zóra a puritán berendezésű szoba ablakánál állva, homlokát üvegének döntve kikukucskált a redőny résein, hogy a felkelő napban gyönyörködhessék, mikor gardedámja két hálóruhával a kezében visszatért.

- Melyiket választja? – terítette ki a kétszemélyes ágyra a leheletvékony holmikat.

A fekete selyemágyhuzatra egy meggypiros és egy aranyozott szegéllyel ellátott, fehér nylonanyag került. Minthogy az ágy függönyeit elkötötték, teljes rálátás nyílt a két hálóruhára. A tündérlány anélkül, hogy közelebbről is szemügyre vette volna az öltözékeket, döntött.

- A fehéret – vetette oda az ablakból.

- Úgy láttam, hogy az imént viselt vörös ruhája a démonkirály nagy megelégedésére szolgált. Mit szólna, ha… – kezdett volna Delila vitába, ám Zóra elvágta mondatát.

- A fehéret – ismételte.

- Bizonyára a másik szín is jól fog állni önnek – fejezte be az előbb elkezdett gondolatot a szolgáló.

Nem esett nehezére, hogy beadja derekát, sőt máris újabb ötlettel állt elő.

– Akkor arannyal díszítjük majd testét – bökte mutatóujját a levegőbe, s barna szemei felcsillantak.

- Hogy mit teszünk? – hagyta ott az ablakot Zóra, s csípőre tett kezekkel fordult Delilához magyarázatért.

- Aranyló csillámport hintünk intim testfelületeire, s úgy fog ragyogni, mint egy tündér – vágta ki büszkén.

A lány úgy állt a szoba közepén, mint aki karót nyelt.

- Felejtsük el a fehér hálóinget! – gondolta meg magát. – Legyen a vörös!

A mézszőke démon, kinek hajadonléte immár kétségessé vált, cinkosan kacsintott.

- Akkor ezüstöt kap! – indult azon nyomban, hogy hozza a kívánt díszítőport.

A tündérlány tehetetlenül rogyott le az ágyra. Idegei majd szétfeszítették testét, Delila legnagyobb problémája pedig az volt, hogy milyen csillámport kerítsen a ruha színéhez. Inkább fogadta volna a szoba kihűlt kandallóját ágytársul, mint a jéghideg smaragdok tulajdonosát. Most döbbent rá, mennyire félt Morgantól. Vajon mit gondolhat róla a férfi, miután együtt látta a vérszemet kapott Rabánnal? Pont azzal, akitől az éjszaka folyamán óvta? Ha egy a vadászsólyomnak magát önként feláldozó fehérgalambnak hiszi, nagyon téved. De abban a helyzetben nem tehetett mást. Kilétét gondosan óvnia kellett. Az áldozat a hazájának szólt. Mély levegőt vett. A borvörös szőnyeg anyagát tanulmányozva megállapította, hogy meggypiros hálóruhájában nem csak hasonulni fog a fekete-piros szoba berendezéseihez, de fehérgalamb vagy akár tündér képzetét sem kelti majd. Örülnie kellett volna. Már csak pár perc választotta el célja elérésétől.

- Íme, minden előkészítve – toppant be Delila ekkor az ajtón kezében a szükséges holmikkal.

Csillámport, illatos parfümöt és egy fésűt hozott magával. Zóra sóhajtozva adta magát gardedámja keze alá. A lány élvezettel cicomázta kapott alanyát, s miután ezüstöt szórt meztelen testére, rátessékelte a teljesen átlátszó hálóruhát, s kifésülte haja minden tincsét. Legutolsó mozzanat gyanánt mutató- és nagyujjai közé csippentette két oldalról arcát.

- Így ni! Hogy kapjon egy kis színt is! – tolmácsolta. – A démonok a pirospozsgás lányokat kedvelik.

A tündérlánynak nyelnie kellett. Legszívesebben belemarkolt volna Delila karjába és rázúdította volna nyomasztó kételyeiből fakadó kérdéseit. De nem akarta, hogy a démonkirály a szolgálólányt is büntetéssel sújtsa. Kierőszakolt egy mosolyt és hagyta, hogy gardedámja búcsút vegyen.

