Rufusz és Gara álltak őrt a démonkirály sátra előtt. Zóra mindent pontosan kiszámított. Míg Dalton az erdő fái közé rejtőzve hátulról fedezte őt, addig ő szárnyait és haját gondosan elrejtve embernek adta ki magát, és a tisztáson álló, fekete ponyvás bázishely felé tartott. S ahogy számította, a kutyafejű démonok bárdjai ismét lesújtottak előtte.

- Ki vagy és mit akarsz? – mordult rá az egyik, ám fogait visszahúzta, mikor a másik ráripakodott.

- Higgadj le, Rufusz! Te nem érzed azt, amit én? – szimatolt Gara a levegőbe. - Ennek a véréből valami különös erő árad.

- Ember vagyok – jelentette Zóra a sötét csukja alól.

- Hm? – méregette Rufusz mélyen ülő szemeivel, s kitárta felé szőrös mancsát, mintha meg akarná érinteni, de aztán meggondolta magát és inkább bárdja mellett döntött, melybe belemarkolt. – Mit akar itt egy ember a háború közepén? – kérdezte gyanakvón.

- A démonkirály a dicső ütközet megünnepléséül ágyast hivatott – felelte a tündérlány.

- Á! Vagy úgy! – értette meg a hitetlenkedő. – Kár, hogy rólunk megfeledkezett a vacsorát illetően – tette hozzá mintegy mellesleg.

- Rufusz! – jött ismét Gara figyelmeztető hangja. – Emlékezz, hogy egyszer már megjártuk.

- Ugyan! – heherészett a másik eb. – Ki tudja, hol vadászik éppen Morgan, nem is egyhamar tér vissza – villantotta ki tűfogait.

- Hogy nincs itt a király? – értette meg Zóra, s új terven törte agyát.

- Nincs ám, bizony! – felelte szemtelenül Rufusz. – De ne keseregj! – folytatta kacsintva. – Mi is el tudunk szórakoztatni, igaz, Gara?

Cimborája ellenben nem volt vevő a fanyar humorra. S miután szavakkal nem hatott, némán asszisztált.

- Hadd lássuk, milyen vacsora rejlik a köpeny alatt? – lendítette meg ekkor bárdját a felbátorodott Rufusz a látogató előtt, hogy a leplet összefogó gomb levált a vékony anyagról.

A köpeny szétnyílott, s a védekezésül félreugró tündérlány fejéről lekerült a csuklya. Rufusz egy pillanat alatt lemerevedett.

- Hát megint te vagy az? – dörgölte szemeit.

- Mondtam – köhintette Gara –, hogy van valami a vérében. 

- Te volnál urunk menyasszonya? – kérdezte csodálkozva a rőtszőrű kutya.

- Nem! – tört ki most már a pattanásig feszített idegzetű Zórából és ledobta magáról köpenyét. – Én uratok gyilkosa lennék! – kiáltotta, s egy szempillantás alatt kirántotta kardját hüvelyéből és Rufusz álla alá szegezte.

- Állj! – dörrent ekkor mögüle a váratlanul beálló csendben egy ismerősen mély hang.

De ez nem Daltoné volt.

- Engedd le kardod, és lassan fordulj meg! – parancsolta.

A tündérlány habozott, egy másik kard éle pedig végigsiklott hátán és kioldozta lekötözött szárnyait. Rufusz és Gara döbbenten figyelték, ahogy a fekete tündérszárnyak szétnyílnak. Zóra mély levegőt vett, mielőtt teljesítette volna az utasítást. Fel akart készülni ellenfele látványára, de mikor szembe került Morgannal, ugyanaz a borzongás futott át hátán, ami legelső találkozásukkor is.

- Milady? – biccentett a démonkirály előzékenyen, majd visszavonta kardját. – Önnek csodálatos szárnyai vannak. Kár elrejteni.

Arcán a fölénynek nyoma sem volt, helyette egy másfajta, démonkirálytól szokatlan érzés rajzolódott ki rá. Zóra figyelmét azonban nem kerülte el, hogy az áltisztelet mögött határozott erő lappang.

- Ha jól értelmeztem utolsó szavait, nem kedveskedni jött – folytatta kimérten.

- Valóban nem – sziszegte a tündérlány, s mire ellenfele megmozdulhatott volna, ő a magasba reppent és kivont karddal sújtott le rá.

Csakhogy nem számított Morgan villámgyors reflexeivel. Mielőtt kettéhasíthatta volna kardjával fejét, a férfi megragadta csuklóját és megdelejezte.

