- Nagyuram, örülök, hogy újra láthatlak... - mondta boldogan Romeria, majd intett két szolgálónak, aki Amaronhoz lépve egy finom anyagú köntöst terítettek a férfire.
- A legutóbb nem épp úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem - közölte a démonúr komoran, miközben magára öltötte a ruhadarabot.
- Már nem számít. Jóvátetted azzal, hogy újra megidéztél - válaszolta a férfi és végigsimított a nő arcélén, majd ellépdelt a másik irányba. Romeria nem is tudta volna letagadni, hogy mennyire örül annak, hogy Amaron nem neheztel rá. - De, van egy nem éppen elhanyagolható problémánk...
- Mi lenne az?
- Az erőm nagy részét elvesztettem - a nő ezt hallva ledöbbent. - Átvertek és egy általam addig ismeretlen mágiával megfosztottak tőle. Ezért tudtak legyőzni.
- Nekem eddig fogalmam sem volt erről, mert elfogtak és... - magyarázta az Árnyékboszorkány, de a kővé vált karjából kiinduló fájdalom hirtelenjében újra erőteljesen rátört. A nő eltorzult arckifejezéssel roskadt a térdeire.
- Nem festesz túl jól, Romeria - ment közelebb a férfi rezzenéstelen arccal. - A sóbálvány átok még ilyen kis mértékben is halálos, ha nem tudják idejében megtörni.
- Próbáltam, de túlságosan legyengültem - válaszolta nehézkesen a boszorkány. Amaron ezután lehajolt, majd megfogta Romeria kővé vált karját.
- Akkor majd én. Legalább megtudom, hogy mennyi hatalmam maradt - azzal a démon keze körül feketén derengő energia rajzolódott ki, melyet a nő végtagjába áramoltatott. A boszorkány alig bírta megállni, hogy fel ne kiáltson. Élettelen karja azon részén, amit Amaron ereje átjárt, mintha eleven tűz égette volna a bőrét.
Néhány pillanattal később az átok lassan kezdett vissza húzódni, míg végül teljesen el nem tűnt. Romeria hálával és megkönnyebbülten simított végig immár újra ép végtagján.
- Köszönöm, Uram! - csókolta meg a férfi kezét, majd felállt.
- Szerencséd van. Úgy tűnik, jelenleg nem sokkal többre vagyok képes, mint egy közönséges mágus - mondta Amaron hangjában némi ingerültséggel. - Ám ez édes kevés ahhoz, hogy megvalósítsam a terveimet...
- Mit akarsz tenni? - kérdezte nő várakozóan.
- Az erőmet egy közönséges halandó testébe zárták. Rájövök, hogy ki az a személy és bármi áron, de visszaszerzem tőle - válaszolta elszántan a démonok ura.
Amaron megidézésének idején Niela még mindig az erdőben gyakorolt. A védőbűbájt ugyan nem tudta létrehozni maga körül, de legalább annyit elért, hogy Vion támadásainak az erejét csökkentette. Rufus, aki néhány méterrel arrébb lustán egy fa tövében heverészett, próbálta lelkesíteni a lányt.
- Menni fog ez, meglátod! Még egy nap gyakorlás és csak úgy pattintod le magadról az átkokat.
- Jó lenne már ott tartani... - zihálta fáradtan Niela.
- Nem minden támadás ellen nyújt védelmet egy mágikus pajzs ezt jobb, ha tudod. Van egy-két átok, aminek akkora az ereje, hogy könnyedén elpusztíthat, bár ilyen szintű varázslatra csak egy rendkívül erős mágus, vagy épp démon képes - mondta Vion figyelmeztetően.
- Egek, Vion! Te aztán le tudod lombozni az embert - csóválta a fejét Rufus. - Ne csodálkozz, hogy, ha Niela nehezen halad a tanulással, amikor állandóan ráhozod a frászt.
- Ugyan, erről szó sincs - tiltakozott a lány. - Egyébként is jobb tudni, hogy mire számíthatok, mint, ha utólag érne meglepetés.
- Ezzel egyetértek - válaszolta az elf. - Akarod folytatni? - nézett Nielára.
- Hát, persze - egyenesedett fel a lány.
Hesszen városánál a katonák nap végére befejezték az áldozatok eltemetését, majd felállították táborukat a pihenéshez. Túl késő volt már és túlságosan kimerültek ahhoz, hogy visszainduljanak a fővárosba.
Az életben maradt kentaur a síroknál állva meredt a hantokra. A gyász és a tehetetlen düh érzései szorongatták a mellkasát.
Matheus látva a magányos alakot odasétált hozzá.
- Nem akar csatlakozni hozzánk? Szívesen látjuk - szólalt meg csendesen.
- Nem. A kentaurok nem vegyülnek az emberek közé - utasította vissza ridegen az ajánlatot a lény.
- Tudom, de most össze kell tartanunk. Romeria kiszabadulásával és azzal, hogy ellopta a Necronomicont, ismét veszélybe került a világ sorsa. Ami itt, Hesszenben történt, csak a kezdet...
A kentaur néhány pillanatig fürkészően nézett Matheusra, majd felé fordult.
- Hálás vagyok a segítségetekért. A nevem Gaar - mondta.
- Matheus kapitány vagyok. Terenys királya küldött minket, de... elkéstünk. Sajnálom - válaszolta bűntudattal a férfi.
- Romeria meg fog fizetni azért, amit a népemmel tett. Addig nem nyugszom, amíg bosszút nem állok rajta - csillogtak dühtől és elszántságtól a kentaur szemei. Matheus egyetértően bólintott.
- El kell mennem Arcaniába - mondta Liowen egy sóhajtással a tanácsosainak. - Panteas halálával a birodalom király nélkül maradt és ez most csak nehezíti a helyzetünket.
- Panteasnak nincs gyermeke, csak egy unokaöccse. Ő alkalmas lehet trónörökösnek, - szólalt meg az egyik tanácstag - de nem hinném, hogy Arcania főurai zokszó nélkül elfogadnák uralkodójuknak.
- Beszélnem kell a fiúval. Ha úgy látom, hogy érdemes a királyi címre segítek neki trónra kerülni - válaszolta Liowen.
- Egyáltalán az ottaniak tudnak már arról, hogy mi történt a királyukkal? - kérdezte egy kardot viselő férfi.
- Nem valószínű - válaszolta Terenys királya. - De, holnap hajnalban oda utazom, és akkor majd meglátjuk, hogy, hogyan tovább... Addig is, számítok rátok - pillantott végig az emberein, akik egyetértően bólintottak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
