7. Kiképzés avagy tanulj Donna

A bulizós éjjel után, fejfájós ébredés következett, pedig Donna nem is itta le magát a föld alá. Valószínűleg a tengeralattjáró merülése okozott fejfájást az ifjú hölgyeménynek. Egyszercsak kinyílott az ajtó és belépett Sanchez, ahogy tőle az várható volt, most is cigivel a szájában. Épp rágyújtani készült.
- Várlak az irodámban. – jött a precíz parancs.
- Igenis. – jött a még precízebb felelet.
Donna a hasán feküdt, így a bal lábát tette le először.
„A fene vigye el. Bal lábbal kelés...mi lesz ezután Őfantomsága szerelmet fog vallani? Nem is lenne rossz. Tök aranyos a képe, csak ha összevesznénk lennének gondok, félő, hogy kitekerné a nyakam. De hülye vagyok, előbb törné a nyakam, minthogy belém szeretne”.
Ilyen gondolatokkal közeledett a mosdó felé. Amíg felöltözött bekapcsolta a tv-t. Szokásához híven egy zenecsatornát fogott ki. Ahogy forgott a klipp, jobb oldalt, fent, mutatta a pontos időt és a dátumot. Donna kishíján a popóján kötött ki. Kezdte nagyon érdekelni, hogy Sanchez miért is keresi. Amilyen hamar csak tudott elkészült az öltözködéssel és átment Sanchez irodájába. Lewis-t találta ott. Egy hatalmas papírhalmazt tett le a nő íróasztalára, Helena viszont mégcsak a közelben sem volt. Lewis sietett ezért nem is igen beszélt a lánnyal. Donna ücsörgött vagy öt percet, majd gondolt eggyet és kiment. Nem jutott el a folyosó végéig, mikor beleszaladt Sanchezbe.
- Ó, pont időben kisasszony.
- Pont időben? Maga semmit sem tud a pontosságról.
- Bal lábbal keltél fel?
- Tökéletesen fogalmazott.
- Nyugodj meg. Tudod, hogy ma hanyadika van?
- Szeptember 1. Indul a suli, tehát felvinne a kikötőig?
- Szó sem lehet róla. Beszéltem három kitünő magán tanárral...
- Mi van? Én nem hagyom ott a sulit. Ha tudná mennyit szórakozunk a többiekkel a tanárokon.
- Számodra nem ma kezdődik a tanév. Még van neked pár napod, de látva, hogy az agyi aktivitásod normális, épp ezért kapsz egy kevés felkészítést.
- Mit?
- Nem is örülsz, hogy megtanulhatsz vezetni?
- Frankó, de én most suliba akarok menni.
Sanchez elővette a telefonját, tárcsázott, majd átadta Donnának. A lány az otthoni telefonjuk számára ismert. Füléhez emelte. Az anyja szólt bele. Donna még jobban meglepődött, mikor beszélni kezdett vele. Ugyanis az anyja kijelentette, hogy jó helyen van ott ahol van, és hogy már ki is iratták az iskolából. Donna elköszönt, majd Sanchez torkának ugrott.
- Bedrogozták az anyámat, vagy nem is vele beszéltem?
- Nem drogoztunk be senkit. Egyszerűen csak félti a drága csemetéjét.
- Donna Mazillt nem kell félteni, elintézi ő még az idegesítő halálangyalokat is, pár...kaszás...már nem tesz neki semmit.
- A halálangyal a puszipajtásod a többiekhez képest.
- Kösz. Ez megnyugtató volt.
- Öt perc múlva várlak aszimulációs teremben. Ha nem tudod merre van, kérj segítséget. – azzal sarkon fordult és elment.
- Akkor találkozunk nagyjából negyedóra múlva.
És ő is megfordult és visszament a szobájába. Habár negyedóra után akart elmenni, mégis öt perc múlva már a szimulációs terem ajtaja előtt állt. A cigaretta szag, ami kiszivárgott, jelezte, hogy Sanchez már bent van. Donna is bement. Odabent sokan voltak, de mikor Donna bement, többen kimentek. Sanchez két szerelővel beszélgetett. Donna egyből hozzá sietett.
- Itt vagyok. – vágott Sanchez szavába.
Erre Sanchez felé fordult és az arcába fújta a cigaretta füstöt.
- Ez volt a büntetés, mert belepofáztam a szövegébe? -kérdezte Donna köhögve.
- Nem, ez csak füst volt, amit nem akartam a munkatársainkra fújni.