- Kegyesebb halál lett volna, ha álmomban szúr szíven, ahogy tervezte, nem gondolja? – csillantak fel smaragdszemei. – De – csavarta ki kezéből a fegyvert -, sokkal kínzóbb nemet is választhatott volna, ha mondjuk ágyasomként teszi ugyanezt az élvezet csúcspontján. Ne titkolja, hogy megfordult a fejében!

Harsány nevetésére a delej megszűnt, Zóra pedig kard híján villámló szemeivel sújthatott csupán le rá.

- Hogy merészeli? – sziszegte, mikor a démon mulatva karjaiba vette.

Idétlen vigyora azonban a következő pillanatban eltűnt, s helyette már-már vérfagyasztó komolyság lengte körül.

- Tényleg meg akarsz ölni? – kérdezte rekedten, mialatt ölelése elgyengült.

Ekkor azonban az erdő fái közül egy rettegett démonfegyver sugara csapott közéjük, s olyan erővel lökött rajtuk, hogy több méterre repültek egymástól.

Mire Zóra magához tért a tisztás szélében, Dalton a Médeától kapott fegyverrel Morganra rontott, őt magát pedig egy óriásholló ragadta el. A denevérszárnyakká váló tollak az egekbe reppentették.

®

- Mit akarsz tőlem, Rabán? – kérdezte fogva tartóját.

Ismeretlen magasságba jutottak, ahonnan már sem a frontot, sem hazájukat nem láthatták. A lány reszketett a sötét felhők között, s csak remélte, hogy szavai nem árulták el félelmét. A fekete denevérember ellenben nem válaszolt, hanem egy sziklás hegység legtetejére vetette őt. A hegycsúcs egy pár méter átmérőjű kört testesített meg, melyet tátongó szakadék és repkedő ködfoltok vettek körbe. Menekülést a hatalmas légnyomás miatt csak óriásszárny jelenthetett volna, a tündérlány vékony démonszárnyai pedig alkalmatlannak bizonyultak az efféle kísérlethez.

- Mióta vártam ezt a pillanatot, szépségem – ugrott rá Rabán, miután tett még két tiszteletkört fölötte.

Hangját a vihar előtti, süket csendben csak a távoli szél zúgása törte meg.

- Mit…mit akarsz? – hanyatlott a földre áldozata, s megborzongott.

A denevérember alaposan végigmérte. Bámulata tárgyát a ruhából kibomlott, kócos, tűzszínű haj alatti, fekete szárny képezte, mely egyértelműen kimutatta a démonkirály vérét.

- Üdvözöllek a rettegés hegyfokán! – köszöntötte hivatalosan. - Ma végre beváltom álmaimat. Tudod – kezdte a magyarázatot, mialatt a földre szorította Zóra karjait -, a benned csordogáló vér hatalmassá fog tenni engem. Hatalmasabbá, mint Morgan.

- Hogy? - sápadt el a rémülettől a lány.

- Nagyon örülök, hogy nem haraptalak meg korábban – hajolt hozzá közelebb támadója, s egyik karmával a még mindig nyakán díszelgő, hamis anyajegyre bökött. – Rájöttem, hogy ez nem az én védjegyem! – mordult ingerülten.

- Ho...honnan? – tudakolta Zóra akadozó nyelvvel.

Húznia kell az időt, míg kitalál valamit! De hiába biztatta magát, érezte, hogy a félelem felemészti minden erejét. Hogy is képzelhette, hogy legyőzi a démonkirályt, mikor Rabánnal sem bír el?

- Onnan, kisszívem – vicsorgott arcába a denevérember -, hogy az eddig ágyasok nyakáról a király minden rezdülését és gondolatát jól követhettem, ellenben a tiedről semmit sem láttam. Olyan volt, mintha megvakultam volna.

- Miért akartál a gondolataiba látni? – faggatta tovább.

- Azért, hogy kipuhatoljam gyengeségeit, s megtaláljam legyőzésének módját – folytatta Rabán meglepően közlékenyen. – De – tette hozzá -, míg eddigi szeretőivel szemben közönnyel védte magát, s áthatolhatatlan falat emelt, most kivételesen támadási felületet hagyott. Még csak szem sem kellett hozzá drága nyakacskádra, hogy rájöjjek, mi a gyengéje! A szánalom – emelte fel a hangsúlyt. – Az irántad érzett szánalom tette őt gyengévé.