Miből másból meríthetett volna erőt, mint a napból, melyet elzártak tőle. Ismét az ablakhoz ment és a redőny résein át kémlelte a kinti világot. A felkelő nap vöröslő korongja az ezüstös égbolton Agatont idézte, aki fehér lován közeledett felé, hogy kimentse börtönéből, s meleg mosolya betöltötte lényét. Igen, ezért a célért mindenre képesnek kell lennie. Emellett minden más eltörpül. S bíznia kell Tündérhonban, hogy megmentésére siet, még mielőtt késő lenne.  

®

A belobbanó kandalló morajlása zökkentette ki álmodozásából. Erős lesz – határozta el, de mikor a belépő Morganhoz fordult, összerezzent. A démonkirály egy pillantására magasabbra szöktek a lángok, de nem csak a kandallóban, hanem Zórában is. A tündérlány eltávolodott az ablaktól és elé állt. Ha a várúr akarná, egy csettintéssel ruhátlanná tehetné, és a karjaiba omlana. De úgy tűnt, nem akarta. Miután eleget legeltette szemét a vörös nylonon átütő test idomain, közömbösen megszólalt.

- Vetkőztessen le!

A felszólítás parancsnak hangzott. Zóra nem tehetett másként, ha célhoz akart érni. Odalépett hozzá és remegő kezekkel bontogatni kezdte a fekete inget, mely alól a már ismerős bronzbarna bőr fokozatosan előtűnt. A lány érezte, amint arca égni kezd, s pír önti el nyakát is. Nem mert a férfire nézni. Ellenben Morgan egyik keze álla alá csúszott és felbiccentette fejét. A smaragdszemek kikövetelték a tekintetek találkozását. A tündérlány halántéka lüktetett, szíve hevesebb ütemére egyre gyorsult. A démon arca közeledett. Leheletébe a női test ijedtségében beleremegett. Ez az aprócska mozzanat szitkot csalt Morgan ajkára, s eltávolodott. A tündérlány viszont nem lélegezhetett fel, mert hangja fenyegető színezetet kapott.

- Öltözzön fel! Hazaviszem – jelentette be.

Zórával megfordult a szoba.

- Ne! – könyörgött és a férfi lábai elé omlott. – Kérem! Megteszek bármit, amit csak akar! – nézett fel rá esdekelve.

A démonkirály hosszasan fürkészte.

- Rendben – mondta végül. – Álljon fel!

A tündérlány felegyenesedett.

- Először is váljék meg ettől az öltözettől, nem méltó egy szűzlányhoz! – mérte végig a hálóruhát, s mit sem törődve Zóra elkerekedő szemeivel, folytatta. – Aztán vegyen fel valami meleget, mert kilovagolunk!

- Hogy? – rázta értetlenül fejét.

Morgan az ajtóhoz lépett, de még odavetette.

- A fény az ön éltető ereje, és magának ma nagy szüksége van erőre – volt a felelet.

®

A démonkirálynak igaza lett. Ahogy a múltkori kilovaglástól kipirult, úgy most is visszanyerte egészséges színezetét és rátalált önmagára. A hosszú túrától úgy zubogott ereiben a vér, mint a megáradó folyó, mikor vízeséshez ér. Morgan elégedetten vette szemügyre.

- Még egyetlen vendégemen sem láttam, hogy így hiányzott volna neki a napfény – jegyezte meg, s egy közeli hegy felé terelte a telivért. - De maga szó szerint kivirul, ha süttetheti magát. Az arca olyan, mint a hajnali égbolt.

A tündérlány elmosolyodott a találó bókra, mire a démonkirály szemöldökei felszaladtak.

- Ez a mosoly volt eddig a legőszintébb, amit láttam magától.

- Úgy gondolja? – vékonyodott Zóra hangja.

A férfi biccentett.

- Árulja el, hogy tudná odaadni olyasvalakinek a testét, akiben nem bízik? – tért a tárgyra.

