Élni tanulni 2
Védtelenül
...Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam…
/Ady Endre/
Kellemes, csendes hangja volt; őszi lombok között suttogó szél, szemerkélő eső neszezése jutott eszébe róla.
Azt kérdezte:
- Hogyan, kérem…?
Letha úgy érezte magát – megint – mint akit megütöttek.
A vonzó idegen, aki azalatt szállt fel a vonatra, míg ő Sir Timothyval volt elfoglalva, nem Seth volt.
A hasonlóság döbbenetes volt ugyan – egypetéjű ikrek hasonlítanak egymásra ilyen, már-már paradox módon, hogy még eltéréseik is hasonulnak –, de ez itt akkor sem Seth volt.
Seth először is szép volt. Ez a férfi szintén az, de nem lengi körül a test nélküliek sajátos, borzongató aurája. Seth kortalan volt – ez a férfi behatárolható életkorú; a húszas évei vége felé, vagy a harmincas évei elején járhat. Alkatra magas, vékony jelenség; mozdulatai elegánsak; de nincs meg bennük Seth szinte légies könnyedsége. Halványzöld szemének még a metszése is olyan – rettenetesen, kínzóan olyan –, mint Seth–é volt… De tekintetében nem ül az a megfoghatatlan álmodás, az az időtlenség, ami a Szabadokra jellemző. Hosszú és világos a haja, igen; de nem áttetsző-fehér. Valószínűleg a fényviszonyok hirtelen változása csalta meg a szemét, ahogy a vakító ablakról a vonat sötétebb folyosója felé nézett. Nem fehér, egy kicsit sem; talán inkább sötétszőke, amely teljes mértékben nélkülözi a szőke haj sárgás árnyalatait, és a hajtincsek vége felé egyre világosodik, mígnem a napszítta hajvégek első pillantásra tényleg fehérnek tűnnek… s a szelíden motozó huzat könnyed lökéseiből ítélve engedelmeskednek a fizikai világ törvényeinek.
Ez nem Seth. Ez egy halandó.
Aki meglehetősen furán néz rá, nem értvén szemmel látható riadalmát.
Letha elpirult.
- Elnézést – szabadkozott –, összetévesztettem valakivel…
A férfi halványan, értőn elmosolyodott.
- Sajnálom, ha megijesztettem – mondta. – Megengedi…?
- Persze – intett a nő zavartan.
Elmondhatatlanul szeretett volna egyedül maradni, azt azonban mégsem mondhatta, hogy menj a fenébe. Senki sem élhet buborékban, teljesen elszigetelten, még akkor sem, ha rettenetesek a tapasztalatai, és egyedül érzi magát a legjobban. Arról, hogy ő ilyen, ez a férfi nem tehet.
˝Idézzük csak fel a félénk emberek aranyszabályát: nem mások bántanak, hanem saját érzéseid másokkal kapcsolatban, akár fizikai, akár lelki érzések is azok. Ha megüt valaki, az fáj; de ha nem lennél hiperérzékeny, nem fájna annyira, s nem lenne okod félni. Ha megbánt valaki, az is fáj; de talán ha nem reagálnál olyan sértődősen, nem fájna, s ismét nem lenne okod félni. Saját reakcióidtól kell tartanod, nem másoktól. Ugyanakkor azonban hibáztatnod sem szabad magadat. Ilyen vagy, ilyennek születtél. Fogadd el, és vedd könnyedén – miért csinálnál belőle ügyet? Nincs elég más bajod is? Na ugye…˝Hilda, a német pszichológus; a bagós, tűzvörös hajú, szabadelvű, nagyszájú professzorasszony, aki hitt neki, és segített…
Múlt. Már megint a múlt.
Nézte, ahogy a férfi behúzza maga után az ajtót, és leül. Vele szemben foglalt helyet, menetiránynak háttal, de nem az ablak mellett, ami nyilvánvalóvá tette, hogy cseppet sem fogja érdekelni a suhanó táj látványa, és a célállomás kivételével semmi egyéb odakintről. Olyan típusnak tűnt, aki kizárólag a közvetlen környezetével és az épp ott tartózkodókkal foglalkozik; mindig azzal az eggyel, ami épp előtte van, de azzal koncentráltan és behatóan. Nem forgácsolódik szét többféle között, nem osztja meg a figyelmét, és nem engedi, hogy bármi is elterelje azt. Ez a típus inkább órákig hallgat, de nem fog az időjárásról csevegni, felületes társalgásba kezdeni, közhelyekkel és sablonokkal dobálózni. Ez a típus az, aki valóban odafigyel, ha beszélsz hozzá; átgondolja, amit mondasz neki, és érdemben válaszol.