Zóra ledöbbent az éles logikára, de ugyanakkor érezte, hogy eljött a kedvező pillanat, melyet ki kellett használnia.

- S ha most szövetkeznénk? – vetette fel, s próbált felülni. – Én is Morgant akarom elpusztítani.

Rabán felkacagott.

- Kicsit késő van már ehhez – nyomta vissza a földre. – De jól van hát – mutatkozott beleegyezőnek. – A szövetségünk a következőből fog állni – tudósított. – Nem szívom ki színültig véred, csak a felét. Visszatérek a csatatérre és démoni véred erejével legyőzöm Morgant, aki mellesleg a te, szánni való, tündéri véredet megérezvén képtelen lesz elpusztítani. Aztán, ha még élsz, mire visszajövök, új birodalmam letéteményese lehetsz az ágyamban – hahotázott.

A lány eszeveszett rángatózásba kezdett, mikor támadója ezután kivillantotta hideg fegyverét: szemfogát, ám a hegycsúcson nemcsak tündéri, démoni ereje is elhagyta. Mikor Rabán a nyaka hajlatába fúrta fogait, felsikoltott.

A fehérgalamb hangját a szél messzire vitte, de menekvést nem hozott. Mozdulatlanságra és rettegésre ítélve tűrte, ahogy vérét szívják, míg apadni nem kezdett benne az élet.

®

Mikor Zóra egy kisebb ájulást követőn magához tért, az épp jóllakó Rabán mögött a ködből smaragdszemek tűntek elő. A lány rövid időre behunyta szemét, hátha csak képzelődik, de mire újra kinyitotta, a denevérember két méterrel arrébb landolt tőle.

- Morgan! – mordult Rabán váratlanul megjelenő ellenfelére.

- Köszöntelek, barátom – szűkültek össze a smaragdok.

Zóra feje bágyadtan csuklott vissza a földre, szemei résnyire csukódtak. Elgyengült testével még csak arrébb kúszni sem tudott, de élénken próbálta követni az eseményeket.

- Hogy kerülsz te ide? – tudakolta Rabán, miközben feltápászkodott.

- Azt hitted, hogy a rettegés hegyfokára sosem merészkednek fel démonok csak azért, mert az olyasfajta denevérek, mint te túl otthonosan érzik magukat? – dörrent a démonkirály hangja.

- Valójában igen – helyeselt a kérdezett felegyenesedve. – S elég meggondolatlan lépés volt részedről látogatásod, mivelhogy kedvesed vérével épp most duplázódott meg erőm.

Morgan a nyakából vérző tündérlányra pillantott, majd vissza Rabán szénfekete szemébe. Percekig néztek farkasszemet.

- És eleget ittál? – kérdezte gúnyosan a démon.

- Ó! Hogyne! – derült a denevérember.

- Minő csoda, hogy nem a vérfarkasoknak vetetted oda megörökölt zsákmányodat – szúrtak a smaragdok.

- Nagyszerű! – hajolt meg könnyedén Rabán és tapsolt. – Rájöttél tehát, hogy hová lettek egykori ágyasaid?

- Nem volt nehéz! – jött az éles felelet. – A vérfarkasok szelíd lelkét csak földi kéjnők romlott vére torzíthatta el annyira, hogy ellenünk forduljanak. A több száz éves harmóniát te bontottad meg azért, hogy gyengítsd birodalmam.

A denevérember ismét tapssal fejezte ki tetszését.

- Bravó! De ártatlan kedvesed vére helyrebillentette az egyensúlyt, ha nem tévedek, sőt, kénytelen voltál pótolni benne a szeretettel teli vért. Csak kár, hogy befeketítetted – vigyorgott.

- Rendkívül jól értesített mindenről Melánia – kellett elismernie Morgannak. – Összeilletek.

- Sajnos mégsem – fújtatott Rabán. – Ő mindig is téged akart.

Morgan pillantása ismét Zórára esett. Neheztelt rá, amiért elcsente egyik hajfürtjét, s ellensége kezére adta, ugyanakkor hálás volt, amiért a karjára fonódott, tűzszínű tincs még azelőtt kimentette a nem kívánt szerelem halálfogságából, mielőtt beleeshetett volna. Vajon e lány szíve is halálos?

- Milyen ízű a vére? – kérdezte váratlanul.

A denevérember felnevetett.

- Úgy! Hát te még nem is tudod? – kérdezte. – Milyen nemes gesztus egy démonkirály részéről, hogy csak ad és nem vesz cserébe semmit? – gúnyolódott.