- Hogy érti ezt? – kerekedtek ki a tengerzöld szemek.

- Ön nem bízik az én értékítéletemben. Attól fél, hogy alulértékelem és Rabánnál köt ki. Ez lenne logikus azok után, hogy bevallom, nem minden hátsószándék nélkül burkoltan megfenyegettem. De ha a pár órával ezelőtti eseményeket tartom szem előtt, akkor azt is hihetném, hogy ön és Rabán titkolnak valamit előlem, s inkább emiatt feszeng mellettem.

- Nincs semmilyen titok – jelentette ki szilárdan a tündérlány és vágtára váltott.

- Akkor elárulná, miért kívánta másodjára is kis nyakába illeszteni fogait? – érte be Morgan.

- Másodjára? – lepődött meg Zóra, s lelassította lovát.

Mit tud még a démonkirály?

- Úgy értem, a nyakán található jel bizonyíték az elsőre, mellyel Rabán be szokta érni az alku megkötésekor – szűkültek össze a smaragdok.

- Valóban? Akkor az ön kérdésére neki kell tudnia a választ – zárta le a lány a témát és figyelmét az előttük elterülő hegyláb vonta magára. – Csak nem hegymászást tervezett? – tudakolta.

- Nem – vigyorgott a férfi, mintha ezúttal nem bánta volna a témaelterelő hadműveletet, lefékezte lovát, aztán lepattant róla.

Miután lesegítette vendégét is, kikötötte egy fához lovaikat.

- Jöjjön! – navigálta egy barlang bejáratához.

A tündérlány tétovázott, mikor megálltak a tátongó száj előtt.

- Ne aggódjon, nem fosztom meg a fénytől! – nyújtotta karját Morgan. – Kapaszkodjon belém, s én vigyázom rá, nehogy felsértsék talpát a sziklák.

Zóra a nem túl hosszú sziklabarlang végében fénycsíkokat látott, melyek felkeltették kíváncsiságát és vonzani kezdték, így hát elfogadta a felkínált kezet. A démonkirály érdes tenyerében elveszett kicsiny kézfeje, de ugyanakkor biztonságot sugárzott a belőle áradó meleg, s átadta magát erejének. A szúrós köveket kikerülve haladtak egyre beljebb a zubogó hangok felé. Egy váratlan pillanatban azonban a férfi ölbe kapta a tündérlányt és átugrott vele egy a hegy belsejében magának utat törő folyót. Mire Zóra feleszmélt, már talpra is állították a túlparton. Váratlanul hasított belé az a felismerés, hogy léte legmeghatározóbb ékétől megfosztva jelenleg még mindig egy gyámoltalan lény, aki folyton segítségre szorul. S pont attól kapta ezt meg, aki ősi ellensége. Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy ki is ő valójában? Akkor is ilyen lovagiasan viselkedne? Morgan, aki céltudatos léptekkel vezette a barlang ellenkező, egyre jobban megvilágosodó végébe, megállt egy pillanatra, s hallgatózott. Csak akkor haladtak tovább, mikor meggyőződött afelől, hogy rajtuk kívül nincs itt senki.

A morajlás fokozatosan erősödött, s Zóra rájött, hogy vízeséshez vezet útjuk. Hamarosan láthatta is a lezúduló vízfalat, mely a hegynek ezen az oldalán kékeszöld vízköpennyel szigetelte le a barlangot a külvilágtól. A kinti napfény ezüstös csillámport hintett a vízfüggönyre, s több helyütt áthatolt nehéz anyagán vékony sugaraival, melyeket egy a benti sziklákba medret vájt barlangfürdő vize tört meg. A mélyből feltörő víz formálta, nagyobb kádból gőz csapódott a sziklafalakra, melyek nedvesen fogták közre a zubogó, világító vízoszlopot a barlang végében. Míg a tündérlány bágyadtan csodálta a természet munkáját, Morgan smaragdjai nem sok időt pazaroltak az élő vászonra vetülő fényjátéknak. Annál többet azonban a vendége arcán elterülő gyönyörnek. Szórakozottan fel-le futtatta tekintetét a nőn, aki a varázslatból felrezdülvén kikerülte a gőzfürdőt és a vízfal elé lépett.

