Több hónapja gyakorolunk már. Megtanultam fegyver nélkül közelharcot vívni emberi és démoni alakban.
Megismerkedtem különféle fegyverek használatával- pl,: lándzsa, íj, tőr, shurrican, pallos, kard- ez
utóbbi volt a kedvencem... Vegyesen is alkalmaztuk harcaink során, mert azt is el kellett sajátítanom,
ha az ellenfél másfajta fegyvert használ, mint én. (No és kombinálni is)
Megtanultam démoni energiámat pazarlása nélkül használni. El kellett találnom a célt egyetlen karommal,
tűzgömbbel. Megint tudtam újat produkálni: mindkét mutatóujjamból energiaostort tudtam növeszteni. Ezek
alkalmazását iszonyatosan nehezen tanultam meg, de most már, ha kellett, akár a kettőt együtt is képes
voltam megbízhatóan kezelni. Telepatikus és teleportáló képességem ugyancsak sokat fejlődött.
A hónapok során katonáink elkaptak pár kémkedő alakot, akik egyforma sorsban osztoztak: jutalmuk minden
esetben gyors és véres halál lett, hogy semmiképpen ne tudjanak gazdájuknak túl sok információt átadni.

Apám és néhány tábornoka is megtekintette, hogyan és mennyit fejlődtem. Elégedetten bólogattak. Gyorsan
tanultam. A "nagyvizit" után pár nappal egy hírnök érkezett. Porlepte, tépett ruhája elárulta, messziről
érkezett. Apánk megint lent volt nálunk a gyakorlópályán. Látni akarta, utódai hogyan boldogulnak...
A futár egy levelet hozott. Apám kibontotta, végigfutotta, azután leállította harcunkat.
- Nem igazság! Már majdnem legyőztelek!- lihegtem bátyámnak, aki éppen szorult helyzetből menekült meg,
és ezt egy kaján vigyorral nyugtázta:
- De most sem sikerült...
- A következőben megverlek!
- Kis vadmacskám...- nevette el magát Sébastienne is.
Apánk mellé érve elcsendesedtünk.
- Üljetek le!- mondta komolyan, egy padra mutatva. Mindhárman leültünk. Apánk fölénk magasodott, a levéllel
a kezében. A hírnök már elment.
- Ez mindhármótokat érint, de különösen Lord Sébastiennet.- folytatta - van egy húga.
- Mi?!- döbbentünk meg mindhárman.
- Egészen kicsi gyerekként menekített ide édesanyád.- fordult vőlegényemhez - utána elment, és csak ritkán
látogatott meg, hogy nyomodra ne akadjanak. Amikor a támadás ért Benneteket, már néhány hete állapotos volt.
Megszülte Stellát, ahol rejtőzködött, utána még egyszer járt itt. A kislányról nem szólt nekünk sem.
Úgy gondolta, őt is külön rejti el. Aliciához hasonlóan az emberek világába... Utána nem sokkal meghalt.
A titkát csak egy idős démonnő ismerte, aki most levelében mindent leírt, mert haldoklik. Meg kell keresnetek
Stellát, mielőtt bármi is kitudódik, mert ő is életveszélyben van. Haza kell hoznotok, ide.
- Van egy húgom...- motyogta szerelmem még mindig kábultan a hallottaktól. Majd kissé magához tért, és már
ragyogó szemmel nézve ránk, megismételte:
- Van egy húgom!!!
- Igen, de hogyan találjuk meg?
- Vissza kell mennetek az emberi világba, de most mindhárman mentek. Lányom, fiam, Ti eligazodtok, tudtok
segíteni a lordnak. Azt a levélből tudjuk hogy hol nevelkedett, de lehet, hogy már nem ott tartózkodik.
Az időugrás megoldása Arestinnek nem probléma...- válaszolta apánk.
- Nem vesztegethetjük az időt!- jelentette ki bátyám.
- Valóban nem...- válaszoltam.
- Éjjel lenne a legjobb, hogy megérkezésünk ne keltsen feltűnést. Alicia, Neked a megfelelő ruhákról kellene
gondoskodnod...
- Rendben, bízzátok csak rám... - mosolyogtam. Már meg is volt a tervem, milyen öltözékeket válogatok ki a
srácoknak. így is észbontóan néztek ki, hát még amit rájuk akartam adni...
