Hosszú-hosszú évek teltek el, mialatt nem láttam Noirt, de valahogy mindig éreztem közelségét. Innen nézve mégis rövid időnek tűnik az az időszak. Párizsban maradtam nevelőnk halála után. Sokszor visszamentem sírjához, hátha még egyszer találkozom nővéremmel, de ő akkor már messze járt. Apánkhoz, vagy sokkal inkább alkotónkhoz késve érkeztem. Noir először végzett Levrayjel, majd a kastélyt is felgyújtotta. Még parázslott néhány gerenda, mikor odaértem. Ami leginkább meglepett, hogy Alchem eleinte sötét, nyomasztó vidéki városnak tűnt, de a szörnyként fenyegető kúria elpusztulásával, ő is fellélegzett.
Noir sikeresen elpusztította minden esélyem, hogy megismerhessem múltunkat. Alkotónkból csupán égett csontokat és kormos húsmaradványokat találtam. Leverten hagytam ott mindezt. Egy valami biztatott mindössze, hogy végre új életet kezdhetek. S habár hiányzott Noir, valamiért tartottam is tőle.
Anyánk sírját hiába kerestem évekig, nem találtam. Nem tudom, hogy megköszönni akartam-e, hogy megmentett, netán elbúcsúzni tőle, vagy a szemére vetni, mit tett? Kezdetben imádtam élni, kezdetben...
Igazi párizsi úrinő lettem. A város nem sokat változott, de mégis, a levegő valahogy veszélyesebbé és fenyegetőbbé vált, mint azelőtt. Az emberek már nem néztek egymásra, a családok idegenek lettek. Elterjedtek a világot változtatni, és jobbá tenni akaró tanok, ideológiák. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy érezzük, valami súlyos dolog készül. Ez a valami egyre hatalmasabb, és minden addiginál gyilkosabb ködöt borított a lelkekre. Sokan éheztek, emlékszem. Rengeteg elégedetlenkedő, lázadó elvű idealista polgár lépett a színre. Ki ne csatlakozott volna hozzájuk, ha a csillagokat, esetleg a király fejét ígérték?! Addig könnyedén boldogultam a nagyvilági élet köreiben. Férfiakat férfiak követtek, egyik karjából a másikéba menekültem. Egy idő után nem figyeltem, hogy szőke, barna, fekete, vörössapkás vagy koronás, egyes-egyedül ölelésükre és biztonságukra vágytam. Kezdtem feledni anyáinkat, alkotónkat, de Noirt is. Talán azt hittem, minden csupán rossz álom volt. Azonban kezdett minden kiüresedni számomra húsz-harminc év után. Hajam egészen világosszőkére fakult, akárcsak tekintetem, érintésem. Annyiszor élvezhettem aktuális szerelmeim gyengéd, vagy forró csókját, a vágy hevességét, de a végén már nem értettem mit várok tőlük. Tudva, hogy nem halok meg, elvesztettem minden valódi életcélt és a kéjes érzések, szerelmes játékok rabjává váltam. Nem vettem észre, mi a fontos, ahogyan azt a porfelhőt sem láttam, amit a megújulás álnok szele hozott. Ostoba voltam, felelőtlen és még mindig gyermek - felnőtt nőként. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a kapott idővel.
Aztán egy éjszaka, szokásos-új baráti körömben és valaki ölelő karjaiban üldögélve, megütötte fülem pár szó: "Le a királlyal!", "Bastille!", "Éljen a forradalom!". Felkaptam fejem, de társaim halkan beszélgettek, kacarásztak; előttük papírok röplapok hevertek, de látszólag nem tudták mit mondtak. Rákérdezésem után hangos nevetésben törtek ki és nem értették, miről beszélek. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de azóta többször meg kellett tapasztalnom ugyanezt: képessé váltam megérezni a világ csendes, de vészjósló kezdetű, majd vérbe csapó hullámait. És akkor is megrezdült a Föld és addig sosem látott vérontás vette kezdetét.
Igazam lett; Párizs néma utcáin sétáltam próbálva őrjöngő gondolataimon úrrá lenni. Bevallom, végezni szerettem volna önmagammal, mert elvesztettem (vagy talán sosem volt) életkedvem. Hatalmas házak nehezedtek fölém, lábuknál nyomorékok, éhezők. Hát ez lett a Napkirály országából? Fogalmam sem volt, hogy az az éjszaka mindent megváltoztat bennem.
Az utakon nem jártak már kocsisok, mindenki hallgatott. Az ég komoran szürke volt nappal, majd éjjel vörös fényt kapva borult Párizsra. Megmutatta mi fog folyni: vér. A szél, az illatok mind-mind elbújtak a forrongó veszély elől, és egy érzés kezdett erősödni bennem. Nem emlékeztem rá honnan, vagy egyáltalán kihez köthetném, de tudtam, baj van.
Ebben a néma csendben, ebben a fojtott keserűségben pillantottam meg Őt. Haja pont olyan hosszú volt, mint nekem, de ébenfeketén hullott fedetlen vállaira. Ruhája jóval szegényesebb volt, mint enyém. Tekintete fagyosan mért végig; kezében némán, egy karddal várt rám.