- Mi van mögötte? – kérdezte, s a vízesés sziklafalhoz záródó részén máris rést keresett, hogy kikémlelhessen.

A sziklakövekhez csapódó vízcseppek ellenben szemébe pattantak, s a kép elmosódott előtte.

- A Márványtenger, melyen át Tündérhonba lehet eljutni – felelte készségesen Morgan.

- Tündérhon – ismételte önkéntelenül Zóra, s elfogta a honvágy.

Kitörölte szeméből a vízcseppeket, melyekbe könny vegyült az elérzékenyüléstől, s távolabb húzódva a faltól megpillantotta a tenger nyílt vizét. A túlsópart ezüstpontjai valóban hazáját képezték. Ezüstföld határvonala akkora erőt adott neki, melybe beleszédült.

- Tündérhon, melyet le akar igázni? – emelte fel a hangsúlyt, s elszakította tekintetét a távoli képtől.

Vád nélkül próbált beszélni, de mikor pillantása az ingét éppen kigomboló férfira esett, gyanakvás ébredt benne.

- Mit művel? – förmedt rá.

A démonkirály nevetett.

- Tudja, fürdőzni támadt kedvem – bújt ki felsőruházatából, s egy sziklára dobta a levetett ruhadarabot.

A lány elfordult, hogy ne lássa meztelen erejét, s miközben azon tanakodott, hogy is terelhetné úgy a társalgást, hogy kielégíthesse kíváncsiságát, Morgan a nadrágjától is megvált.

- Ön is velem tart? – csobbant a fodrozódó vízbe.

Zóra zavartan fordult a fürdő felé, melynek gőzében a démonkirály smaragdjai megcsillantak. A férfi kényelmesen elhelyezkedett a medence végében és erős karjait behajlítva két oldalról maga mellé fektette a szélére. Bronzbarna bőre alatt megfeszültek az izmok, ahogyan támaszkodott.

- Jöjjön! – kérlelte. – Kellemesen fog esni a meleg gyógyvíz.

A tündérlány habozva hagyta ott a vízesést, melyen keresztül hazájába láthatott. Előbb-utóbb úgy is meg kell történnie annak, ami elrendeltetett – sóhajtotta. De kihasználhatná az utolsó perceket információszerzésre! Lassan oldani kezdte magáról ruháit. Először kabátjából bújt ki, majd inge következett. Ám mielőtt feltárta volna kebleit, tettetett szórakozottsággal megkérdezte:

- Miért akarja leigázni Tündérhont?

Morgan szemei résnyire szűkültek, s tüdeje visszatartotta a kiáramló levegőt.

- A „leigázni” kissé erős kifejezés – felelte, de a ruganyos keblek láttán már nem akart gondolkodni.

Szeme, agya a vendége idomairól érkező ingerek feldolgozásával foglalkozott. A finom lábszárakról lekerülő lovaglócsizma két fele precízen egymás mellé állítva került az összehajtogatott ing mellé, a térdig érő nadrág azonban, mikor lecsúszott a formás combokról a földre, rendezetlenül ott maradt.

- Nos? – rebbentek Zóra szempillái türelmetlenül, s várta a válasz további részét.

A démonkirály elmosolyodott. A lány megerősödött. Talán túlságosan is.

- Csupán egy-két területre tartok igényt, hogy megkóstolhassam az ezüstfák gyümölcseit – nyelt egyet Morgan, s megbabonázva követte az immár meztelen test szűzies vonalait. – Tudja, ahogy az első emberpár is szakított a földön a tiltott fa almájából – kacsintott, s egy percre sem vonta meg tekintetét a vízbe lépő kecses testtől.