Apánk elment, hogy anyánkkal is beszéljen, meg egy szobát is elő kellett készíteni Stella részére...
Gyorsan eltelt a nap. Egy hátizsákba gyömöszöltem egy fekete nadrágomat és tunikámat- ez nem volt feltűnő viselet.
Magamra húztam azt a fekete szerelést,és sötétkék edzőcipőt, amiben ebbe a világba érkeztem. A kék pulóver
egyenlőre szintén a zsákba került, három pihekönnyű és meleg takaró társaságában.
Bátyámnak kiválasztottam egy-egy ujjatlan kék és fekete felsőt, fekete, hosszú bőrkabáttal, meg a fekete
nadrágot. Az egyik váltást szintén becsomagoltam. Sébastienne szintén fekete öltözékben pompázott, bőrkabáttal.
Derekunkra szegecsekkel kivert fekete bőröv, csuklóinkra hasonló pánt került. Amikor idekerültem, volt vagy 3
ezüstlánc is a nyakamban. Kereszt, ugró tigris, ragadozó madár-medálokat nem volt nehéz beszereznünk. Amikor
elkészültünk, elégedetten néztem végig magunkon. Egy rocker lány  és két rocker fiú állt ott a három démom
helyett. Bátyám és Sébastienne is elvigyorodtak, ahogy a tükörbe néztek. Arestin még egy fekete kendőt
is kapott homlokpánt gyanánt, mivel fekete loboncát a legritkább esetben volt hajlandó összefogni.
Gyorsan lementünk vacsorázni. Anyánknak elakadt a szava meglepetésében, amint meglátott minket, aztán nevetve
elismerte, hogy kényelmes és célszerű a ruhánk.
Az étkezés végén még gondoskodtunk arról, hogy élelmet vigyünk magunkkal. Majd elköszöntünk szüleinktől, és
hátizsákjainkat vállunkra dobva elindultunk az erdő felé. Az egyik tisztáson, kíváncsi szemek elől rejtve akartunk
átlépni az emberek világába. Természetesen fegyvereket is vittünk magunkkal, amiket rejtve tudtunk viselni.
- Ha átérünk, nagyon gyorsan kell dolgoznunk.- fordultam a két sráchoz- könnyen megjegyezhető a külsőnk, különösen
Nektek... Arestin, a szemed színe az embereknél különlegesség, Neked, kedvesem, pedig a hajad...
- A Te külsődről nem is szólva... - ölelt át Sébastienne, és lágyan megcsókolt.
- Most ne másszatok egymásra, ideje indulnunk.- türelmetlenkedett Arestin.
- Finomabban nem lehetett volna kifejezned magadat, édes, drága fivérem?!- billentettem oldalba bátyámat, aki
szokása szerint csak egy incselkedő vigyorral válaszolt. Majd elkomolyodva nézett ránk:
- Mehet?
- Igen.- bólintottunk Sébastienne-nel, egymást ölelve.
Arestin koncentrált, majd megidézve az időörvényt mellénk jött, és ő is átölelt. Ketten védtek megint, hogy bajom
ne essen...

Egy mezőre érkeztünk, közel az erdőhöz. Egy kisebb városka fényei is odalátszottak. Miután ellenőriztük, minden
rendben, a város felé indultunk. Arestin szerint Stellát itt nevelték kisgyermekkorában. Késő éjjel volt.
Senki sem figyelt fel érkezésünkre. Démonképességeinkkel is figyeltük környezetünket. Egyikünk sem érzékelte más
démon jelenlétét. Elégedetten néztünk össze. A néptelen utcákon egy eligazító térképet kerestem, amit a
buszpályaudvaron meg is találtam.
- Arestin, mondd a címet!
Majd a térképen megkerestem az utcát, és azt is, hogy juthatunk el oda. Nem volt túl messze. Hamar odaértünk.
A keresett ház egy egyemeletes, kertes épület volt, jellegzetesen angol. A földszinti része kő, felül a falból
pedig kilátszottak a fagerendák oldalai. A házzal szemben kapóra jött egy lakatlan, romos épület. Sébastienne
megint használta különlegesen érzékeny "detektorát", és ránk nézve bólintott:
- Igen, jó lesz.
