Az ajándék
Veronica von Krolock 2008.10.28. 21:13
- Mondd, gondolkoztál már azon, mit csinálnál, ha nem lenne holnap? Ha most azt mondanám, tegyél meg mindent, mert nem lesz rá többet lehetőséged. Mit tennél?
- Szabad lennék. Te nem értheted meg. Te szabad vagy. Én nem, épp ezért szabad szeretnék lenni. Repülni, mint Te, mint a madarak, mint a gondolat, szállni, hogy soha meg ne szűnjön a lebegés.
- Te nem tudsz repülni. Nincsenek szárnyaid. Hogy akarsz akkor szabad lenni?
- Neked sincsenek szárnyaid. De nem is szó szerinti repülésre gondoltam, hanem cselekedetekben. Megtehetném, amit egyébként nem mernék. Talán. Mire gondolsz akkor, amikor azt mondod, nem lesz holnap? Csak nekem nem lesz, vagy senkinek?
- Fontos ez?
- Igen az. Mert ha senkinek nem lenne holnap, akkor mindenki megbolondulna. Ide-oda rohangálnának, el akarnának intézni mindent.
- És ha csak te tudnád?
- Akkor egy olyan napot szeretnék, mint a mai. Vagy mint a pénteki. Azok jó, szép napok voltak. Tudod, megismertem egy csomó furcsa embert. Nem tudom, miért nevezem őket furcsának, de szerintem azok. Sok közülük jó ember, akik egyszer majd továbblépnek oda, ahol boldogok lehetnek, ez csak egy állomás számukra, hogy majd meg tudják becsülni azt, ha tényleg boldogok lesznek. Velük is szeretnék lenni azon a napon. A szívembe vésni az arcukat, emlékezni a nevetésükre, a vicceikre. Aztán szeretnék találkozni a barátaimmal. Meg szeretném mutatni nekik, mennyire is szeretem őket. Nem elmondani, megmutatni. Az az igazi. Mondani ugyanis bármit lehet. De ha mutatod a szeretetet, az sokkalta többet ér. Nekik is, és nekem is. Meg szeretném ölelni őket.
- Elmondanád nekik, hogy másnap vége?
- Nem tudom. Talán… de lehet, hogy nem. Pedig szeretném, ha ők is azzal lennének, akiket szeretnek.
- És mi van azzal, akit szeretsz? Igazán szeretsz.
- Neki mit mondanék? Nem tudom. Szerintem semmit. Ő nem értené meg, mint ahogy sose értett meg engem. Nem kell tudnia. Csak bonyolulttá tenném azt a kis időt, ami megmaradt neki. De az ő arcával a szívemben várnám az utolsó pillanatot.
- Nemes gesztus. Nem értelek titeket, embereket. Főleg Téged nem. Különc vagy.
- És az rossz? Olyannak kéne lennem, mint mindenki másnak? Szeretek más lenni. Szeretek szeretni, kötődni, ragaszkodni. Szeretek önmagam lenni. Valaki, aki nem túl kedves, de mégis, szerintem ha valakinek segítség, egy barát vagy egy megértő ember kell, ott vagyok. Nem pótolhatatlan, de talán valaki olyan, aki egy-két embernek számít.
- Szüleid?
- Este otthon lennék velük.
- Ez lenne minden, amit az utolsó nap csinálnál?
- Igen. Ennyi. Csak egy átlagos napot szeretnék, ahol mindenki velem van, aki fontos. A barátaim, az életem, a helyek, az arcok… ezek számítanak. És az érzések. Jó lenne, ha olyanokkal találkoznék, akik szeretnek.
- Azt mondtad, fontos, hogy tudd, csak számodra nem lesz holnap, vagy másoknak sem. Mi lenne, ha csak te távoznál?
- Ugyanezt csinálnám. Ugyanígy, ugyanezt. Talán lenne egy levél, amivel több lenne.
- Annak, aki a szívedben él?
- Vagy mindenkinek. Hogy tudják, szerettem őket. Kimondatlanul is. És a szívlakómnak nem mondanék semmit...
- Szívlakó? Ezt a szót még nem hallottam.
- Most találtam ki.
- Egyszer felhasználhatom?
- Persze. A Tied.
- Köszönöm. Miért nem mondanál semmit neki?
- Nem szeretném, hogy ezzel a tudattal éljen tovább. Lehet, hogy rossz lenne neki, de nekem biztos, ha látnám az arcán, hogy nem érdekli. Így jobb lenne.
- Értelek. Tudod, furcsa. Mindenki ilyenkor nagy szavakat mond. Nagy kívánságokat. Teljesíthetetlen és valóra válthatatlan dogokat kívánnak. Te más vagy. Ezek emberi dolgok. Amik tényleg fontosak. Mind a szeretetből táplálkoznak.
- Fontos. A legfontosabb számomra.
- Holnap.
- Mi lesz akkor?
- Vége.
- Minek?
- Mindennek. Este.
- Csak nekem, vagy mindenkinek?
A Halál elmosolyodott.
- Fontos az?
- Nem. Többé már nem.
- Menj, legyél holnap a barátaiddal és azokkal, akiket szeretsz.
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy eljöttél.
- Figyeltelek. Úgy éreztem, ezt meg kell adnom neked.
A lány másnap úgy tett, ahogy a Halál mondta. Úgy érezte, élete legboldogabb napját tudhatta maga mögött. Este lefeküdt, kedvese arcával a szemei előtt aludt el. Másnap reggel rácsodálkozott a gyönyörű napfelkeltére, dolgozni ment, majd újra találkozott a barátaival. Aznap már az a fiú is ott volt, akiért a szíve dobogott. Nevettek, játszottak, majd a lány elköszönt, és hazaindult. Hosszú napokig élt úgy, mintha az lenne az utolsó napja, míg rájött: a Halál életet adott neki. Boldogságot. Azon az estén egyedül volt otthon. Kiment a kertbe, mosolyogva nézett fel a csillagokra, és halkan azt suttogta: Köszönöm.
|