Amíg elalszik

˝Amíg elalszik˝ – ez volt a kép címe. Egyik közös utunkon láttuk egy múzeumban, talán Münchenben. Pókhálófátylak mögött rejtőző arcot ábrázolt, melynek egyik orcájáról rég lefoszlott-leszáradt már a hús. Az arc másik, ép oldalának pergamenszáraz bőrére ráncok rajzolták az aggkor térképét, de a szeme élt, és fényesen ragyogott.

Nem tudom, miért ötlik ez most fel bennem. Az embernek minden marhaság eszébe jut fellépés előtt, míg ereiben higanyként kering a várakozás feszültségétől hűs vér, teste felett pedig lassan átveszi az uralmat a robotpilóta.

Állok a magasban, hajamban hideg ujjakkal turkál a szél. A szigorú kontroll abroncsa alatt egymerő ideg vagyok, egymerő sötét, visszafojtott szenvedély. Az agyam szétesett, gondolataim a szélrózsa minden irányába szállnak, zaklatott elmém álomszerű képeket lök lelki szemem elé. Tűröm. Én vagyok a jobb, nem gyűrhetnek le holmi víziók. Állok rendületlenül, magányos ólomkatona: cibálhat, lökdöshet a szél, nem moccanok. A fegyvert még nem emeltem fel, még nincs cél. Ujjam a ravaszon pihen. Ravasz?! Csepp fémszalag, alig fél centi széles, hideg sáv a bőrömön. Egyetlen finom nyomás, és kialszik egy élet – no és? Miért fújják ezt fel annyira?

Kopott farmert és fehér trikót viselek, egyébként. Mese habbal, hogy a gyilkos mindig feketében van. Marhaság. A fekete sziluett éppolyan kirívó célpont a felhők halvány izzása előtt, mint egy világítótorony a sötétben. Világos háttér elé az áll ki sötét ruhában, aki le akarja lövetni magát.

Tehát farmer és fehér trikó. Mint amikor utoljára találkoztam vele. Újabb emlékek? A múlt haldokló monitorának pixelekre töredező, értelmetlen képe? Legyen hát! Ezzel is telik az idő.

–        Szuka! – hörögte, amikor a torka elé fektetett pengével a falhoz szorítottam.

No jó, lehet, hogy goromba voltam egy kicsit. Borostás bőrén keskeny vércsík araszolt az inge kivágása felé.

Éreztem, hogy megfeszül a válla. Mozdulni akart.

–        Ne merészeld! – vicsorogtam rá, és valamivel előrébb löktem a pengét. A vérpatak élénkebben kezdett csörgedezni.

Nem az arckifejezésem vette rá, hogy mozdulatlanná dermedjen; nem is a pompás acél  metszésének parazsa. Sohasem félt semmitől, sosem féltett semmit: az életét sem. De ha valami, az kitartásra késztette, hogy épp egy nőtől kell ilyen gyalázatot elszenvednie.

Tudatában volt saját tehetetlenségének. Ismert már rég: tudta, ha felemeli a kezét, levágom; ha megpróbál felém mozdulni, egy életre megnyomorítom.

Néztem a szempárt, amely annyiszor megigézett, néztem a száját, amelyet sosem kívántam jobban megcsókolni… Ám mindketten tudtuk, ha csak egy milliméternyit is felém hajolna, gondolkodás nélkül kiharapnék egy darabot az ajkából.

Elég! Talán csak percek vannak hátra, és akkor álmodozunk, igen?!

Bár, nem mindegy? Rám nem hatnak az álmok, ahogy a szél sem. Legyen kábítószeres vízió, legyen jégeső, kukksötét, vagy épp köd; legyen fekete üvegű diplomataautó, nem számít: az optika a szememben átlát rajta, és olyan tiszta képet kap, mintha előtte állna az áldozat. Ezért szeretnek, ezért fizetnek. Ezért akasztották rám a nevet: ˝a Radar˝.

Hiequar-nak csak Ő hívott.