Pillanatokon belül eltűntünk benne. Az egyik, poros ablakaival utcára néző földszinti szobába vackoltuk el magunkat.
Kisebb szélörvényt megidézve kitakarítotam a valaha nappaliként használt helyiséget, vigyázva arra, hogy kívülről
semmi változást ne lehessen látni, utána elővettem a takarókat, és arra telepedtünk. Halkan tanácskoztuk meg
lehetőségeinket. Először meg kell tudnunk, hogy Stella valóban itt lakik-e még. Ez a dolog rám hárult. Meg kellett
várnunk a reggelt. így szerelmemhez dőlve pihentem. Már megtanultam érzékeimet működtetve aludni.

Megmozdultam. Szürkület volt odakint, és nekem feltűnés nélkül kellett a romból kiosonnom, hogy a feladatomat
teljesíthessem. Sébastienne-nel édes, hosszú csókot váltottunk, majd suttogva megszólalt:
- Vigyázz nagyon magadra, Aliciám! Mi innen figyelünk, de csak végső esetben tudunk közbelépni, bármi történik...
- Tudom, édesem. Ígérem, vigyázok, és Ti is vigyázzatok magatokra.
Úgy döntöttem, teleportálni fogok, mert akkor nem tűnik fel az esetleges korai járókelőknek, melyik épületből jövök
ki. Idejövet megfigyeltem, hogy az utca végén, pár lépésnyire innen egy picike park van, néhány sűrű bokorral és fával.
A célom ez a park volt. Sikerült. Senki nem figyelt fel rám. Gondolatban közöltem a srácokkal, hogy velem minden
rendben. A kicsi ligetben még csak hajléktalan sem volt, szerencsémre. Amikor nem volt egy ember sem a közelben,
lassan kisétáltam, és a járda melletti padra ültem. Bátyámék szemmel tudtak tartani. Lassan megindult a forgalom.
Egyre többen siettek dolgukra mellettem. Fel sem tűntem nekik, hiszen a fiatalok körében mindennaposnak számított
öltözékem. Egy-két pasi azért megnézett. Vasvillatekintetemet látva azonban jobbnak látták, ha odébbálnak, és nem
szólítottak meg. Huh... ezt megúsztad, Alicia!
- Mit?!- jött azonnal a néma kérdés Sébastiennetől. Én hülye... elfelejtettem, hogy indulástól telepatikus kapcsolatban
vagyunk...
- Semmit, édes. Csak nem akartam, hogy bárki is megszólítson... - válaszoltam ugyanúgy, némán - figyeljetek, indulok.
- Rendben.-jött a válasz. Lassan felálltam, nyújtóztam egyet, mint a macska, mire egy lágy, vággyal teli morranást
érzékeltem elmémben - Sébastiennetől. Majd kényelmesen ballagni kezdtem a ház felé. Megálltam előtte, bekopogtam.
Egy kedves, idős hölgy nyitott ajtót. Elmondtam, hogy Stellát keresem, akiről nemrég tudtam meg, hogy unokatestvérek
vagyunk... A hölgy örömmel üdvözölt. Igen, Stella nála lakik. Nagyon sajnálta mindig, mert eddig egy rokona sem
jelentkezett. Behívott a házba, ami ízléssel volt berendezve, tiszta volt, de látszott, hogy nem volt túl jómódú a
gazdája. Leültetett a nappaliba. Máris hívta a lányt, aki nemsokára velünk fog jönni új életet kezdve... és majd a
sógornőm lesz.

Már recsegett is a régi falépcső léptei alatt. Fekete, testére feszülő farmer, egy fehér ujjatlan póló... egy szép,
a bátyjára hasonlító arc... szomorú, smaragdzöld szemek, szőke, félhosszú haj, karcsú, középmagas termet. Amikor
megláttam, mosolyogni kezdtem. A szomorú szemekben némi öröm csillant.
- Szia, Alicia Kingsdale vagyok- mutatkoztam be.
- Szia, Stella Smidth.
- Most tudtam meg, hogy van egy rokonom. Te vagy az, Stella. - mondtam.
- Nekem eddig nem volt más - mosolygott szomorúan - Maria néni nevelt fel. Ő anyám dajkája volt.