- De hiába adtam, ezen a hegycsúcson mit sem ér ereje – fejezte be helyette a gondolatot Morgan.

- Valóban – bólintott Rabán. – De azért tájékoztatásul közlöm, hogy férje iránti szerelme kimondottan édessé tette. S máris érzem, hogy bensőm a démoni erő hatására átalakul.

A démonkirály keze ökölbe szorult, de fékezte erejét. Valamire várt.

- Akkor azt is tudnod kell, hogy jelen pillanatban a tündérvér dominál benne, mellyel övön aluli küzdőtársam lehetsz csupán – válaszolta.

- Hogy? – rökönyödött meg a másik lény, de a valóság igazolására egyik szárnya máris fehérré változott.

- Azt hitted, hogy pazarlom apám vérét, s bárkit beszennyezek vele? – vetette oda Morgan. – Ezt a mocskot elég, ha én elbírom viselni – prüszkölte, s elégedetten figyelte, ahogy Rabán mindkét szárnya vékony tündérszárnnyá hasonul.

- Szóval…. én akkor most egy… tündér véréből ittam? – hápogta és eszeveszetten hadonászni kezdett maga körül, mintha eltűntethetné a nem kívánt szárnyakat.

- S ahogy elnézem, csaknem színültig – ismételte keserűen korábban elcsípett szavát ellenfele, s Zóra kínok közt vergődő, üres testére nézett.

- Ahá! – értette meg Rabán. - Te megvártad, míg én kilakmározom magam, s arra számítottál, hogy tündérként könnyebben végzel velem?

- Azt akarod, hogy én is tapsoljak? – volt a gúnyos felelet.

- S nem fogsz sajnálni, ahogy a kicsi Zórát is szánod? – kapaszkodott utolsó mentőövébe a denevérből lett tündér.

- Agaton vére folyik ereidben, kedves barátom, aki bár mély tiszteletet váltott ki bennem, amiért megkísérelt megölni, de szánni egy percre sem szántam meggondolatlansága miatt – volt a közönyös felelet, majd a közeledő szelet kihasználva Morgan a sziklás tető szélébe lökte ellenfelét, s egy fújással a feléledő légáramlatba taszította.

Rabán kétségbeesett, vijjogó hangja felelt már csak, mielőtt a forgószél a hátára kapta és egy közeli sziklaszirtnek taszította. Zóra élettelen kezekkel próbált megkapaszkodni a hegycsúcs szikláiban, de a szél őt sem kímélte, könnyű testét, mint falevelet emelgette. A démonkirály ekkor egy ugrással rajta termett és maga alá gyömöszölte.

®

Percekig feküdtek a földre lapulva, míg a szélvihar odébb nem állt. A tündérlány ekkor eltolta Morgan óvó testét.

- Te ölted meg Agatont – vetette szemére, de hangja erőtlenül elhalt.

Miután a két férfi eddig értéktelen véréről és fajtájáról diskurált, s egyedül a pár decinyi démonvért titulálták benne hasznosnak, azt kívánta, legalább szavai okozzanak fájdalmat.

- Nem akartam megadni az elégtételt Rabánnak – válaszolta a férfi, s bár eltávolodott, félig ülve maradt foglyán. – Gyors és kíméletes halált halt.

Zóra az igazság hallatán elfordította fejét.

- S Dalton? – nyögte, akár a fuldokló.

Neki már mindegy volt, de nővére boldogságát nem akarta megmérgezni.

- Ő még él – válaszolta Morgan és kezébe vette a lány arcát. – Innod kell belőlem! – fordította maga felé.

- Nem! – ágált.

A démon ekkor kihúzta hüvelyéből kardját.

- Ezzel akartál megölni – emlékeztette, miután végigfuttatta élén tekintetét, s Zóra kezébe adta.

A lány erőtlenül vette kezébe a fehérarany markolatot, mely azután kiesett markából.

- Hogy fogod végrehajtani, ha nincs erőd felemelni sem? – folytatta a rajtülő.

Zóra az összeszűkülő smaragdokba nézett. Csak van ellenfelének valami sebezhető pontja. Rabán szerint a szánalom.

- Kössünk üzletet! – tanácsolta ekkor Morgan. – Adok véremből, hogy erőre kapj, aztán megölhetsz – hajolt le hozzá.

- Ugyan miért akarnád ezt? – gyanakodott a tündér.

A démon elmosolyodott.

- Nem csupán szánalomból – mondta. – De ha a részletek is érdekelnek, azonnal megtudhatod, ha belém harapsz.