Rezzenetlenül tartom a fegyvert; egyelőre lazán, közömbösen. Csak egy tárgy. Érzem, amikor a kilométer-hosszú utca végén bekanyarodik a limuzin. Oda sem figyelek – miért tenném? Lábam mintha gyökeret eresztett volna a tető szurokfoltos betonjába; vállam, felsőtestem pontosan fogja követni az autó mozgását, a radar beméri a célt, a mutatóujj meghúzza majd a ravaszt, ide én nem kellek: a robotpilóta garantálja a sikert. Ennyi, nem több, nem kevesebb, nem kell ügyet csinálni belőle.

Sétáltunk a parkban a várrom körül, aztán kiálltunk a bástya szélére, és néztük a tavat. Hátulról ölelt át.

–        Hic… – suttogta a fülem mellett. Lélegzete megemelte egyik hajtincsemet: csiklandozott. – Tudod, hogy nekem ezt kimondani…

–        Tudom – feleltem határozott hangon. Magam sem akartam, hogy olyasmit mondjon, ami nehezére esne. Megelőztem. – Én is téged – válaszoltam a kimondhatatlanra. Halk sóhaj kélt mögöttem; a hátamhoz simuló mellkas mintha megremegett volna. Szembefordultam vele, és a szemébe mosolyogtam, mielőtt továbbindultunk.

Lépteink neszét elnyelte a szitáló ködtől nyirkos, ezerszínű avar, fejünk felett vadludak kiáltása visszhangzott. Hideg volt a keze: inkább a derekát fogtam át a bőrkabát alatt. Ő is átkarolt. Összesimulva mentünk tovább. Ujjaimmal éreztem mozgását, és emlékeztem, ahogy vívni, lőni, harcolni tanított. Mögém állt, amikor a katanával dolgoztunk, és karom alatt átnyúlva irányította mozdulataimat. Ugyanígy tett, amikor lőfegyvert ragadtam: állát a vállamra fektetve súgott, mit hogyan tegyek, természetes érzékeim pedig követték tanácsait. Érintése sosem zavart: olyan volt ő nekem, mintha testem kiegészítése lenne… egészen addig, míg rá nem jöttünk, hogy a barátságnál azért valamivel többet érzünk egymás iránt. Innen kezdve viharos emóciók firkálták át- meg át az edzéseket.

Ennek köszönhetően egy lila alkonyos, mozgásigényes, nevetős edzésen elrepült egy darabka a bal fülcimpámból… és amíg döbbenten bámultam a véres pengére, és felette a ravaszul csillogó szempárra a meglassuló pillanatokban – ahogy ő nevezte, a sárkányidőben –, a kardja hegye a szívemnek szegeződött.

Nem kellett mondania, hogy ezalatt háromszor is megölhetett volna; tudtam magamtól is. Valamit viszont nem tudtam; valamit, amire ezekben a pillanatokban ébredtem rá, és ami annyira letaglózott, hogy még a zsibbadó fájdalom és a fülemből csorgó vér sem tudott érdekelni.

A szememet nézte ő is; mint mindig, olyan tárgyilagos szeretettel, ahogy egy apa néz a neveletlen gyerekére… aztán megváltozott a tekintete. Előbb döbbenet, majd valami furcsa indulat lobbant a szemében, és a következő pillanatban a kard a parkettába vágódott, alig két milliméterre a lábamtól.

A markolat még remegett a hajladozó pengén, amikor becsapódott mögötte a terem ajtaja.

Egyedül állok a tetőn, egyedül tartom a fegyvert, és győzködöm magamat: elmúlt, vége! Felnőttél, kislány. Az egyik legjobb vagy, már rég nincs szükséged rá.

Mint egy lassított felvételen, a limuzin közelebb és közelebb ér. A hátsó ülések egyikén gubbaszt valaki – Fontos Ember, ah! – aki talán épp elgondolkodva bámul ki az ablakon, és nem is sejti, hogy élete néhány másodpercen belül véget ér. Nem sejti, hogy a golyóálló üveg a nem védi meg a páncéltörő lövedéktől; nem tudja, hogy az ember akkor a legvédtelenebb, amikor a legnagyobb biztonságban érzi magát.