Óh... ez kicsit módosítja a tervünket... Gondolatban mindent közöltem bátyámékkal. Meg kell ismertetni őket a teljes
igazsággal... Maria néni biztosan tud mindent arról, ami régen történt, és Stella származásáról is...
- Kérlek, idehívnád a nénit? Nagyon fontos, amit mondani szeretnék...
- Rendben.- bólintott. Kisvártatva hárman ültünk a picike nappaliban.
- Nem is tudom, hogy kezdjem...- sóhajtottam - talán az elején, amikor az egészbe belecsöppentem...
Mesélni kezdtem nekik mindenről, attól kezdve, hogy átkerültem a démonvilágba. Stella meglepődve hallgatta, de Maria
néni csak mosolygott.
- Drágám, én írtam azt a levelet... Tudtam, hogy el fogtok jönni Stelláért. No és, hol vannak a fiúk?
- Milyen fiúk?!- kapta fel fejét leendő sógornőm.
- A bátyád, aki mellesleg a vőlegényem, és az én bátyám.- válaszoltam, majd Mariához fordulva folytattam:
- A szemközti romos házban, ahol az éjszakát töltöttük. Hívom őket. Teleportálni fognak.- tettem még hozzá, mire Maria
bólintott:
- Igen, így nem fognak feltűnést kelteni.
Kapcsolatba léptem velük, és néhány perc múlva mindketten ott álltak minden felszerelésünkkel együtt a nappaliban. Stella
ragyogó szemekkel nézett rájuk, majd Sébastiennehez fordult:
- Tényleg a bátyám vagy?!
- Nézz a tükörbe, hugi!!- válaszolt szerelmem nevetve. Jobban hasonlítottak egymásra, mint Arestin és én. Stella a nyakába
vetette magát, és sírni kezdett.
- Most már két lányt kell vigasztalnod...- vigyorgott rá fivérem. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy bátyám nagy szemekkel
nézte Stellát. Magamban elégedetten mosolyogtam: csak nem terítették le a vadászt?!
- Kedveseim, ideje asztalhoz ülni.- jött vissza Maria a konyhából. Észbe kapva már mentem is hozzá segíteni.Stella követett.
- Olyan boldog vagyok...- suttogta.
- Nagyon magányos voltál? Vagy voltak itt barátaid?
- Nem, Alicia. Valahogy más voltam, és azt kevesen szeretik.
- Tudom. Ismerős érzés...bár nekem volt itt egy-kettő. Jó volna újra látni őket, csak egy kicsit... de nem lehet.
- Te a bátyám barátnője vagy?
- Úgy is mondhatjuk, de pár hónapja a jegyese.- mosolyogtam. Közben megterítettünk, és asztalhoz ültünk.
- Gyermekeim, minél előbb el kell vinnetek innen Stellát. Néhány napja erre őgyelgett egy számomra nagyon ismerős képű,
gyanús alak.
- És veled mi lesz, Maria néni?!
- Nekem itt kell maradnom, fedezni Benneteket, és hogy fenntarthassam a látszatot, miszerint életünkben nincsen változás.
- Nem jössz vissza velünk?- kérdeztem kicsit meglepődve.
- Nem. Már nincs annyi erőm, hogy az időugrást elviseljem.
- Éjszaka visszaindulunk.- nézett Arestin barátjára. Sébastienne bólintott.
- Amit szeretnél hozni magaddal, csomagold be, hugi.- mosolygott Stellára, miközben az étkezést befejezve közelebb húzott
magához.
- Jönnél segíteni?- nézett rám a zöld szemű lány kissé zavartan.
- Persze. - álltam fel mosolyogva, miközben egy puszit nyomtam szerelmem arcára. Hát, igen... Én tudtam már, mire lehet
szüksége odaát, amit a démonok között nem ismernek... Stella még nekem is rakott be olyan ruhadarabokat, amiket eddig kissé
nélkülöztem: az embereknél megszokott stílusú fehérneműt, bikinit, hosszú farmert, pamut pólót és topot. Mindenesetre jól
megtömte a hátizsákját. Közben beszélgettünk. Főleg ő kérdezősködött, a bátyjáról és a bátyámról, meg anyámékról is.
