Ez a nehezen járható útszakasz volt az oka a gyér forgalomnak errefelé. Az utazók kényesebbje és persze azok, akiknek nem volt takargatnivalójuk, inkább a hosszabb, de kényelmesebb tengeri, vagy - a lovakkal is járható - tengerparti utat választották a keleti tartományok megközelítésére. A tengert teljes mértékben Gordam hajóhada tartotta ellenőrzése alatt. Fürge hadihajók cirkáltak föl s alá a part mentén, és óvták a határt a kontinens és Alamin ellenséges szigete között. Haramtól nem messze a hegység nyúlványai leértek a Déli-tengerig. Meredek sziklafalak tövében egy torony magasodott az ég felé, s az itt elhelyezett erős helyőrség vigyázta a ki és beutazókat a keskeny parti sávon.
Ettől az erődítménytől nem messze a nyílt tengeren erősen megrongálódott kétárbocos hajó bukdácsolt a hatalmas hullámokkal küszködve. A vitorlát vesztett hajótestet a part alattomos vízalatti sziklái felé vitte a viharos szél és egy erős áramlat, amely a Haram kikötőjét rejtő védett tengeröböl előtt néhány mérfölddel haladt tovább a kontinens mellett, hogy valahol a birodalom határán túl elvegyüljön az óceán vizével.
A legénység tehetetlenül harcolt az elemekkel. A parti őrszem jól láthatta tornyából, milyen kétségbeesetten próbálják visszaterelni a hajót a nyílt tenger felé, s milyen buzgón, ám nem sok eredménnyel szivattyúzzák a vizet a hajófenékről. Ám, csak annyit tehettek, hogy megpróbálták elkerülni, hogy a ház-magas hullámok felborítsák az egykor pompás tengerjáróból irányíthatatlan lélekvesztővé változott kétárbocost. Lenn a hajó belsejében az utasok sápadtan hevertek kabinjaikban. Nemcsak a háborgó elemek töltötték el őket nyugtalansággal. Egyedüli reményük az életben maradásra a közeli harami öböl védett vize lett volna, ahol viszont más veszély leselkedett rájuk: egy ellenséges ország hadihajói. S annak a sápadt, ám büszke tartású férfinak, aki egy meggyötört fiatal nőt vigyázott a legnagyobb kabinban, igencsak lett volna mit tartania ettől az ellenséges hatalomtól. A lány szemlátomást rosszulléttel küszködve hevert a bordó bársonyfüggönnyel ellátott keskeny ágyon az ingadozó padlójú helyiségben. A kegyetlen megterhelésnek kitett fa nyikorgott, recsegve panaszkodott, ahogy a hajó a hullámok kénye-kedvére dülöngélt.
Az őrtoronyban álló gordami katona összehúzott szemmel figyelte egy ideig, ahogy egyre közelebb és közelebb sodródik a part kanyarulatában meglapuló sziklazátonyhoz, majd megrántotta néhányszor a feje fölött lógó jelzőharang kötelét. Csörömpölés hallatszott, majd teljes harci díszben fél tucat társa csörtetett ki az udvarra, és nyakukat tekergetve nézték a kézjeleit, amint a bajba jutott vitorlás felé mutogatva irányítja őket a magasból.
Hamarosan már a fövenyen vágtató lovak robaja vegyült a szél eszeveszett zúgásába.

