Elina és Lion sokáig üldögéltek a csendes, gyönyörű kicsi völgyben. Nem szóltak, csak élvezték a nyugalom
mostanában oly ritka perceit.
Már dél elmúlt, amikor a barna lány hasa megkordult. Arca pipacspirossá vált. Ragadozója mellette
elmosolyodott:
- Már nagyon éhes lehetsz... reggel sem ettél, láttam. Indulunk vissza. És most én ügyelek rá, hogy tényleg
ebédelj... - segítette fel ültéből Elinát. Ellentmondást nem tűrően, kézen fogva húzta magával táborhelyük
felé. Amikor megérkeztek, Roberto eléjük szaladt:
- Nővérkém! Hol voltál ilyen sokáig?
- Elég messzire elsétált... de többet ilyet nem tesz. Mert én mindig el fogom kísérni. Mindkettőtökre
vigyázok.- nézett a testvérekre Lion nagyon komolyan. Robertonak széles mosoly ült az arcára ezt hallva,
és bólogatott:
- Az jó lesz... úgy sincs bátyánk, aki vigyázna... és ha bajba kerülne, egyedül nem tudna kimászni belőle...
- Hmm... mégis... úgy hallottam, az ő megérzésének köszönhetitek, hogy éltek...
- Ez igaz.- ölelte át nővérét a fiú - menjünk enni, mert éhes vagyok.

A délutáni pihenésüket sem zavarta semmi. Este korán nyugovóra tértek, és hamar elaludtak. Kivéve Elinát.
A lány nem tudott aludni. Még mindig a délelőtti séta és Lion járt az eszében. Csendesen felkelt, hogy senkit
fel ne ébresszen. Az oldalsó teremből kiment a barlang előterébe, ahol a melegforrás kőmedencéje volt.
Halvány derengés töltötte meg az előteret, a Holdak fénye átsütött a vízesés függönyén.
A vízből kellemes meleg áradt. A lány először csak üldögélt egy kövön, kezét belemártva a vízbe. Ujjai apró
örvényt kavartak, a nyugodt felszínen vízgyűrűket futtatva. Közben egyre csak gondolkodott. Valóban húgának
tekinti őt a férfi? Arra jutott, hogy igen. Ő néma, tehetetlen, ezért vigyáz rá olyan figyelemmel. Keserűen
elmosolyodott, majd felállt. Egy pillantással meggyőződött róla, hogy a többiek mind alszanak. Ledobta ruháit,
és belemerült a vízbe. Jóleső meleg ölelte körül testét.
Egy helyen leült, ahol a víz a nyakáig ért. Behunyt szeme alól könnycseppek buggyantak.

Az Oroszlán felriadt. Sötétben is kiváló szeme a Knights-lányt kereste, de nem találta. Mentális képességét
ráirányítva megkönnyebbült. Nem tűnt el, csak az előtérben van. Bizonyára nem tud aludni. Halkan kiment, és
meglepve látta a medencében síró szépséget.
- Elina! - suttogta, hogy meg ne ijessze. Ez nem jött be... a lány rémülten kapta fel fejét, és még mélyebbre
süllyedt a vízben.
- Én vagyok, Lion. Nem akartalak megijeszteni. Miért nem alszol? Valami baj van?
A lány szégyenlősen hajtotta le a fejét, majdhogynem teljesen elmerülve.
- Jól van... értem... elmegyek megnézni a lovakat, amíg felöltözöl.- mondta a férfi, és elindult az állatok
pihenőhelye felé. Mire visszaért, a lány felöltözött, és már be is ment a fekhelyére, egy kis sötét, félreeső
zugba. Öccse most sem vele, hanem a félelf nő mellett aludt, aki szinte anyai szeretettel vette körül.
Lion odaült a lány mellé. Érezte, hogy gyötrődik. Nyugtatólag átölelte, és suttogott:
- Ne sírj. Mindent megteszünk azért, hogy ez az átok megtörjön. Mert ugye, ez a baj?
A lány kissé határozatlanul bólintott, ami nem kerülte el a férfi figyelmét:
- Van még valami más is, ami bánt?
Elina elvörösödött, de tagadólag rázta meg a fejét. Ebből az ezüstszőke megértette, hogy nem akarja a
tudomására hozni. Szomorú és nyugtalan lett, de nem mutatta.
- Most már aludj. Itt maradok melletted, ha nem bánod. - súgta neki, mire a lány megint elpirult, és halványan
elmosolyodott. A sötétben Lion tisztán látta arca minden rezdülését. Elina hamarosan nyugodtan, mélyen
lélegzett, ami arról árulkodott, hogy végre elaludt.

