... - bosszankodott az árnyékboszorkány. - De már tudom is, hogy kihez látogassunk el először... - vigyorodott el gonoszan Romeria.

Eközben egy fiatal barna hajú lány kopogtatott be az egyik Terenysi erdő közepén álló kunyhó ajtaján. A házat gyönyörű, színpompás kert vette körül. Mivel a lány nem hallott bentről mozgást, ezért benyitott az ajtón.
- Garan? - szólította meg a keresett személyt. A ház csendesnek látszott. Mindenhol könyvek és pergamenek hevertek. A berendezés egyszerű, de otthonos volt. Rengeteg különböző színű és formájú szobanövény díszítette a helyiséget, amibe a lány érkezett. - Garan, itt vagy?
- Gyere hátra Niela, a laborban vagyok! - kiáltotta a keresett személy valahonnan a kunyhó másik sarkából. A lány azonnal megindult a hang irányába és hamarosan rátalált annak tulajdonosára is. Garan egy középkorú, őszes hajú férfi volt, aki egy növényekkel telezsúfolt helyiségben álldogált csipesszel és kémcsővel a kezében. A munkaasztalon egy fura kinézetű növény hevert, amire Garan épp egy sárgás színű folyadékot csepegtetett.
- Szia Garan! - köszönt Niela, majd közelebb lépett az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegye az ott folyó munkálatokat.
- Üdv Niela, pont jókor jöttél! - válaszolta vidáman és izgatottan Garan. - Épp az egyik legújabb gyógynövényemen dolgozom.
- És mit lehet vele majd gyógyítani? - kérdezte érdeklődve a lány.
- Ha beválik a kísérlet, akkor ebből a növényből olyan teát lehet majd készíteni, ami visszafordítja az emberi végtagok üszkösödését.
- Hiszen ez remek Garan! - mondta elismerően Niela. - Remélem sikerrel jár a kísérleted!