A díszes kabinban a férfi éppen vigasztaló szavakkal próbálta megnyugtatni riadt társnőjét, mikor fülsiketítő reccsenéssel hatalmas ütés rázta meg a hajótestet és hideg sós víz zúdult be azon a jó hatlábnyi résen, ami az orrnál keletkezett a merülővonal alatt. A férfi egy percet sem tétovázott. Karjaiba kapta a az ütközéstől ledermedt teremtést, és kirohant a kabinból, fel a fedélzetre. Fejvesztett futkosás, ordítozás fogadta őket. Néhányan a mentőcsónakot próbálták vízre bocsátani, ám az átcsapó hullámok, a szeszélyes szél és az egyre inkább előre dőlő hajótest igencsak megnehezítette a dolgukat. Nagy nehezen mégis siker koronázta küszködésüket, ám ekkor nagy reccsenéssel megadta magát a gravitáció vonzásának egy vaskos vitorlarúd, s egy jókora hullám hatására oldalra dőlt hajóról belezuhant a tengerbe, pontosan a csónak közepébe, áttörve annak fenekét. A két matróz, aki elsőként beszállt, a kötélzetbe és vitorlarongyokba gabalyodva hasztalan küzdött az életéért. A roncsokat velük együtt nyelte el a tajtékzó tenger. A férfi, karjában a lánnyal hamar felmérte, mennyire esélytelen a menekülés, ha a másik csónakra várnak. Látta, milyen közel van a part, és mintha embereket is látott volna ott mozogni. Nem tétovázott tovább. Rákiáltott a kormányállásban parancsokat osztogató kapitányra, hogy inkább úszva próbáljanak menekülni, majd terhével együtt beugrott a tengerbe mikor egy jókora hullám megint átcsapott a fedélzeten. Aztán, már kettejük életéért küzdve, erőteljesen tempózni kezdett a szárazföld felé. Az áramlat némileg segítségére volt, ám a hullámok kétszeresen is megkeserítették az életüket. Egyszer, átbukva fölöttük a fenék felé nyomták volna az egyre inkább fáradó úszókat, a partról visszaverődve pedig szívóhatásuk vitte volna vissza őket a nyílt tenger felé. Egyre elkeseredettebben küzdöttek az elemekkel, de a férfi tudta, Ő nem adhatja fel. Neki életben kell maradnia, és visszatérnie Alaminra és a lányt sem hagyhatja veszni. Elgyötört izmaiba tüzes vasként mart a fájdalom, szája megtelt sós vízzel, de újra és újra a felszínre küzdötte magát, és társnőjét sem engedte el. Fél karjával vadul evezve lassan, de biztosan haladt a szárazföld felé, ám az mintha csak incselkedni próbált volna vele: néha szinte karnyújtásnyira tűnt, majd a következő hullám hátáról keserűen távolinak látszott. Végül egyre gyengébben csapkodva, egyre több tengervízzel a tüdejében, végre mégis puha fövenyt érzett a talpa alatt. Segítő kezek nyúltak feléjük, és elkapták kimerültségtől gyenge testüket. Még megbizonyosodott róla, hogy társnője is életben van, és nem fenyegeti veszély, aztán jótékony palástként borult rá az öntudatlanság. Fáradt tagjai már nem érzékelték, hogy az egyik katona rámutatott a gyűrűsujján csillogó pecsétgyűrűre; hogy megmentői összenéztek fölötte; hogy közben dörgéssel, villámlással kitört a felhőszakadás; és már az sem zavarta, hogy lóhátra kötözték és erős kísérettel, vágtatva elindultak eső verdeste testével a közeli Haram városa felé.

*

Szerencséjükre, már elhagyták a szurdok keskeny sziklaösvényét, mire a zivatar lecsapott a fejük fölött. Egy hatalmas, odvas fenyő belsejében várták, hogy a heveny felhőszakadás lecsillapuljon, és tovább tudjanak haladni. Isabell sajgó lélekkel hallgatta a másik kettő kedélyes társalgását, ami többnyire semmitmondó témákról folyt, mivel a varázsló ügyesen elterelte a szót, ha Lucille úrhölgy megpróbálta személyesebb vizekre terelni a beszélgetést. Isabell az odú szélénél támaszkodott a gyantaillatú fatörzsnek s igyekezett nem odafigyelni, hogy a háta mögött mi folyik. Rá sem ismert arra a hideg, távolságtartó idegenre, aki most vérbeli udvaronc módjára bókokkal és élcekkel szórakoztatta a hölgyet, aki csengő kacagással jutalmazta fáradozását.
Isabell inkább makacsul megpróbált a természet vad táncára összpontosítani: az eső surrogására a lába előtt heverő avaron, az össze-vissza csapódó ágak jajgatására, s az arcába fröcskölő vízpermet hűvösére. Egyre inkább hajlott rá, hogy kilép innét, s inkább elázik, minthogy tovább hallgassa, a mind kedélyesebbé váló beszélgetést. Nem értette mi baja lehet, miért fáj neki, hogy Aragon ennyivel közvetlenebb azzal a másik nővel. Hiszen az az egyetlen, hirtelen felindulásból elkövetett csók, nem jelenthetett semmit egyiküknek sem. Csupán a test fellángolása volt és nem több. Most viszont mégis sajgott valamitől a szíve.
