Niela érdeklődve pillantott Illorára és a vele érkező másik elfre. Az idegen arcvonásai méltóságot és bölcsességet tükröztek, termete magas és arányos volt, haja pedig, mint a legtöbb elfnek, csípőig érő és ezüstös színű. Hosszú kék lepelruhát viselt, hozzá földig érő, aranyhímzéssel díszített palástot. Ami Nielának egyből feltűnt, hogy koronát hordott a homlokán.

- Niela, had mutassam be neked birodalmunk uralkodóját, Solufel királyt.

A lány hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon. Nem számított rá, hogy alkalma lesz találkozni az elfek királyával is. Végül meghajolt Solufel előtt.

- Felség...

- Isten hozott nálunk Niela - válaszolta a király közelebb lépve. - Kérlek, gyere és foglalj helyet - mutatott két kényelmesnek tűnő karosszék felé. A lány engedelmesen leült és várta, hogy mit akar mondani neki a férfi.

Solufel barátságos tekintete hirtelen elkomorult, amint közelebb húzta székét és maga is elhelyezkedett benne. Végül néhány pillanatnyi hallgatás után szólalt csak meg. - Niela, tudnod kell, hogy Garan meghalt.

A lány fel sem fogta rögtön az elhangzott szavak értelmét, majd mikor tudatosult benne, hogy mit mondott az imént a király, arca elsápadt és segélykérő pillantással nézett Illorára. Az elf tekintete azonban ugyan olyan bánatos volt, mint az uralkodóé. Niela látva, hogy ez nem csupán egy félreértés, Garan naplójára meredt, mely ott pihent az ölében, majd szemei megteltek könnyel, amik lassan végigfolytak az arcán. Solufel együtt érzően a vállára helyezte kezét. A lányból ekkor feltört a zokogás.

***

Pokoli szélvihar tombolt. Pokoli szélvihar egy olyan helyen, ahol több méter hó borította a talajt és a hófúvástól alig lehetett látni. A magas, délceg fenyőfák ágait szinte letörték a rájuk nehezedő hótömegek és a több száz lecsüngő jégcsap együttes súlya.

A távolban két alak jelent meg, vastag bundában, lassú, de határozott léptekkel közeledve az előttük nyíló barlang bejárata felé. Amint elérték az enyhet adó hasadékot, az elöl álló személy kioldotta az arcát óvó sálat és ledobta a bundakabát kapucniját. Ez a valaki nem más volt, mint Romeria. Bőre kissé kipirult a hidegtől és szaporábban szedte a levegőt is. Mindezek ellenére tekintete elégedettséget tükrözött. Kísérője és hűséges szolgája, Panteas, figyelmesen várta az árnyékboszorkány következő lépését.

- Gyerünk tovább - adta az utasítást a nő, azzal megindult előre.

Nem kellett sokáig várakoznia, a monoton kőfolyosó egy idő után kiszélesedett és egy hatalmas terembe torkollott. Közepén ott lebegett fénylő varázsbotja egy mély gödör felett, melyben láva fortyogott.

Romeria épp készült magához hívni varázs eszközét, amikor hatalmas mennydörgés rázta meg a barlang falait. A boszorkány szemei elé kapta a kezét és hátrált néhány lépést.

- Azt ajánlom, jól gondold, meg mit teszel! - dörmögte egy mély érces hang a moraj utáni felkavarodott porfelhő függönye mögül. A hang tulajdonosa egy négy méter magas, hegyes tüskékkel borított fehér hó sárkány volt. Fenyegetően magasodott a két betolakodó fölé és támadásra készen várt.

- Ezek szerint Te őrzöd a varázsbotomat - közölte tényszerűen Romeria, bár cseppet sem örült.

- Eltaláltad némber - sziszegte a sárkány.

- Akkor had vegyem le eme terhet a válladról - válaszolta egyezkedve az árnyékboszorkány. - Ha megkapom a botot, Te is elhagyhatod végre ezt a sivár helyet.

- Megdöbbentő a naivságod - gúnyolódott nevetve a sárkány. - Nem tudom, hogyan szabadultál ki a börtönödből, de amíg én itt vagyok, nem teszed rá a mocskos kezed arra a varázsbotra! - kiáltotta a lény, azzal megrohamozta a boszorkányt.

Romeria hirtelen köddé vált, Panteas pedig egy macska ügyességével ugrott el a lecsapó mancs útjából. Két szökkenéssel fent termett a sziklafalon és onnan meredt a dühös sárkányra.