Zóra fokozatosan merült el. Míg lábait tétován mártotta a vízbe, addig kerek feneke, s darázsdereka gyorsan a habok közé csusszant. Mikor a kinti hidegtől megdermedt mellbimbóit is átadta a hullámoknak, a férfi ágyéka lüktetni kezdett. A gőz apró cseppeket lehelt a távolabb elhelyezkedni kívánó lány nyakára és vállára, melyek kifényesítették gyöngyházszín bőrét. A démonkirály nem habozott.

- Ezen kívül – ragadta meg a nő derekát hátulról és magához húzta -, kíváncsi vagyok rá, milyen tüzesek a tündérlányok – vonta térdére foglyát.

Zóra szíve kis híján múlt, hogy ki nem ugrott helyéről. Nem is annyira a provokáló szavak, mint inkább a meztelen testek egymáshoz tapadása volt rá bénító hatással. Az, hogy háta, feneke és lábai kemény mellkasnak, forró ágyéknak és erős comboknak feszültek, sokként érintette, ugyanakkor elgyengítette. Ereiben száguldott a vér, hang nem jött ki torkán. Morgan egyik karjától váratlanul megszabadította derekát, s miközben ajka leheletét egyik vállára nyomta, a másikon végigsimított. A tündérlány nem ellenkezett. A víz bágyadttá tette, agyára köd települt. Már nem volt képes gondolkodni. Egyet érzett csupán világosan, teste sajgott. A férfi érintésére várt. És a démonkirály ezt tudta. Keze lesiklott válláról karjára, ujjai alig érintve bőrét végigbizsergették végtagját. Zóra feje hátracsuklott Morgan vállára, s felkínálta nyakát. A démon lehelete feltüzelte, ahogy megtalálta a legérzékenyebb hajlatot, s mikor nyelve végigszaladt rajta, a lány kéjesen felsikoltott. Ellenben a férfi úgy döntött, nem mélyeszti bele fogait, s a következő kézmozdulatával más örömforrást talált. Tenyerébe vette a nő feszes keblét, s ujjai közé csippentette ágaskodó mellbimbóját. Addig ingerelte, míg meg nem keményedett, s viselője fel nem nyögött. Közben másik kezét is leoldotta a darázsderékról, s végighúzta a hosszú, remegő combokon. Zóra aléltan süllyedt volna a vízbe, ha Morgan nem hajlította volna be lábait és félig ülőpózba nem húzta volna magát, hogy megtartsa az ő testét. Egyre hevesebben emelkedő és süllyedő keblekkel, zilálva hánykolódott karjai között, s fogalma sem volt arról, milyen megváltást kaphatna. A férfi ujjai combja közé csusszantak, s olyan testrészre találtak, melynek érintésétől a tündérlányban csak fokozódott a kéj. Megduzzadt és sikamlóssá vált, felkészülvén arra, hogy a démon a magáévá tegye. Morgan ellenben még váratta. A női test vonaglani kezdett, belülről feszítette a vágy, s mikor már nem bírta tovább elviselni a kínt, kitépte magát a férfi karjaiból, s szembe fordult kínzójával. A démonkirály az öntudatlan, vad szenvedéllyel teli nőt combjainál széttárva ágaskodó hímvesszejére tűzte. Zóra körmei a férfi mellkasába vájtak, mikor tüzét fájdalommal büntették, s csak akkor kapták vissza színüket a teljesen elfehéredett ujjbegyek, amikor Morgan belemarkolt fenekébe és megtanította a szeretők odaadó táncára. A hullámzó víz egyre mélyebbre és mélyebbre sodorta a fuldoklót, míg a kéjörömtől lüktetni nem kezdett egész bensője. Zóra sikoltását elnyelte a vízesés dübörgő hangja, de csak aztán jött rá, hogy nem a barlang végében lezúduló víztömeg morajlott akkorát, hanem a démonkirály üvöltése rengette meg a sziklafalakat. Morgan megmerevedett benne, s pulzálására az extázis újabb rohama nyargalt végig rajta. Odaadó, ösztönös csípőmozdulatokkal ingerelte tovább a férfit, ő ellenben megfeszült és mozdulatlan maradt. Zóra csalódottan, ám kipirulva omlott mellkasára a kielégülés békéltető hatására. Percekig pihegett a démonkirály meztelen testéhez tapadva, még mindig érezvén annak ágaskodó hímtagját. Soha nem volt még így, testének minden apró pontjával hozzászegeződve egyetlen férfihez sem. Morgan teljesen kitöltötte bensőjét, érezte szíve lüktetését is, mely az övével egy ütemben vert. Érezte a belőle áradó, megfékezhetetlen erőt, melyet azonban most valami mégis visszatartott, s magját elzárta előle. Ajkai finoman súrolták a tündérlány homlokát, aki felemelte fejét és a kifényesedő smaragdokba nézett.