Bár a barlangban elég sötét volt, Hawk belső órája azt jelezte, reggel van. A lovag kinyitotta a szemeit.
Valóban világosabb volt, már nem koromsötét,hanem szürke derengés, amit a beszűrődő napfénynek köszönhettek.
Még mindenki az igazak álmát aludta. Tőle karnyújtásnyira Elani szuszogott. Egyik karjával óvón a kis Robertot
vigyázta. Hawk elmosolyodott, és közelebb csúszott a nőhöz. Hosszú haját félresimította szép arcából. Elani
megmozdult, és kinyitotta a szemét. Egy percig meglepődve és zavartan bámultak egymásra, majd a lány
elmosolyodott. A lovag markáns acán is végigfutott egy félszeg mosoly.
- Jó reggelt!- suttogta.
- Neked is, Andreas.
A félelf nő a keresztnevén szólította... eddig még soha nem tette.
- Hmm... felkelünk?
- Menjünk. Addig megrakhatjuk a tüzet a reggelihez. Meg a lovakat is elláthatjuk.- válaszolt a lány. Hawk a
kezét nyújtotta, hogy felsegítse.
Ahogy csendesen kifelé mentek, Elani megtorpant, és elmosolyodott. Hawk követte szemével a tekintetét: a Knight-
lány mellett egy ezüstszőke hajkorona csillant. A fiatal lovag karjai gyengéden fonódtak a szépség karcsú derekára.
Mindketten mélyen aludtak.
Elani és Hawk egymásra nézett, aztán egyszerre indultak tovább.

Jó félóra múltán a csapat többi tagja is ébredezni kezdett. Elina pipacspiros lett, ahogy kinyitotta macskaszemeit.
Mozdulni nem mert, mert Lion még aludt. És valljuk be, nem is volt ellenére, hogy a fiatal férfi karjaiban ébredt...
Így inkább elrejtette arcát az Oroszlán mellkasához simulva. A mágus érezte a lányt, és még szorosabban ölelte,
miközben már ő is kinyitotta smaragdszín szemeit.
Ebben a pillanatban Roberto robbant melléjük, hogy felébressze őket, mert azt hitte, alszanak. Lion nagyot sóhajtva
elengedte a lányt, és felült. Roberto a nővérét kezdte ébreszteni, aki szomorú macskaszemeit ráemelte öccsére.
- Gyertek már reggelizni, csak ti alszotok... Már mindenki útra készen áll.
- Jól van, öcskös, megyünk.- felelte a lovag. Felsegítette alvótársát, aki gyorsan kifelé indult. A férfi és a fiú
csodálkozva néztek utána.