Úgy látszik, Arestin felkeltette az érdeklődését...
- Mondd, Alicia? A démonok között minden srác ilyen jóképű, mint ők?
- Mármint a bátyáink? Nem... Ők ketten hogy is mondjam...feltűnően azok... nehéz róluk a lányokat levakarni, bár Sébastienne
nem törődik velük, és Arestin csak trófeákat gyűjt...
- Ezt hogy érted?
- Nem tud egyik mellett sem megmaradni. Azt mondja, üresfejű divatbábuk.
- Aha, tudom, mire gondol... itt is van belőlük jónéhány...
- És ők voltak, akik piszkáltak Téged, igaz?- kérdeztem.
- Honan tudod?!
- Mondom, 13 évig éltem itt... csak egy másik kisvárosban. Én is megtapasztaltam.
- Készen vagytok?- nyitott be a kis szobába Arestin. Nyomában jött Sébastienne is, kíváncsi volt, húga hol is lakott eddig.
- Igen.
- Mi az, ami ebben van? Összecsomagoltad a fél szobádat?- kérdezte viccesen a húgát.
- Azt azért nem, de Aliciát is elláttam néhány holmival...- mosolyodott el Stella.
Mind a négyen lementünk a kis nappaliba, a mi hátizsákjaink mellé Stelláét is odakészítve. Maria az ablakból újra felfedezte a gyanús
lődörgőt.
- Még kis ideig fenn tudom tartani az a képességemet, hogy a démoni energiákat álcázzam. - mondta.
- Én még nem próbáltam, hogy magam mellett másnak az energiáját is elrejtsem.- mondtam.
- Ó, hát Te is képes vagy rá? Megpróbálod? Csak sötétedésig kellene tartanunk... még két órát.- szólt újra Maria.
- Igen, megpróbálom. Ha sikerül, még a városból is ki tudunk úgy jutni- gondolkodtam hangosan.
- Meg tudod csinálni, Aliciám. Emlékszel a vízesés mögötti barlangra? Ott Te álcáztál kettőnket.
- Mi?! Ezt miért nem mondtad?- néztem Sébastiennere.
- Mert aztán túl sok minden közbejött... a támadás...a sérülésünk... az, hogy életben tartsalak...
- Jó, értem...- öleltem át szerelmemet - hát akkor rajta! Koncentrálni próbáltam, majd Maria elismerően bólintott:
- Óriási erőd van, lányom... Én már meg is szüntettem az álcázást, Te tartod fenn. És jóval erősebben, mint arra valaha is
képes lennék...

Lassanként eljött a várva-várt esti sötétség. Arestin kiment körülnézni. Amikor visszajött, így szólt:
- Az a figura még mindig a környéken van. Valószínűleg a házat figyeli. Csak teleportálva tudunk kimenni, de akkor energiát
veszítünk.
- Elég,ha a városból eltűnünk, utána el tudunk jutni gyalog is olyan helyre, ami megfelel...- vetette közbe Sébastienne -
Stellát ráadásul valamelyikünknek ölben kell vinni, mert nem képes még használni a saját képességeit.
- Vállalom... Te meg vigyázz Aliciára, legalább annyira, mint én a Te húgodra.- bólintott a bátyám.
- Indulnotok kell... hamarosan támadni fognak. Engem ne féltsetek...
- Vigyázz magadra, Maria! Köszönünk mindent.- búcsúztunk az idős démonnőtől. Tudtuk, hogy őt soha többé nem látjuk viszont.
Stella sírva búcsúzott tőle. Arestin gyengéden ölbe kapta holmijukkal együtt. Engem pedig Sébastienne ölelt át.
Néhány pillanat alatt kint voltunk a városból, a néptelen úton. Mögöttünk a városban tűzoltóautók szirénája hallatszott.
- Sébastienne...- nyögtem a nyakába, majd zokogni kezdtem - Maria...
- Érzem én is, kicsim...- sóhajtott szomorúan.
Arestin is döbbenten állt, ölében barátja húgával, aki még mindig zokogva bújt hozzá.
Maria, mielőtt távozott volna az élők sorából, energiájával felgyújtotta házát, hogy ezzel is elterelje a kémkedők figyelmét
rólunk, és menthessük Stellát.