Az elf, a dalnok és a törpe közben a városba ért. Egyenesen a főtérre indultak, hogy néhány dolgot vásároljanak a csapat számára, némi csengő aranyakért. Elsősorban eltarható élelmiszert(babot, borsót,kölest), néhány fűszert, cukrot, sót és lisztet, tisztálkodáshoz és mosáshoz szappant vettek, néhány lószerszámot az elnyűttek helyett,
friss gyümölcsöt és zöldséget, kevés nyalánkságot Robertonak... de Hawk és Lion még megbízta őket egy-két aprósággal, amiket a hölgyeknek szántak...
Amint a piacon és boltoban végeztek, megkönnyebbülten vették az irányt a fogadó épülete felé. Nem könnyű dolog a vásárlás... főleg, ha férfi teszi. A kemény alkudozás alaposan igénybevette őket. A tűző napsütésben felüdülés
volt belépni a fogadó hűvös kőboltozata alá. A zsibongás egy pillanatra alábbhagyott, ahogy beljebb mentek - megcélozva egy súlyos, tölgyfából készült szabad asztalt - majd az érkezőket végigmérve a vendégek tovább folytatták
félbemaradt eszmecseréiket. Faragott fakupákban vörösbor csillant, ahogy a fogadós vitte az asztalokhoz. Pecsenye és frissen sült cipó illata kúszott be a nyitva hagyott konyhaajtó felől. A gazda végül hozzájuk ért. Rendeltek a
húsból és kenyérből, meg persze hozzá jóféle bort hozattak. Közben a beszédre füleltek. Csupa érdektelen pletykát hallhattak, meg olyan dolgokat, amiket eddig is tudtak. A tar fejű tűzvarázslóról suttogtak... no, ez már érdekesebb téma - néztek össze hárman. Amikor kihozták az ételt, jóízűen nekiláttak. Jóllakva szusszantak, majd Tenoro előszedte lantját. Az ivó közönsége harsány hangzavarral helyeselte tettét. A jókedvű nevetgélés lassan elhalt, ahogy a dalnok
a húrokba kapott. Elénekelt egy bordalt meg egy szomorkásabb, történelmi emlékeket idézőt. Ahogy befejezte, a hallgatóság közül sokan odajöttek, vállon veregették, néhányan csengő aranypénzzel is honorálták, amit szerényen megköszönt. Alig tüntette el erszényében dalai jutalmát, amikor odakint hangos kiabálás, rémült hangzavar támadt.

Landras döbbenten nézett társaira. Elf hallása jóval érzékenyebb volt társainál. Ő meghallotta, mi okozza a riadalmat.
Sárkányok?! Hiszen mostanság békésen élnek a többi élőlény mellett... Évszázadok óta nem volt sárkánytámadás... főleg nem egy erős falakkal körülvett város ellen. Landras azonnal döntött: Liont telepátiával értesítenie kell...
Kiszaladtak az épületből, és a lovakat, meg a vásárolt holmit biztonságba helyezték. Farro és Tenoro vigyáztak rájuk, míg az elf meg akarta tudni, mi van a támadás hátterében.
Az ijedt városiak közé vegyülve hallgatta, ahogy néhányan halkan, vagy hangosabban elöljárójukat szidják, válogatott káromkodásokkal is fűszerezve. Szavaikból azt vette ki, hogy egy lány miatt van az egész felfordulás, akit néhány hete hoztak ide őrizni, a Démon megbízásából. Amint ezt meghallotta, máris visszasietett társaihoz, ahová az Oroszlán is megérkezett.
A városban már háborús állapotok uralkodtak. A sárkányok dühükben jó néhány épületet leromboltak, és tüzükkel fel is perzseltek. Néhány halott is hevert füstölögve a kövezeten, a városi testőrök közül, akik voltak olyan botorok,
hogy uruk parancsának engedelmeskedve szembeszálljanak a három hatalmas, fennséges lénnyel. A városi elöljáró közben a félelemtől szűkölve bújt legmélyebb pincéje rejtekébe. Néhány napja még öntelten hirdette, hogy városukat a Démon hatalma megvédi...
A lakók pedig oda bújtak, ahová tehették...