Nem mintha valaha is a Nagy Mesterlövész szerepében tetszelegtem volna. A teátrális ostobaságok sosem álltak közel hozzám. Nem érdekel, hogy én leszek az, aki véget vet valaki más földi pályafutásának – ha én nem tenném, lehet, hogy holnap elütné a vonat. Nem érdekel a pénz, amit a munkáért kapok, nem érdekel, hogy manapság már a harapósabb kollégák is félnek tőlem – engem sosem érdekelt más, csak Ő. Nem a megbízómnak akarok megfelelni, akinek ravasz vagyok az ujja alatt, hanem neki. A gyilkosság sem érdekel: sosem éreztem az ölés állítólagos örömét. Gyilkos vagyok, mert annak születtem, nem lehetek más, de ennyi – egyszerű, mint a fakocka.

Vállamhoz emelem a Remingtont, és lassan, derékból fordulva követem a közeledő autó mozgását. A fegyver célon, vállam mozdulatlan; valahol a homlokom mögött vörösen parázslik a Radar. Látom a sötét üveg mögött a fejet, amit pillanatok múlva szét fogok lőni. Nem láthatnám, mégis látom. Sokadik érzék, de csak mások szemében extra, nekem nem. Van, aki balkezesnek születik, van, aki tudósnak. Én radarnak születtem.

Elmentem hozzá aznap este. Elmentem? Rárontottam, mint egy felingerelt vadállat. Úgy vágtam be magam mögött az ajtót, hogy beleremegett a tok.

A számítógép előtt ült; kezében cigaretta füstölgött, körülötte üres sörösdobozok hevertek. Mögötte, hanyagul valami esernyőtartóba tűzve a katanája állt büszkén, ezer más kacat társaságában. A monitoron nyomkövető program képe világított. Félrehajítottam a billentyűzetet, magam foglaltam el a helyét.

–        A másik füled se kell, kölyök?  – kérdezte vigyorogva, és már nyúlt is hátra a kardért. A bal combom fékezte meg a villámgyors mozdulatot, mivel épp ebben a pillanatban siklottam az ölébe az asztalról. Lovaglóülésbe érkeztem, de csípőmet is előrelöktem, nehogy félre találjon érteni.

–        Van neked jobb fegyvered is annál – nevettem rá. Meg is feledkezett a katanáról hamar.

A hajamba markolt, magához rántott. Fájt, és csodálatos volt. A harapós, sörtől, cigitől keserű csók nemkülönben.

A hajnal az ágyban talált minket, az ebédidő pedig a gyakorlótéren, karddal a kezünkben. Többé nem tudott legyőzni. Én sem őt: a küzdelem végén rendszerint nevetve elhajítottuk a pengét. Lélekben azonban örökre a tanítványa maradtam. Ő elismert engem – de én sosem ismertem el magamat; vagy ha igen, hát csakis rajta keresztül. Profi voltam – de az Ő profija.

A célpont mozog, tehát követnem kell. Gond nélkül veszem fel a ritmusát. Úgy fordul a felsőtestem, mint egy harckocsi lövegtornya: pontosan, simán, megállíthatatlanul. Vörösen izzik bennem a radar: lehunyt szemmel is eltalálnám a célt.

Ujjam a ravaszra simul, egy századmásodperc, és…

És szisszen valami, iszonyú erővel megüt valami, és tűzrózsa virágzik a vállamban éles szélű kín-szirmokat bontva; elejtem a fegyvert, hátralök a fájdalom, zuhanok – estemben még látom a szomszéd ház tetején, az egyik kémény mellett meglebbenő hosszú, sötét hajtincset, Ő az! – aztán a derekamra csatolt katana alám feszül, szétvágja a trikómat, a bőrömet, tarkóm koppan a tető betonján, szürke hullámok terjednek a fejemben… De nem, nem, nincs idő elájulni! Máris keres, tudom, egy perc, és itt lesz, utolér bárhol, és megöl, mert szeret – mozdulj, kislány!