Zóra egyre nehezebben vette a levegőt. Nem várhatott, s ezt a démonkirály is tudta.

- Bízz bennem! – suttogta a férfi, s félrebiccentette fejét, hogy a lány könnyen odaférhessen nyakához.

Minden démonlány álma – sugallta egy vékony hangocska a tündér legmélyén. Lappangott-e még annyi démoni vér ereiben, hogy elfogja a harapás ösztöne? Mire mindezt végigfuttatta agyában, éles szemfogai Morgan nyakába fúródtak. A démonkirály odaadón borult rá, karjait vigyázva háta alá csúsztatta, és gyengéden magához vonta. Hamarosan Zóra karjai is viszonozták ölelését, mikor életre keltek, s vállaira fonódtak.

- Mindig erre a pillanatra vágytam – suttogta a démon, s mikor a tündér elszakadt tőle, önnön smaragdszemébe mélyedt.

Zóra testét forróság öntötte el, a férfi vére lobogó szenvedélyt ébresztett benne, majd gyöngédebb érzéssé szelídült.

- Morgan – érintette meg a már ajka felett csüngő arcot. – Te…te szeretsz engem – mondta ki bátortalanul.

Senki sem sejtette, de Káleb gonosz vérét már réges-régen leküzdötte Médea hajdan szeretettől lüktető életereje, s a tündér most érezte, ahogyan az szétáradt a démonkirály ereiben, s tiszta érzéseket sugárzott.

- Meglepődtél, kicsim? – kérdezte a férfi, de elhúzódott és felült. – Viszont – emelte fel a földről a kardot -, az imént kötött alkut akkor is be kell váltanunk – helyezte élét saját mellkasának, míg a markolatra Zóra ujjait fonta.

- Hogy akarhatod ezt? – kerekedtek el a tündérlány szemei.

- Azok után, hogy anyám vére megsúgta, fiam született, s szemeiden keresztül megláttam az ifjú trónörököst, nem kívánhatom, hogy az ő vérét vedd.

Zóra meglepetten bámulta a démonkirályt. De hiszen Morgan mindig is többet tudott nála. Vajon anyja vére mást is elárult neki? A férfi ellenben rántott egyet a kardon.

- Tedd, amit tenned kell! – parancsolt rá.

- Nem! – rázta fejét a tündérlány. – Nem vagyok rá képes – szökött könny szemeibe.

- Ha nem teszed meg, kénytelen leszek megharapni – fenyegette a démonkirály.

Zóra felzokogott, hisz mindig is ódzkodott attól, hogy igazán démonná váljék. De szerelmének legyilkolása nagyobb vétek volt előtte.

- Akkor harapj meg inkább! – kiáltotta. 

Morgannak nem sok kellett. Elvette a köztük feszülő kardot és felrántotta magához a nőt. Kíméletet nem ismerve mélyesztette fogait a gyöngyházszínű bőrredőbe, miután karjával magához vonta testét és ölébe ültette. Zóra felsikoltott, de sikolya kéjes nyögésbe fulladt, mikor a démonkirály kortyolni kezdte vérét. Soha nem élt át ilyen végtelen egymásba fonódást. Lehunyt szemekkel adta át magát a lényüket egyesítő szenvedélynek, s lábai önként kulcsolódtak a férfi dereka köré. Kezei a hollófekete hajfürtök közé siklottak, s belemarkolva szorították nyakához szeretőjét. Morgan karjainak bilincse megkeményedett, heves szívverésük eggyé vált. Már nem tudták, hol kezdődik és hol végződik a másik, csak mohó vágyuk jelezte, hogy élnek.

- Nem bírnám elviselni, hogy csak kéjből szeress – suttogta a démon, mikor otthagyta kedvese nyakát és megkereste ajkait. – Olyan őszintén akarlak szeretni, ahogy csak egy ember szerethet – lehelte belé, majd hosszúra nyújtotta csókját.

Zóra már nem volt magánál, lelke a másikban lebegett, de érezte, amint Morgan karja megfeszül és a kard hideg éle áthasítja szívüket. Látta maga előtt Médeát, amint újraéledő szeretetével magához szorítja piciny gyermekét, látta Flórát, amint Daltont karjaiba zárja, s örömkönnyes szüleit, amikor értesülnek a békéről. Lelke boldogan adta át magát a halálnak, hiszen Smaragdsziget és Tündérhon örök egységének letéteményese az ő frigyükből fakadt kis életben rejtőzött.