Lassan, laposakat pislantva nyitottam ki szemeimet, majd látókörömet egyetlen személy takarta be. Egészen egy ágyig húzott széken ült és nézett engem mesterem, majd hogy nem pislogás nélkül. Ugyan úgy nézett ki, mint tegnap este, lévén, hogy nem ment sehová.

Illetve, most, hogy jobban megnézem őt… Ennyit arról, hogy itt marad. Észrevehette dühös pillantásomat, de nem tudta mire vélni.

 - Most mi a baj? Mondtam este, hogy itt maradok veled egész éjszaka. Akkor most miért nézel rám, úgy mintha fel szeretnél nyársalni? – kérdezte egészen ártatlan képet vágva. Nem tehetek róla, de észre kellett vennem mennyire jól áll neki ez a kisfiús arckifejezés. De most nem törődtem ezzel. Kijavítom magamat: próbáltam nem törődni vele. Sajnos azonban későn kezdtem el próbálkozni, elszállt kezdeti sértődöttségem, így csak egy ironikus válaszra futotta.

 - Aha a nyakadon látszik mennyire töltötted itt az egész éjszakát. – illettem jelentőség teljes pillantással mesterem nyakán díszelgő kiszívott foltokat. Ő egy másodperc töredéke alatt oda kapott, és zavartan elmosolyodott. Nekem úgy tűnt, hogy most tényleg kellemetlenül érzi magát.

 - Ó erre gondolsz? – szórakozottan dörzsölgette a bőrszínétől elütő enyhén piros árnyalatú foltokat. – Ez csupán…

 - Jó éjt puszi igaz? – feleltem helyette gúnyosan. Ő elhúzta a száját.

 - Csupán 7 percre mentem ki… - kezdte, de én tovább folytattam a piszkálódást.

 - Ennyi idő alatt lebonyolítottad? Minden elismerésem. – soha életemben nem mertem ilyeneket mondani senkinek, főleg nem ilyen mennyiségű szarkazmussal, mint most. Halálszárny arca érdeklődve fürkészte az enyémet, és nem volt hajlandó válaszolni, hogyan csinálta ezt a 7 perces rekordidőt.

 - Most azt akarod megbosszulni, hogy éjszaka láttalak sírni? Vagy féltékeny vagy Deborah-ra?

 - Ah, szóval Deborah a neve. – magamban meg állapítottam, hogy ez egy unszimpatikus név. – És mióta jegyzed meg az ágyasaid nevét?

 - Ne tereld a témát. – vonta össze szemöldökeit mesterem.

 - Te se. – percekig farkas szemet néztünk. Majd Halálszárny elmosolyodott.

 - Látom kezdesz nagyszájú lenni.

 - Tessék? – én nagyszájú? Tény és való, hogy még senkivel sem feleseltem eddig de…  most jól esett. Főleg vele. Jól esett vitázni vele, mert egyenlőnek éreztem magamat mellette.

 - Semmi-semmi. De visszatérve az estére, mitől voltál annyira kiborulva? – kérdezte. Az előbbi jókedvem egy csapásra elszállt és éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. Hanyatt vágtam magamat az ágyon és a fejem búbjáig rántottam a takarót.

Azonban Halálszárny férfi, ráadásul a legerősebb, így könnyedén lerántotta rólam a takarót. – Ne próbálj elmenekülni a válaszadás elől! Nekem válaszolnod kötelességed, mert a mestered vagyok! És nem azért vigasztaltalak vagy háromnegyed órán keresztül, hogy aztán ne mond meg az okát! – a szoba legmesszebbi sarkába hajította takarót, és parancsolón nézett a szemembe.

 - Ó, szóval azért voltál olyan kedves, hogy aztán megtudd, amit akarsz? – kérdeztem vissza remegő hangon, mire mesterem rögtön visszakozni kezdett.

 - Ne érts félre engem Cathe, én szívesen vigasztaltalak. Mondtam már neked, hogy ha bármi bajod lenne, hozzám nyugodtan fordulhatsz. De ahhoz, hogy ezeken a bajokon segíteni is tudjak azt is tudnom kéne, hogy mi a probléma okozója. – hogy tud ilyen logikus magyarázatokat adni folyton? Elképedve néztem rá.

Csönd borult ránk, hasonló, mint tegnap éjszaka. Halálszárny kíváncsian fürkészte arcomat. Én pedig lassan rászántam magamat a válaszadásra.

 - Én… Gyilkoltam… Gyermekeket. – hangom elakadt, és csak nagyon kevesen múlott, hogy ne sírjam el magamat újból.

 - A Próbán? – ránéztem, és nem álltam meg, hogy egy könnycsepp ne gördüljön végig arcomon.

Ő kinyúlt, és hosszúujjaival – melyek szerintem kifejezetten a női test kényeztetésére teremtettek- letörölte a sós cseppet.

 - Igen. Ott. Az a könyv amit ismerkedésünkkor felfedeztél a szobámban a Próbám jegyzeteit, és értékelését foglalja magába. Sosem voltam képes elolvasni. Rossz belegondolni is abba, hogy milyen szörnyűt cselekedtem. – feleltem, miközben arcomat mesterem tenyerébe fúrtam. Ő szórakozottan beletúrt haj zuhatagomba, látszott, hogy gondolatban messze jár.

 - Én nem kaptam írásos értékelést a Próbámról. – groteszk grimasz futott végig egy pillanatra az arcán, melytől idegennek tűnt, de arcvonásai hamar visszarendeződtek az eredeti formájukba.
 