- Ja, mostmár értem. Tiszta minden, csak a szemem van még tele hamuval...meg az orrom.
- Nézed az N.C.I.S.-t?
- Mi van? Gibbs-é akar alakulni? Én nem leszek Dinozzo az már tuti.
- Akkor fogd be a szád.
Donna a szája elé tette a kezét, de egyből elvette, mikor Sanchez rápillantott.
- Uraim, bemutatom önöknek Donna Mazillt, D∞ kiskedvencét, a mentőangyalt.
A két uraság bemutatása után Sanchez már távozott is. Donna közelebb hajolt a két férfihez.
- Tehát Roger és Jack, örvendek a szerencsének. Sanchez magukkal is ilyen?
- Kisasszony, magát még kedveli. Ha hallaná hogy beszél Richardról...
- Ki az a Richard?
- Ennek az egész kócerájnak a tulajdonosa. Alig múlt 22, de már egy egész üzlet lánc egyedüli örököse lett, erről a tengeralattjáróról már nem is beszélve.
- Aha. És hogy néz ki?
- Ön nem is tudja?
- Nem vagyok jól informált.
- Nem arra értettem, hanem arra, hogy most épp New York felé tartunk, ahol Richard tengeti elkényeztetett életét. Valószínüleg meg akarja ismerni a mentőangyalt, akarom mondani magát.
- Tyű, alig várom már a találkozást.
- Ne legyen annyira odáig. Az úr nehéz eset, soha senkiben nem bízik meg és a D∞-et is meg akarja szűntetni, mondván, hogy csak pénzkidobás az egész.
„Nem is rossz ötlet, ha Richard bezáratja ezt a kócerájt, akkor én újra élhetem az életem...” – gondolatmenetéből a két férfi ébresztette fel.
Jack már az első nap kezdte tanítani az autóvezetésre. Szerencsétlennek nagyon nehéz dolga volt. Azt nem tudta, hogy Donna már tud vezetni és hogy minden kérdést, csak szórakozásból tesz fel. Nem egyszer túl is lépett az etika határán, így nem is csoda, hogy Jack akkor örült a legjobban mikor megszabadult a lánytól. Donna hirtelen jött jókedvét Roger lőtte szét. Ő ugyanis egy élő, hús vér lóhoz vitte a kisasszonyt, hisz jóval az autók megjelenése előttig is visszamehet az időben. Roger látva a Jack-el folytatott komédiázást, felrakta a hölgyet a lóra, majd az időközben feltűnt Sanchez mellé állt. Donna csak ült, lábait szorosan az állat oldalaihoz szorítva és várta, hogy Roger végre adjon némi segítséget, de az nem segített neki semmit. Donna várt egy ideig, majd gondolt eggyet, kihúzta a nyereg mellől az ostort. Roger már kezdett bepánikolni, Sanchez viszont megtiltotta neki, hogy bármit is tegyen. Miután Donnánál volt az ostor, elővett egy csokoládét, kivette a papírjából, és az ostorhoz erősítette. Aki a teremben volt, mindenkinek fülig futott a szája. Még Sanchez is elfordult, mosolyában. Donna munkája végeztével, bal kezébe vette a gyeplőt, a jobbal pedig a ló orra előtt tartotta a csokit az ostoron. Hát igen, vicces volt de hatásos, a ló kezes bárányként viselkedett. Mire elérte Rogert, Sanchez elment. Donna is leugrott a lóról, majd leszidta, mert megette a csokiját, és semmit sem hagyott neki. Sanchezt keresve abba a terembe jutott ahol a húsevő hal is élt. A hal most is Donna lába alatt úszkált.
- Szia Igor, hogy vagy? – hajolt le.
A hal mindvégig Donna ujjait követve úszott körbe-körbe. Ajtó nyílás hallatszott. Egy árnyék esett Donnára.
- Sanchez húzzon odébb, mert nem látom Igort, de lehet, hogy átkeresztelem Richardnak.
- Donna Mazillhoz van szerencsém? – szólalt meg az árnyék tulajdonosa, egy kellemesen csengő férfi hang.
Donna erre felkapta a fejét. Egy öltönyös, napszemüveges, 20-25 év körüli férfi állt előtte. Arcából ítélve nem volt túlontúl jókedvű.
„Ajaj, mondd azt hogy Pityu vagy, az egyik magán tanár...” – folytatását már hangosan mondta – igen Donna Mazill vagyok, és önben kit ismerhetek meg?
- Richard Black vagyok. Ennek a ladiknak a tulajdonosa.