Reggeli teendőik után Toran felé indultak. A városba most be szándékoztak menni, a készleteiket kiegészíteni. A fogadó
is egyik céljuk volt. Híreket akartak szerezni, merre induljanak tovább...
De Landras azt javasolta, csak ketten-hárman térjenek Toranba, a többiek a városon kívül várják társaikat. Logikusan
érvelt: néhányan nem lesznek annyira feltűnőek, mint egy nagyobb csapat, amelyben nők és gyermek van... na meg az
egyik leghíresebb mágus-lovag... Arra a csapatra biztos, hogy mindenki felfigyelne. A dalnokra, Farrora és rá már
kevésbé.
Miután megtanácskozták, elfogadták az elf indítványát. A csapat nagyobbik része a városon kívüli erdőben, egy kellemes
tisztáson telepedett le. Az útjukat eddig kísérő patak most is ott csobogott lábuk előtt. A három fiatal nő belegázolt a
patakba. Csilingelő nevetésüket messze vitte a szél. Azaz kettőjükét... Elina csak némán, szomorú mosollyal lépkedett
a mederben.
Az Oroszlán rezzenéstelen arccal, de fájó szívvel figyelte minden mozdulatát. Roberto mellette üldögélt, és ő is nővérét
nézte. Majd halkan megszólalt:
- Karleen lovag! Te nagyon erős varázsló vagy. Mégsem tudsz segíteni... van egyáltalán remény, hogy visszakapjam a
testvéremet?
- Reménynek mindig kell lennie, Roberto! Az átkot azért nem tudom megtörni, mert nem ismerem. Nagyon sokféle ilyen
eredményt produkáló bűvige létezik, és mindet másképp lehet hatástalanítani. Próbálkozni azért nem merek, mert van
olyan varázslat, ami hibás próba esetén kárt tehet benne... és őt soha nem bántanám.
- Értem. De akkor nincsen értelme északra mennünk sem... ha senki nem segíthet.
- És a rokonaitok? Legalább nem lesztek egyedül, és addig sem, míg odaértek. Ha a Démont megtaláljuk, a szeretőjéből,
a boszorkából kiszedhetjük, mi volt az átok. Akkor meg gyerekjáték lesz a varázslat ellen fellépnem.
Elhallgatott, mert a lány feléjük jött. Hosszú haját a szellő lebegtette, a patak vizén csillogó fény pedig aranyszín
ragyogással vette körül. A mágus gyönyörködve nézte.

Ryken magányosan ült, hátát egy vaskos fatörzsnek vetette. Elgondolkodva nézett maga elé. Egy szép, vidám leányarc
járt mindig az eszében...Alisa... Vajon hol lehet? És mit érezhet a szörnyeteg karmai között?! Lehunyta szemeit, majd
döbbenetében újra kinyitotta. Szinte hallotta a fejében a lány hangját, amint őt keresi...

Egy sötét, feneketlen barlang mélye... apró mécses világít egy zugban. Pici lángja alig ad fényt, szinte elveszik
a koromsötétben. A halvány fényben egy törékeny, karcsú , fekete lány üldögél. Arca a reményvesztetteké. Nem vár
segítséget. Szíve legmélyén egy férfire gondol... egy szeretett férfire... egy bűverejűre. Gondolatban búcsúzik
tőle... eszével tudja, innen soha nem szabadul. Nem láncok, hanem varázslatok és válogatott rémségek őrzik.
Ha alszik, az ad csak könnyebbséget. Álmában messze jár, napsütötte, virágos rétek, zöldellő erdők, zord, hófödte
bércek, csillámló vadvizek felett száll... szabadon repül,könnyeden és boldogan - hatalmas sárkányszárnyakon.
Igen, ő Alisa, a sárkányhercegnő. A Démon el nem engedi. Hatalmát, gonoszságát általa akarja növelni. Eddig még
sikerült a látszat... hogy ezt kényszerűségből segíti... de fenntartani egyre nehezebb. Ha fogvatartója rájön, vége
nemzetsége reménységének...
Egyszer csak meglepve nyitotta ki őzikeszemeit. Mintha Ryken válaszolt volna neki... agya legmélyebb zugáig hatolt
a féltő, szeretetteljes üzenet. Hát mégis eljön érte?! Nem is egyedül... Sápadt arcán halvány mosoly játszott. Újra
erőt adott neki a remény, és új képessége, a telepátia. Volt még mit gyakorolnia benne... de ideje, mint a tenger...
amíg a Démon újra meg nem látogaja.
Vérző szíve, sajgó lelke vigaszra lelt, és kissé megnyugodott.