Akárcsak Seth…
A férfi egy pillanatig fürkészve nézett rá – láthatóan ő is besorolta magában a meglehetősen csinos, ám zárkózott arcú nőt –, majd újabb láthatatlan félmosolyt küldött felé.
- Nem fogom sokáig zavarni – ígérte halkan.
Letha zavartan lesütötte a szemét. Bizonyságot nyert, hogy a feltételezése helytálló: a férfi nem fog csevegni, nem fogja kedélyesen kikérdezni, hogy hová és miért utazik; egyszerűen békén hagyja, mert látja, hogy erre van igénye. Végtelenül hálás volt ezért, ugyanakkor legalább ennyire zavarba hozta, hogy a férfi számára ennyire nyilvánvaló a tartózkodása; így arra, amit a másik mondott, nem tudott mit felelni. Egy szégyenlős mosoly mellett döntött válasz helyett; majd az ablak felé fordult.
Ezúttal azonban nem a vonat mellett rohanó tájat nézte, hanem a világos hajú idegen visszatükröződő képét az ablaküvegen. Az áttetsző tükörkép még jobban felerősítette a hasonlóságot közte és Seth között.
Hogyan hasonlíthat rá ennyire?! Létezhet egyáltalán ilyen hasonlóság a világokon?
Letha mindössze egyszer látott ilyesmit: amikor egy olyan lényhez volt szerencséje, aki képes volt megsokszorozni önmagát. Az idegen szigorúan véve ehhez sem volt hasonlítható, hiszen nem önnön tükörképe volt, hanem egy másik lényé… Aki Isten tudja, hol van, három éve már.
Egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét. A váratlan, megrendítő találkozástól még mindig félrekalapált a szíve. Nem sokkal kisebb megrázkódtatás volt az sem, hogy újra láthatott egyet a Szabadok közül. Amikor Seth eltűnt, Letha látóképessége fokozatosan gyengülni kezdett, fél évvel ezelőtt pedig teljesen megszűnt… Ő pedig beletörődve, hogy ennyi volt, útnak indult, hogy új életet kezdjen.
Fél év küszködése után pedig, épp, amikor elindul, megjelenik Sir Timothy, s mintha ez nem lenne elég, egy Seth-hasonmás is. Véletlen?
Szeme sarkából óvatosan a férfira nézett, de az szerencsére nem foglalkozott vele. Egy diplomatatáska volt nála; ebből most egy könyvet vett elő, felütötte, és olvasni kezdett.
Letha visszafordult az ablakhoz.
Nézte az áttetsző tükörképet, mögötte pedig a külvilág némán száguldó álmát, és emlékezett.
Az a vonzó, elegáns rajzú profil a keskeny, egyenes orral, a magas homlokba hulló hosszú, makacs hajtinccsel áttetsző volt az üvegen – mint egykor, kevésbé vidám napokon Seth maga… És a lány agyonkínzott lelke szinte üvöltött – nem először – soha meg nem született társa hiányától.
Mint ilyenkor mindig, most is önmagát hibáztatta.
Ha nem lenne ilyen, borzalmas képességekkel megátkozott korcs, nem látná őket, és sosem találkozott volna Seth-el sem. Sosem kellett volna annyi kínos, megalázó pszichiátriai kezelést kiállnia, szülei sem váltak volna el miatta. Sosem kellett volna csalódnia az emberekben, és nem kellett volna azt látni a szemükben, amit oly sokszor látott: a viszolygást, a hitetlenséget, vagy épp a félelmet. Lehettek volna igazi barátai, nem csak halandók, akik átsétáltak az életén, mert rögtön a kijáratot keresték, amikor megtudták, hogy az, ami… Sosem vált volna gúny és nevetség tárgyává, megbélyegzetté; nem kerülték volna, mint a pestisest, és nem súgtak volna össze a háta mögött. Nem kellett volna félnie az emberektől, nem lett volna közöttük magányos, védtelen; egy találkozás alkalmával bárkinek nyíltan a szemébe nézhetett volna, és nem érezte volna magát meztelennek egyetlen érdeklődő pillantástól. Sosem kínozta volna az a bizonyos, fájdalommal vegyes értetlenség afelett, hogy saját fajtája kiveti magából, és azok értik meg, akik szerintük nem léteznek: a testetlenek.