- Rég találkoztunk. - törtem meg a kínzó csendet.
- Oui, drága Blanc. Sokat változtál ez alatt a rövid idő alatt. Látom, pompás kis életed voltr30; eddig. - nevette keserűen.
- Miről beszélsz? - suttogtam elhalón.
- Tudom, sok mindent nem értesz még, így mindenek előtt szeretném elmagyarázni mi történik körülötted. Nem kell félj, talán már magadtól is rájöttél, hogy mi mennyire mások vagyunk?!
- Igen, Noir, észrevettem. De te mindent megtettél, hogy semmit az égvilágon ki ne deríthessek.
- Vraiment? Hát így gondolod? Végül is nekem oly mindegy, hogy mit hiszel. - lépett közelebb hozzám. Nem akart bántani.
- Miért jöttél?
- Figyelmeztetni. Sejted már, hogy mi folyik Párizsban? A te oly szeretett városod, hamarosan a vér és halál bölcsője lesz. Hallottad az emberek kiáltását; itt minden meg fog változni, és nem marad semmi számodra.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Mi fölöttük állunk... - Sosem felejtem el azt a pillanatot. Egészen közelről suttogta fülembe ezeket a szavakat, majd szinte felfogni sem volt időm, olyan gyorsan került mögém. Megérintette vállam, mire én ijedtemben hátranéztem, aztán lendületem elvesztve zuhantam a földre, de Ő akkora már rég eltűnt.
Hosszú percekig maradtam mozdulatlan, magam köré tekintgetve, próbálva megérteni, mi történt. De nem és nem jött újra elő, nem jelent meg nekem. A mellettem elhaladó emberek rosszalló pillantással mértek végig, talán azt hitték részeg vagy feslett vagyok. Végül összeszedtem magam és hazaindultam. Ismét a sötét utcákon bolyongtam, akárha az éjszaka lenne az örök úr. Habár nem tudtam, álmodtam e az egészet, vagy valós volt, de éreztem, hogy figyeli minden léptem. "Fölöttük állunk"; mit akart vele mondani, azóta sem értem egészen, de végül mégis igaza lett, mert aznap éjjel tényleg minden megváltozott.
Rohanó alakok suhantak el mellettem, nem ügyelve arra, hogy fellöknek. A távolban tűz fénye világította meg az ég alját, de az emberek nem vízzel, vagy aggódó tekintettel futottak felé, hanem örömittas, vagy kissé még zavart tekintettel. Kíváncsiságtól hajtva követtem őket egészen a Bastille romjaihoz. Ünneplő tömeg vette körbe, jóformán csak körtáncot nem jártak. A katonák sem a rendre ügyeltek, hanem a nép közé állva ujjongtak. Skandálva kiáltotta a tömeg, vértől izzó tekintettel: "Le a királlyal". Bénult félelmemből egy fiatal ifjú ébresztett, midőn egy röplapot adott kezembe. Fel sem fogtam, mit írnak rajta. Arcok jutottak eszembe: arisztokrata és most már bizonyára jól értesült, rettegő rbarátaimr1;. A következő pillanatban tudatosult csak bennem mit jelenthet egy forradalom nekem. A nép feldühödött, drága vért akar majd, a miénket.
Hazafelé már éreztem, lázálmok gyötörnek - ébren. Kínzó félelem, rettegés, kétségbeesés és hontalanság-érzete gyötört. Otthon társalkodónőim mind eltűntek; a férfi, aki oly nagy tűzzel szerettem, elhagyott; a cselédek szétszéledtek. Összetörten borultam le a nyomasztóan üres nappali sötét árnyékában. Akkor ébredtem rá, hogy nincs tovább. Egy valakim maradt csupán, aki valahol odakint vár rám, de nem tudom, mit akar. Bár sosem éreztem még oly fájdalmat, valahol mégsem ért váratlanul. Tudnom kellett volna.

A rákövetkező napokban egyszerű, polgár ruhát húztam, de a városba nem merészkedtem. Hírből hallottam a szomszédoktól, a falakon átszűrődő vitákból, áruló barátaim leveleiből, hogy új törvények vannak, új alkotmány, új vezetők. A vidéki arisztokraták vagyonát elkobozták, házukat és olykor őket is elevenen elégettek. Az emberek a nagy boldogságban és szabadságban mégis éheztek, nyomorukat nem enyhítették.
Egy idő után már nem számoltam a napokat, az éjeket - nekem úgyis mindegy volt. Megküzdöttem saját démonaimmal, és azok legyőztek.