 - Nos, én se kaptam volna, ha nem csenem el. – szaladt végig egy mosoly az arcomon. – Csak azt nem tudom miért hoztam el. Hisz képtelen vagyok bele nézni. Hisz tudom, hogy csak rosszat írna rólam. A próbán nem azt tettem, amit elvárt tőlem az Árny. – bús komorság vett erőt rajtam, de megnyugtatott a még mindig arcomat és hajamat cirógató kéz. És Halálszárny különösen kedves mosolya.

 - A Próbán nem lehet jól, vagy rosszul teljesíteni. A Próba arra való, hogy felmérje lényed igaz természetét, fizikai hogy létedet és szellemi fejletségedet. Ismétlem, nincs olyan hogy jó vagy rossz. Meglehet, hogy olyat cselekedtél, ami miatt megveted magadat, de bele kell törődnöd, hogy te ez vagy. A Próba erre hívja fel figyelmedet.
Az már teljesen más dolog, hogy az Árny megfelelőnek tartja-e a döntésedet. Neki csupán ott kell lennie és el kell döntenie, hogy mennyi Wizzoal tudást bízhat rád. Ha úgy cselekszel ahogy azt ő jónak látja, akkor természetesen sok Wizzoal tudást bíz rád. Ha olyat teszel, amit ő elítélendőnek tart, akkor kevesebbet. De akármilyen keveset is kapsz, hatalmad meg tízszereződik és erősebb leszel bármelyik másik nekrisnél. – mondta Halálszárny. Én azon kaptam magamat, hogy már megint az ölelésében kuporgok, akár egy kislány, aki fél mindentől.

 - Honnan tudod mindezt? – kérdeztem, mire mesterem teste ideges görcsbe rándult.

 - Csupán volt alkalmam elbeszélgetni egy Wizzoal-al. – mondta végül feszülten. Megtörten pihentettem fejemet mellkasán.

 - De akkor is. Gyilkoltam. Hogy tehettem? – kérdeztem újból felzokogva. Halálszárny ölelése szinte már fájóan szorosra sikeredett. Arcát nyakamba fúrta, miközben megnyugtató szavakat mondott, melyek hatottak. – Ráadásul fiatal gyermekeket és gyenge anyákat. – suttogtam, miközben újból és újból erőt vett rajtam a zokogás.

Halálszárny végül már nem próbálkozott megnyugtatni. Csupán erősen magához ölelt és simogatott. Most azonban ellentétben a tegnap éjszakával nem várta meg, míg teljesen el nem múl ez a kényszer.

 - Mutasd meg.

 - Mit? – néztem fel rá könnyes szemekkel. Mire gondol? Mit mutassak meg neki?

 - Mutasd meg ezt az emlékedet. – egy pillanat alatt ki szakítottam magamat az öleléséből. Ijedt, tágra nyílt szemekkel néztem az ő szobormerev arcát.

 - Tessék? – alig jött ki hang a torkomon.

 - Jól hallottad. Szeretném, ha megmutatnád nekem a Próbáról szóló emlékeidet. – ha lehet, még jobban elsápadtam.

 - Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Hát nem látod, hogy mennyire szenvedek már csak attól is, ha rágondolok? Alig van olyan éjszakám amikor ne álmodnám újra és most arra kérsz, hogy mutassam meg? Azt hiszed nem látom eleget a vértől csöpögő kezemet? – kérdeztem zokogásba fúló kiáltással.

A türelem, ami eddig nyugodttá és kedvessé tette Halálszárny hangját, no meg arcát, most elfogyott. Úrrá lett arcán a neheztelés és a düh.

 - Mit gondolsz, én hányszor látom vértől csöpögőnek a kezemet? Azt hiszed, hogy én nem szoktam visszaálmodni a legszörnyűbb cselekedeteimet? Vissza szoktam! És én veled ellentétben azért nem borulok ki ettől, mert elfogadom magamat! Mert tudom, milyen vagyok!
Az istenit Catherin szállj egy kicsit magadba!
Nem azt kéne szégyellned, hogy gyilkoltál, hanem azt, hogy itt bőgsz a karjaimban! Hol marad az önbecsülésed? A büszkeséged? Félpercenként elsírod magadat holmi ostoba emlék miatt. Te, akinek olyan erők vannak birtokodban, amikről még én se álmodhatnék!
Az Wizzoalokra mondom, szedd össze magadat!
Te nem az a lány vagy akit megismertem. Akit én megismertem az hideg vérrel közölte velem, hogy rosszabb vagyok, mint egy akaratos halandó gyermek!
És bár nincs ellenemre, hogy ölelgesselek, díjaznám, ha összekapnád magadat és megmutatnád azt a nyomorék emléket, hogy kitaláljam belőle mi ebben a nagy fájdalom! Ráadásul tegnap este azt mondtad bízol bennem. Hát akkor mutasd meg, hogy mennyire! – hosszú ideig csak néztem mesterem ismételten márvány merevségű arcát.

Majd elszántam magamat arra, hogy megmutassam neki lelkem legsötétebb emlékét. Kinyújtottam felé a kezemet, amire ő értetlenül nézett.

 - Fogd meg. Így megoszthatom veled az emlékemet. – ő elmosolyodott és kezeivel - melyekben eltűntek az én kicsi kis finom kezeim - megfogta az enyémet.

 - Így már jobban kedvellek. – mondta, mire én megengedtem magamnak egy mosoly félét.

 - Azt bocsásd meg nekem, ha a hátad mögé bújok. – pirultam el szégyenemben, mert tudtam előre, hogy ezt fogom tenni. Ő vidáman rám kacsintott.

 - Maradjunk a nyakba borulásnál. Ha a hátam mögé mész, nem bírlak magamhoz ölelni. – hosszú idő után újra nevethetnékem támadt, melyet visszafojtottam, mert már elkezdtünk süllyedni emlékeim mocsarában…