Nézte a könyv fölé hajoló szép arcot az ablak üvegén, de már nem csak azt látta: emlékei tükrét is.
Látta a kislányt, aki boldogan kacagva rohant a virágos réten egy kirándulás alkalmával, és felfelé bámulva futás közben, teli torokból kiabált: Anya, nézd, egy sárkány…! Persze nem sárkány volt, hanem egy brontoszaurusz, aki a közeli ásatások környékén bolyongott; de ezt Letha hatévesen még nem tudhatta. Ő csak a táj fölé magasodó, irdatlan méretű ősgyíkot látta – míg anyja azt, hogy hatalmas felhő vonult át a Nap előtt. Letha a hüllő ordítását hallotta – anyja azt, hogy egy kamion dübörgött el a főúton, éktelen kürtszóval. Letha nézte, hogy a ˝sárkány˝ hogyan tűnik el az erdő szélén, lassan a fák közé nyomulva – anyja ebből annyit érzékelt, hogy hirtelen nagy erejű szél támadt, és az erdőszélen letört néhány korhadt ágat a fákról…
Látta a kislányt, aki szinte minden éjjel sikoltozva ébredt álmából, mert a szobája mennyezetének egyik vaskos fagerendáján akasztott ember himbálódzott. A kislányt, aki képtelen volt felfogni, hogy sikolyaira berohanó anyja nem látja a bácsi püffedten kilógó nyelvét, meredt szemeit, és a foltot a nadrágja elején. A kislányt, aki őrjöngve, tehetetlenül csépelte anyja vállait: Hazudsz, hazudsz! A kislányt, aki ilyenkor mindig úgy aludt el, hogy a zokogástól és a borzalomtól émelyegve fal felé fordult, hogy ne kelljen látnia semmit a sötétben, és közben a vékony falon átszűrődő hangokat hallgatta: Aretha, lásd be végre, beteg a gyerek, orvosi kezelést igényel!
A kislányt, aki még a hallottak kiváltotta mérhetetlen félelemnek is ˝örülni˝ tudott, mert még ez is jobb volt annál, mint amikor elszakadt a kötél, és azt kellett hallania, hogy a hulla suta, merev léptekkel elindul felé…
A kislányt, akinek innen kezdve túlságosan is gyakran kellett találkoznia azzal a hazuggá bélyegező tekintettel – legelőször a saját szülei szemében.
Pedig nem ő volt hazug: ők voltak azok. Egytől egyig.
Apja, aki kínosan vigyorogva mentegetőzött kollegái előtt: Kicsit élénk a képzelőereje a drágámnak… Orvosok, elmeszakértők végtelen sora, akik kezüket a vállára téve, jovális mosollyal állították: Gyermekem, ilyen dolgok NEM léteznek. Állítólagos barátnők, akik ragyogó szemmel bizonygatták: Velem is pontosan ez történt! – aztán rövidesen észre kellett vennie, hogy amikor közelít a baráti társaság felé, izgatott sutyorgás szakad meg hirtelen, zavart mosolyok villannak rá, gyorsan másról kezdenek beszélni, vagy, ahogy egyszer szeme sarkából véletlenül meglátta: mutogatnak a háta mögött: ez az a hülye csaj…Hosszú hónapok gyötrelmébe, és kis híján elméje épségébe került, mire a kislány rájött: világa nem fog segíteni rajta. Soha, senki nem fogja megérteni; a saját erejéből kell boldogulnia.
A halandók világa hazug.
Letha azonban ismert más világokat is.
Sohasem felejtette el azt az éjszakát, amelyen – talán hét éves lehetett – sírástól égő szemekkel, csukladozva, félelem-szülte, görcsös grimasszal az arcán, háborgó gyomorral, jéggé dermedt ujjakkal hallgatta, ahogy mindig, hogy szétmállanak a kötél rostjai, és a hulla iszonyú puffanással leesik, majd pár percnyi süket csend után vergődő neszezéssel felkászálódik, és elindul felé.
Az éjszakát, amelyen meghalt a remény, betelt a pohár; a halandó értelem egy utolsó, vakító lobbanással felvillant, képtelen logikával kísértve meg a reményt, még mielőtt végképp beleőrülne – és a rettegéstől elkínzott lány egy mindent feladó, öngyilkos mozdulattal az Akasztott felé perdült, és átizzadt hálóingét szorongatva, magánkívül ráüvöltött:
- Mit akarsz tőlem?!