Mégis, egy fénysugárból előtörő kéz ragadott meg a sötét ég alatt. Régis, így hívták, azt hiszem. Hosszú, piszkos-barna haját szalaggal kötözte hátra, jégkék szemei biztonságot adtak minden éjen. A girondiak lelkes szószólója volt, és pont egy olyan felszólaláson találkoztam vele. Fiatal, magas, vonzó tekintetű, arcú, hangú férfi volt. "Egy pillantás kellett"; ezt mondta utána. Megbíztam benne, de nem mondtam el neki semmit múltamról. Hiába próbáltam ellenállni, végül beleszerettem. Azóta sem éreztem ahhoz foghatót, mikor ő ölelt, mikor éreztem teste melegét, cirógató leheletét. Azonban elkövettem egy nagy hibát: azt hittem, biztonságban vagyunk.
Aznap éjjel már rég aludt. Gyönyörködve csodáltam még mindig, szép metszésű arcát, szinte nem hittem el, hogy létezik. Az ablakon át a Hold jeges fénye tört utat magának. Három év telt el azóta, amióta találkoztam Noirral. Végig kellett néznem sok szörnyűséget: emberek éhínségét, háborúkat, utcai véres harcokat és a király lehulló fejét is. Elvesztettem józan ítélő képességem, megfertőzött az új világ és a vér látványa. Nem vehettem észre a közeledő és egyre inkább fenyegetővé váló jeleket. Némán ültem az ablaknál, miközben kedvesem néztem.
- Hát valóban ennyire szereted? - szólalt meg egy gúnyolódó női hang. Tulajdonosa hosszú haját hátrakötve viselte, fekete kabátja eltakarta egyébként karcsú és vonzó alakját. Szeme pont olyan rideg volt, mint azon az éjszakán, amikor legutóbb találkoztam vele. A sötét sarokban állt és néha rám, néha Régisre pillantott.
- Mit keresel te itt? - hallottam elcsukló, remegő hangom.
- Est-ce que je dérange?* Olyan fáradtnak tűnsz. Nem illik így köszönteni a rég nem látott nővéredet. Bár, ha belegondolok ebbe a rrégber1;? - nevetett kimérten. - Nem találod viccesnek?
- Egyáltalán.
- Vraiment? Látom elvesztetted humorérzékedet is. Valóban nagyon csinos fiatalember. - vizsgálta meg közelebbről a szeretett férfit. Egészen arcához hajolt. - Kár, hogy te legalább háromszor annyi idős vagy. Nem mondtad el neki?
- Mit kellett volna elmondanom? - bátorodtam fel. Ismét az ablak felé fordultam és inkább a Holdat bámultam.
- C'est regrettable.**
- Mi?
- Hogy ilyen csúnya vége lesz ennek a szerelemnek. - mondta gúnyosan miközben felegyenesedett egyenletesen lélegző szerelmem mellől.
- Ha bántani mered, én esküszöm...
- Mit teszel, Blanc? Megölsz engem? - szándékosan tagolva mondta utolsó szavait.
- Ismét megkérdem, mit akarsz itt?
- Téged. - felelte tömören. Tekintete mintha a szobában keresett volna valamit.
- Engem?
- Ugyan már, ne légy olyan értetlen. Nekem sem könnyű, de azt akarom, hogy te is harcolj: ellenem. Addig nem fogom megtenni.
- Mégis mit? - fordultam felé újra.
- Hamarosan újra találkozunk, de akkor már te fogsz keresni engem; ebben bizonyos vagyok.
- Sosem mennék el innen. Régis itt van velem.
- És ha nem lesz, aki itt tartson?
- Mégis mit akarsz tenni?
- Én semmit. Azt hallottam, a forradalom felemészti önmagát. Nem lehetsz már sokáig ilyen boldog, csak gondolj bele. Ostoba vagy, ha komolyan azt hitted, ő majd megvéd bármitől. Ő csak egy ember.
- De én szeretem.
- Na és? Attól még meghal. - mondta nyugodtan.
- Hazudsz! - sziszegtem.
- Miért tenném, kedvesem? Mon Dieu! Hogy elszaladt az idő, hiszen mindjárt pirkad! Bocsáss meg, de most mennem kell. Au revoir! - hajolt meg kedélyesen, majd eltűnt az árnyékos sarokban
És valóban elment. Nem tudom miért, de már akkor hittem neki, habár nem szerettem volna.

Két nappal a vele való találkozás után, vacsoratájban zörgettek ajtónkon. A város szívében éltünk, egy egyszerű bérlakásban, oly közel a veszélyhez. Összefolytak az események emlékezetemben. Láncokat, kiáltásokat hallottam. Láttam, amint elhurcolják szerelmem, engem pedig megütnek, és a földön hagynak, mint az áruló cafkáját. Igaza lett Noirnak: mások kerültek hatalomra, a jakobinusok, mint az új vezetés pedig a girondiak ellen fordultak.
Végig kellett néznem rengeteg ember kivégzését, de sosem felejtem az utolsót. Bujdosva szöktem a tömegben a guillotine felé. Akkor még utoljára egy ugyanolyan pillantással, amivel megismertem őt, el is veszítettem - örökre. Perzselő könnyeimen át még láttam egy engem néző, elégedetten a néppel tapsoló és mosolygó nőt, akinek hosszú fekete haja pont olyan volt, mint enyém...


* Zavarok?
** Sajnálatos.