4. fejezet
Rhea 2008.09.06. 15:28
Manra reggel friss lepedők között ébredt. A faágy nem volt valami bíztató, a recsegő hangból ítélve, amit kiadott, de az ágynemű tiszta volt. Felült és körülnézett. A fal mindenhol fehérre volt meszelve. Nyikorgó faágyak, fehér ágynemű, és barna, szőke, fekete, alvó fejecskék. Minden ágy mellett volt egy szekrény és egy fogas. A fogason nagy, fekete, vagy sötétkék köpeny. Kimászott az ágyból, lábait beledugta az előre odakészített papucsokba, magára kanyarította a ruhadarabot és kiment a szobából. Kissé fájt a kisebesedett lába, de a papucs meleg volt és puha. Halkan becsukta a nagy ajtót és elindult a folyosókon. Még korán volt és a hatalmas ablakokon sem sütött be a nap egyetlen sugara.
Manra alaposan megszemlélte az építményt. Sárgás falairól már itt-ott megkopott a festék. Egy-két magasabb sarkot por és pókháló díszített. Kissé fázott így megpróbálta összébb húzni magán a nagy köpenyt. Papucsa csendesen csoszogott a nagy épületben. Fekete, fehér, nagy kocka alakú csempéből volt kirakva a padló. Sakktáblára emlékeztetett, ám kopott, matt fénye tisztára mosta a képzelgéseket.
A kislány elért egy nagy ajtót és átjárta a vágy hogy bemenjen. A terem üres volt. A végében kisebb emelvény, fából, úgy, mint a talapzat. Itt kivételesen nem csempe volt és a falak vörösre voltak festve. Fent, a terem közepén hatalmas csillár, régi, csonkig égett gyertyákkal. Hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő ablakok, melyek megmutatták a sötét reggel alászínezésével az "elátkozott várost". A dobogó mellett, kétoldalt kisebb ajtók, melyeket vörös függöny takart. Manrát elkápráztatta a tér és ez az egész. El is indult, hogy felfedezze mi is, van a bordó anyag mögött, de egy hang megállította.
- Látom, felébredtél. - Mondta kedvesen egy férfihang. A lány hátrakapta fejét és egy fiatal papot pillantott meg. Talpig feketében volt, ami egyhangúvá tette, de szőke haja nagyon is kitűnt, még úgy is, hogy köpenye csuklyája fején volt. - Gaszton vagyok! - köszönt illedelmesen - A gyermek habozott egy percig, majd a férfi felé indult és ő is bemutatkozott.
- Manra vagyok.
- Tudom, jól. Manra Fay, igaz?
- Ühüm - bólogatott.
- Tetszik ez a hely? - vette le pillantását a lányról, és a termet vette vizit alá.
- MI ez?
- Régen� talán bálterem volt, de a templomnak nincs rá szüksége. Viszont ez a hely annyira gyönyörű volt, hogy nem alakították át. Messze keveredtél az alvó körzetedtől, nem gondolod?
- Én� csak körül akartam nézni - mondta megszeppenve.
- Ne mentegetőzz - nevette el magát- Tőlem, ne félj! Gyere - suttogta merészen, és kezét nyújtotta - körbe vezetlek. - Manra habozott egy kicsit, de megfogta a férfi kezét, aki erre elmosolyodott és magával ráncigálta. Egy ablakpárkányhoz rohant és felkapta a kislányt, aki behunyta a szemét ijedtében. Gaszton gyakorlott mozdulattal átvetette magát a párkányon, kezében kis csomagjával és tökéletesen landolt. Ott aztán letette a remegő gyermeket. - Na! Azért annyira nem volt rossz - mondta Manra reakciójára. - A ház unalmas, de a kert szép - suttogta a kislány fülébe. És valóban. Nem is hasonlított a tegnap látottakhoz. Itt kékebbnek tűnt az ég, mint az ablakokból és a fű is finom, selymes zöld volt. Még madarakat is látott, amire rácsodálkozott. Kikövezett kis utacska, hatalmas fák, kisebb tavacska, egyszerűn csodálatos. Aztán meglátta az okát. Egy vékony, alig halvány réteget pillantott meg az ég előtt.
- Ez nem igazi - mondta elkeseredve
- Dehogynem - nyugtatta - Csupán ez itt nem lenne természetes. Három éve járt itt egy varázsló, aki megmutatta, hogyan vonjuk be burokkal ezt a teret, és hogyan neveljük� Paradicsommá.
- De� a paradicsom az, nem egy zöldség?
- De! - nevette el magát a pap, a kislány kérdésére - Az, viszont� hogy is magyarázzam el neked� Sosem tanultál a Bibliából?
- Az, mi? - nézett nagy szemekkel a csöppség
- Majd megtudod - kuncogta és kézen ragadta az árvát. Szemei olyan kedves boldogságot sugároztak, hogy Manra nem bírt félni tőle. Csupán egy élettel teli gyereket látott benne, aki tanítani akarja mi az, az élet, habár ő maga sem, tudja, mi is az, tökéletesen.
Minden esetre úgy vélte igaz társaságra lelt.
- Gaszton atya - szólalt meg egy rideg hang a hátuk mögül.
A hanghoz, merev, márványszínű arc tartozott, vékony száj, éles szem.
- Jó reggelt Döníz asszony�
- Attól hogy maga, és a kis hölgy - hangjából érződött a szemrehányás - ilyen korán kelő, nem kéne felverni az egész zárdát! A növendékek még alszanak és még jó ideig aludni is, szeretnének. Csupán fél öt van! Kérem önt, hogy térjen vissza az alvókamrájába és kísérje helyre a kisasszonyt is! - ezzel megfordult, köpenye tüstént utána fordult és lendületesen szállt utána.
- Gyere, jobb, ha megyünk - sóhajtott a férfi - Döníz asszonyság nagyon harapós tud lenni, pláne ha megzavarják az alvásba� vagy evésben� vagy bármi másban�
|