Landras üdvözölte Liont, és gyorsan elmesélte, mit hallott a menekülők között. Egyetértettek abban, hogy ez a lány valószínűleg Alisa lehetett... és így érthető, hogy a sárkányok ki akarják menteni őt a gonosz karmaiból.
Lion azt mondta barátainak, maradjanak a helyükön. Ő megpróbál szót érteni a három lénnyel.
Lehunyta szemeit, és koncentrálni kezdett. Majd egy pillanatnyi megkönnyebbültség ült arcára, és így szólt:
- Sikerült. Ki kell mennünk a városon kívülre, ott nyugodtabban meg tudjuk velük a dolgokat tárgyalni.
- Induljunk.- bólintottak a többiek. Vonakodó lovaikat kötőféken húzták magukkal.
Körülöttük a város romokban hevert, a nemes lények erejét demonstrálva. Ennek ellenére a lakókat nem bántották, csak a rájuk támadókat. Pillanatnyilag a rombolások szüneteltek. Amíg a városban haladtak, az elöljáró a nagy csendre
előbújt pincéje mélyéből. Kezeit dörzsölgetve jött eléjük. Azt hitte, a sárkányokat Lionék legyőzték...
- Üdvözöllek városomban benneteket, idegenek! Megszabadítottatok a dögöktől...ezért jutalmul élvezhetitek házam vendégszeretetét.
- Üdv neked is... Köszönjük, de éppen távozunk városodból, így nem vesszük igénybe jutalmadat. - felelte az Oroszlán.
Közben az elffel telepátia útján megállapodtak: nem mennek üres kézzel az eszmecserére... viszik magukkal az elöljárót.
- Csupán azt kérem tőled, kísérj ki bennünket a városkapun kívülre. Mint említettem, szándékunkban áll távozni.
- Visszautasítasz?! Engem?! Mit képzelsz magadról, idegen? - kérdezte az alamuszi tekintetű, gőgös, alacsony és pocakos emberke - itt minden hatalom az enyém!
- Ne fenyegess meg! Egyébként sem tudsz ártani nekem!- húzta zord, kissé gúnyos mosolyra száját az ezüstszőke.
Társai is elvigyorodtak.
Az elöljáró megdöbbent. A Démonon kívül így nem mert soha beszélni vele senki... De az idegen már folytatta is:
- Halljam, miért vannak itt a sárkányok?! Mit tettél ellenük?! Mert csak úgy, kedvtelésből ők nem támadnak.
- Hát akkor ezek kivételek. Nem tettem semmit ellenük. Különben sem tartozom senkinek számadással...
- Csak lerombolt városod polgárainak... a halottak családjának...- szólt bele keserűen Farro.
- Ehh..- legyintett türelmetlen lenézéssel az elöljáró. A négy férfi tekintete összevllant.
- Hol a lány?- szólalt meg most már Landras is.
- Mi...milyen lány? Nem tudok semmilyen lányról.
- Akit a Démon idehozott, és Te őriztetted. Alisa princesse-t.
- Az? Méghogy az a kis vékony lány hercegnő? Nevetnem kell...
- Nevethetsz...elárultad magadat. De szerintem mindjárt el is megy a kedved a derültségtől...- jegyezte meg Farro, amint a városból kiértek, és meglátták a három királyi tartású sárkányt, ahogy rájuk várakoztak.
- Ezek a bestiák meg...? Hiszen azt mondtátok, megszabadultunk tőlük...
- Hmm... mi soha nem állítottunk ilyet... csak te.- nézett rá a dalnok.- Mi tiszteljük a népüket, és nem dőlünk be az aljas hízelgésnek, trükköknek és hazugságnak... vihetitek, barátaim! A tietek! - bólintott a tiszteletet parancsoló megjelenésű lényeknek.
Azok egy furcsa szövésű hálóba helyezték foglyukat, karmos lábaikkal felemelték, miközben hatalmas testüket könnyeden emelték a magasba széles szárnyaik. Az elöljáró akárhogy tiltakozott és kapálódzott, nem szabadulhatott. A sárkánytrón
örökösét bántotta... tettéért megtorlás jár.
A lények telepátiával mondtak köszönetet, majd azt közvetítették, ha bármit megtudnak hercegnőjükről, értesítik a csapatot.
Ezt viszont Lionéktól is kérték... hogy ők is segíthessenek, ha szükséges.