Átfordulok a vállamon. Fogaim összecsikordulnak, legszívesebben felsikoltanék, de már talpon is vagyok, mielőtt még újra megkörnyékezne az ájulás. Beugrom a tetőkibúvó sötét nyílásába. Nem sikerül a vetődés: félemeletnyit gurulok lefelé a vaslépcsőn, miközben minden sejtemben üvölt a gyötrelem. Ép karommal kapaszkodom a korlátba, úgy húzom fel magam – nincs idő, érzem, hogy közeledik, látja a homlokom mögött élő radar – nem nézek hátra a vércsíkra, amit magam mögött hagytam, késő már: azt majd elemezgetik a zsaruk. Lefelé rohanok a lépcsőházban. Sportcipőm sarka meg-megcsúszik a fordulókban a saját véremen, vállam béna a kíntól, de nem érdekel: ha bénán is, de ott leszek, Vele szemben, újra, és nem érdekel, ha megöl is, de Vele fogok harcolni megint. Más úgysem számít már, mindennek vége: csak idő kérdése, és elkapnak.

A földszint tágas előterében futunk össze, hát persze. Egymás szemébe nézünk. Az időbe fagy, majd szilánkokra robban a pillanat: múltba veszett percek jégkásáján csúszkálva rohanunk egymás felé.

Összecsókolóznak a pengék, sokadszor. Higanyfénnyel villan az acél, a fájdalom ködébe sikolt a fémes pengés, a küzdelem zaja. Zihálásunk ritmusa festi alá a pengecsattogást; akrobatikus mozdulataink, vetődéseink adják a halálos tánc koreográfiáját. Elhajolok egy sziszegve érkező szúrás elől, aztán megint; sodor a lendület, egy gyors bukfenc, és már mögötte vagyok – de mire átvághatnám térde inait, máris perdül és újra szúr, ezúttal hajszálnyival a csuklóm mellé. Hárítok, fordulok, a kard hegye célt keres, viszi a vad akarat, aztán felizzik a radar, és szúrok én is: a bal vállába, a kulcscsont fölé.

Nem kiált: én jajdulok fel. Ennyi erővel magamba vághattam volna a kardot, az se fájna jobban. Nem forgatom el a pengét: nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni. Zokogva, de erősen jobbra rántom a kardot, hisz már úgyis mindegy. A radar vörös fényében látom, mikor elmetszi az ütőeret.

A padlón fekszik. Mellette térdelek, szorítom a kezét. A kiömlő vér egyre nagyobb tócsába gyűlik mellettünk.

–        Hic… – suttogja.

Sosem volt még ilyen szelíd a tekintete. Látom, hogy büszke rám. Tudom, mit akar mondani. Üvöltenék… Ehelyett a választ súgom, a magától értetődőt:

–        Én is téged.

Odakint szirénák vijjognak, majd hangszóróval felerősített, gépivé torzított hang szólít fel, hogy felemelt kézzel sétáljunk ki az épületből.

Társam – mesterem – mosolyog.

–        Tűnés innen… kölyök…

Századmásodpercek alatt értek meg mindent. Összeáll a kép – tán épp egy évszázados lény képe, aki rég elpusztult már, de a tekintete – a Radar – él. Talán egy kép, aminek azt a címet adták: ˝amíg elalszik˝.

Most már mindent tudok.

Nem a ˝nagyoknak˝ dolgoztam, hanem Neki. Nem a munkámnak éltem, hanem érte. Neki vége – tehát végem nekem is. Nincs hová mennem, mert mellette van a helyem.

Azt mondják, a jövőnk nem más, mint döntéseink következménye. Egy pillanat alatt döntök.

Itt maradok vele, amíg elalszik.

*