A lény az árnyékboszorkány után kutatott tekintetével. A nő mögötte jelent meg, a lávával teli gödör szélénél állva. Kezeit vállai magasságába emelve egy igézetet mondott, miközben medálja felcsillant és izzani kezdett. A gödörből ekkor karmos mancsok nyúltak fel, ám közel sem voltak hétköznapiak, mivel úgy tűnt, hogy eleven láva alkotja őket. A mancsokhoz ezután fejek és testek is párosultak, mire végül 6 tagbaszakadt lávatigris nézett farkasszemet a sárkánnyal. Vicsorogva és morogva méregették várva alkotójuk parancsát. Romeria szája sarkában kegyetlen mosoly bujkált.

- Tépjétek szét! - utasította szerzeményeit, akik kimért lépésekkel, mint, ahogy a vadász szokta becserkészni prédáját, kezdték körülvenni a varázsbot őrzőjét. A hó sárkány azonban nem rettent meg ilyen könnyen. Nagy levegőt vett, majd jeges széllöketet küldött ellenfelei felé. A lávatigrisek szétugrottak, de ekkor már nem vártak tovább, egyszerre nekirontottak a sárkánynak. El akarták kapni a nyakát, azonban ez csak az egyiküknek sikerült, a többiek a lény mellkasába, vállaiba és hátába tudtak belemarni. A sárkány felordított és próbálta lerázni magáról a bestiákat. Hevesen lóbálta a fejét ide-oda, ezzel a nyakába csimpaszkodó lávatigrist sikerült lendületből a falhoz vágnia. Egy másikat a mancsával zúzott apró darabokra, a többieket pedig hosszú, tüskés farkával próbálta elpusztítani. Három lávatigris még így is talpon maradt, viszont a sárkány bőre több helyen is súlyosan megégett és felszakadt. Sebeiből patakokban folyt a vér. Kissé zihált a heves csata után és tudta, hogy mielőbb végeznie kell az árnyékboszorkánnyal, ha sérülései miatt nem akar alul maradni.

A maradék lávatigrisek újra megrohamozták, hárman, három irányból, így a sárkány a magasba ugrott és szárnyait széttárva felrepült a barlang tetejéig. Onnan indított ellentámadást, ám most Romeriát vette célba. Egy újabb jeges széllöket segítségével próbálta letaszítani a nőt a mögötte lévő gödörbe, ám a boszorkány ekkor maga elé tartotta medálját, amiből örvényszerű lángok törtek elő semlegesítve a támadást. A jég és a tűz találkozásának köszönhetően fehér pára keletkezett, mely eltakarta mind Romeriát, mind a lávatigriseket, így a sárkány csak a fortyogó láva halványpirosas körvonalait látta a ködfelhőn át. Kicsit lejjebb ereszkedett, hogy jobban rálásson az alatta fekvő területre.

Alig, hogy pár méterrel a talaj felett lebegve kémelt, a tejszerű párafelhőből váratlanul egy alak ugrott a mellkasára és mielőtt a sárkány bármit is tehetett volna, támadója szuronyszerű, karmos kezét belevágta az ott lévő vérző sebbe. A lény felkiáltott és szinte azonnal bénító érzés futott végig egész testén, amikor megérezte, hogy ellenfele megmarkolja a szívét. A sárkány elvesztette egyensúlyát, szárnyai elernyedtek és hátrazuhant a földre, felkavarva a terjengő ködöt. Hatalmas puffanással érkezett a talajra, az egész hegy beléremegett. Hörögve kapkodta a levegőt és próbált felnézni a szívét szorongató alakra, aki nem más volt, mint Panteas. A férfi élvezettel az arcán tekintett áldozatára, karja könyékig a sárkány testében volt, szemei éjfeketén csillogtak.

- Látod, látod... - szólalt meg a közeledő Romeria gúnyos hangon, nyomában a lávatigrisekkel. - Addig kellett volna elfogadnod az ajánlatomat, amíg volt rá lehetőséged.

- Menj a pokolba... - sziszegte a sárkány, azzal, utolsó erejével meglendítette Romeria felé tüskés farkát. Sikerült súrolnia vele az árnyékboszorkány arcát, aki felsikoltott a fájdalomtól és hátrazuhant.

Panteas látva a sárkány tettét összeroppantotta annak szívét, ám nem volt elég gyors, mivel úrnője így is megsérült. Romeria nyöszörögve szorította kezét felhasított arcára, melyet teljesen pirosra festett a vére. Panteas odasietett a nőhöz és ülőhelyzetbe segítette. A boszorkány nagyon dühös volt, ugyan akkor pokolian fájt az arca.

- Nyomorult féreg... - szűrte fogai közt az immár halott sárkánynak címzett szavakat, majd varázserejével gyógyítani kezdte sérülését. - Emlékeztess rá, hogy amint a démonok átveszik a világ felett az uralmat, írtassam ki az összes sárkányt a föld színéről - mondta gyűlölettől ittasan a mellette guggoló szolgájának.