- Te… ön nem akarja…? – rebegte értetlenül.

A férfi elmosolyodott.

- Ez alkalommal a „te” jobban illenék – javította ki, majd hosszasan vizslatta a kipirult arcot.

Ugyanaz a gyönyör ragyogott a tengerszín szemekben, mint ideérkezésükkor, és sóvárgás csüngött duzzadt ajkain. A démonkirály diadalmat aratott, betörte az üvegcipellőt, mégsem érzett igazi elégedettséget. Tudta, hogy hímtagja fájdalmát ezúttal még a fürdő gyógyvize sem csillapíthatja. Ám az a lány sem nyújthat balzsamot, aki csábító lüktetéssel fogadta magába. A legutóbbi eset óta megtanulta, hogy óvatosabbnak kell lennie. Addig, míg ki nem deríti, honnan jött vendége, s miben szövetkezik Rabánnal, nem cselekedhet meggondolatlanul. Szemtelen vigyorba torzította mosolyát.

- Ahhoz, hogy megkapj, tovább kellett volna kényeztetned – vetette partnernője szemébe, akiről biztosra hitte, hogy megfutamodik.  

Zóra szemei elkerekedtek. Hogy képes Morgan sértegetni, mikor most adta neki ártatlanságát? Hirtelen düh szorította el pihegő szívét, és arcul csapta a férfit. A démonkirály felnevetett, mert egyből kitalálta a büntetést. Nem hagyta, hogy a tündérlány eltávolodjon tőle, hanem vastag ajkait hozzápréselve beléfojtotta mérgét és még mélyebbre hatolt hüvelyében. A duzzadt ajkakat körberajzolta nyelvével, majd a lány szájüregét derítette fel. Zóra ismét megvonaglott és alhasa összehúzódott. Morgant egy hajszál választotta el attól, hogy saját csapdájába ne essen. Minden figyelmével hímvesszejére összpontosított, s miközben a lány ajkán csüngött, gyönge mozdulatokat sugalmazott szeretőjének. Zóra kivirágzott keze alatt, s csókja hatására combjait oldalához nyomva lovaglómozdulatokat tett. Mikor a démonkirály ajka lesiklott keblére és szívni kezdte mellbimbóját, kéjes sikolyok törtek fel belőle.

- Azért jött, hogy szövetkezzen ellenem Rabánnal? – markolta meg Morgan a lány fenekét.

 Zórát vasmarok szorította a legnagyobb örömöt jelentő ponthoz, mely felfogta lökéseit. Ő maga képtelen lett volna visszatartani a rátörő extázist, de a démonkirály megfosztotta tőle, míg nem válaszol.

- Nem! – lehelte fájdalmasan.

- Akkor miért? – vallatták tovább.

- Hogy ön a szeretőjévé tegyen!

A démonkirály smaragdjai élesen vetültek a nő szemébe, majd tekintetével bebarangolta a nyak finom ívét, hosszasan vizslatta rajta a hamisított hollóformájú anyajegyet, s felmordulva oldott keze szorításán. A mámor egy percet sem késlekedet, elöntötte a tündérlány bensőjét, aki azt hitte, nyomban belehal a megrázkódtatásba. Ám a férfi nem hagyta sorsára, életet lehelt ajkaival a kékülő szájra, Zóra pedig szaporán lélegezve zuhant mellkasára. Órákat pihent így, a másik testére borulva.