Nemsokára eltűntek a messzeségben.
A négy barát pedig visszatért várakozó társaihoz.

Eközben a sötét, nyirkos barlang mélyén, szörnyek által őrizve üldögélt Alisa, a sárkányhercegnő. Nappalai és éjszakái egybefolytak. Csak látnoki képességével tudta érzékelni az idő múlását. Tudtán - és szerencsére a Démon tudtán - kívül
hatalmas erőt birtokolt. Valaha szülei varázslattal rejtették el képességeit, mert tisztában voltak azzal, ha idő előtt előtör, az bajba juttatja. Elmondani azonban már nem tudták neki.
Apja ősei sárkányok voltak, olyan hatalommal, hogy emberi alakban is élhettek. Alisa apja azonban nem volt képes átváltozni. Az idők folyamán erejét elvesztette.
Az örökség azonban a lányban rejtetten tovább élt. Testében sárkányszív dobogott.
Büszke, becsületes, tiszta lelke méltó utóda őseinek. Jóstehetsége már rég előtört. Csak idő kérdése volt, hogy szorult helyzetében mikor jön elő a telepátia... azonban még gyakorlata hiányzott a használatához. És a többi tudása is ott szunnyadt még... sárkányszíve mélyén.
A feneketlen sötétség néma csendjét csak a nyirkos falakról néha lecseppenő víz törte meg. A fekete szépség azonban már nem volt reménytelenül szomorú. Azóta még egyszer sikerült kapcsolatba lépnie Rykennel. Sajnos azt a helyet nem ismerte,
ahol fogva tartották, de némi információt tudott átadni környezetéről. Megnyugodva üldögélt hát a kicsi mécses fényénél, a lángba meredve. Megint látta a jövőt... hogy hamarosan ismét ellátogat hozzá a Démon. Újabb képek... öldöklő, véres csatáról... melynek vége homályba veszett. Alisa sóhajtott. Nem tudta elhessegetni látomásait. És a megoldások... azok nem akartak megmutatkozni. Minden alkalommal két kard képe tolakodott agyába... az egyik valahonnan ismerős volt.
Gyermekkorából. Akkor látta valahol.

Ryken feldúltan fogadta visszatérő öccsét és barátaikat. Elmondta, hogy Alisával üzenetet váltottak. Lion ugyan nem mutatta, de meglepődött Alisa telepatikus képességének feltörtén. Sajnos a lány nem bírta még erővel, hogy a kapcsolat
egy-két percnél tovább fennálljon. Így bűvereje nem tudta elvezetni őket a börtönéhez.
Lion így azt javasolta, hogy maradjanak eredeti tervüknél: menjenek el Moragas kastélyába, a kardokat megkeresni. Ott hátha többet megtudnak arról, hol van a hercegnő elrejtve.
Elindultak hát, lovaik újra észak felé vitték őket... a magas, hófödte hegycsúcsok felé.
Ahogy közeledtek, egyre hűvösödött. Pedig lassan a tavasz vége közeledett. A hegyek oldalain növő roppant erdőségekben, úttalan utakon poroszkáltak. Jéghideg, áradó gleccserpatakokon gázoltak át, sziklás görgetegek nehezítették haladásukat.
A Kapukat azonban nem akarták használni, mert azok körül mindig lebzselt egy-kettő a Démon besúgói közül. Már egy hete, hogy folyamatosan úton voltak. Lassan, de biztosan elcsigázódtak.
Hawk lova hirtelen horkantott és megtorpant. Nem volt hajlandó továbbmenni.
- Valamit érez.- szólalt meg a lovag fojtott hangon, mégis úgy, hogy útitársai hallhassák - maradjunk együtt, és a fegyvereket készenlétbe...
Arasus sólyma szintén nyugtalanul tollászkodott Roberto vállán. A madár és a fiú összebarátkoztak, és a sólyom szívesen vitette magát a kisfiúval... ő meg finom falatokat juttatott szárnyas kedvencének... de most visszarepült
Arasushoz, majd vijjogva körözött felettük, felderítve a terepet.
Robertot, Elinát és Sannah-t rögtön közrefogták. Tekinteteik az ösvényt keretező bozótot fürkészték. Kezeik fegyvereiket markolták, ugrásra készen.