Nem tudhatta, hogy gondolatainak tárgya, barátságos hangja ellenére milyen rideg arccal figyeli beszélgetőpartnerét. És nem láthatta azt sem, hogy csak akkor enyhül meg valamelyest a hideg zöld szemek fagyos pillantása, amikor útitársa megunván szőke beszélgetőpartnere szépségét, az ő barna hajfonatán, s karcsú termetén felejti a tekintetét.
Lucille de Golonnak láthatólag szintén nem volt tudomása róla, hogy lovagja csupán a szavaival tart vele. Kényelmesen ült a tágas odú talaját borító puha fenyőtűkön, és elégedetten figyelte társnője némaságát, s azon elmélkedett, hogy újdonsült lovagját hogyan használhatná fel szabadulási terveihez. Mert nem volt kétsége afelől, hogy nincs biztonságban attól a másiktól itt a rengeteg közepén sem. Az, hogy visszatérjen Haramba, neki sem volt nagyon ínyére, de a főváros forgatagában talán jobban el lehet rejtőzni - bár a másik tartományban Grim sokkal megnyugtatóbb hely lett volna a számára. Nem tudhatta, hogy nincs menekvése, hogy az aki elől azt hitte megszökhet, pontosan tudja merre jár, s hogy szándékosan hagyta menekülni. Nem tudhatta, hogy az az ezüstös köd, ami az ő látását elhomályosította, a nagyúrnak - ha éppen kedve tartja, hogy leüljön varázstükre elé - tökéletes képet ad a gyanútlan kém szemei elé táruló látványról.
Az járt az eszében, hogy hogyan ugraszthatná egymásnak a két mágust, mert biztos volt benne, hogy Armand Sancé sem közönséges ember. Még ha csak körvonalakban is, de látta az ablakból, ahogy elégette az udvaron heverő holttesteket.
Ez a kis csitri azonban az útjában volt, és aggasztotta, hogy az előbb nem sikerült megszabadulnia tőle fent a meredélyen. De sebaj! A férfiak oly állhatatlanok, ha nem megy erővel, majd megy ármánnyal, és Isabell kisasszony önként fog lemondani mágusa pártfogásáról.
Közben a vihar kiadta a mérgét. A szél lecsendesült, csak az eső szakadt kitartóan tovább. Aztán, lassan mind világosabb lett az ég, s a felhőszakadás is záporrá szelídült.
Egyszer csak a nap is előbukkant, s miközben mosolyával elűzte az esőfellegeket, fényétől felszikráztak a növényeken gördülő esőcseppek, s a talajról felszálló párában apró szivárvány tündökölt.
Isabell, gondjairól megfeledkezve elkerekedett szemmel adta át magát a látványnak, s üde esőillattal szívta tele a tüdejét. Megkönnyebbül sóhajjal nyugtázta, hogy már csak a fákról csepegő víz folyhat a nyakukba, és kérdően útitársaira nézett. Aragon lehajolt és fölsegítette Lucille-t a földről, majd kézen fogva kivezette a fa üregéből. Aztán hölgye kacsóját, Isabell kezébe nyomta mondván, innét már boldoguljon vele ő. Azzal a két csalódott nőt maga mögött hagyva, ismét átvette a vezetést a pocsolyáktól hemzsegő ösvényen.
Isabell sóhajtva vette tudomásul, hogy vannak dolgok, amik mégsem változtak meg, és a nemes hölgyet maga után húzva a varázsló után eredt.

Erősen alkonyodott már, mire elérték azt az útkereszteződést, ahonnan egy a Griff-hegységből eredő ösvény torkollott az egyre szélesedő harami útba, amely elérve a Morffain keleti ágát, délnek fordult s a folyóval párhuzamosan haladt tovább a város felé.
Az élen járó Aragon hirtelen megtorpant az úton egy terebélyes tölgy közelében, és figyelmesen a talajt pásztázta tekintetével. Még Isabell számára is egyértelműnek tűnt, hogy nagy létszámú csapat táborozhatott itt előttük, valószínűleg szintén a zivatar végére várva. A sárban számtalan láblenyomat látszott. A lány számára nem volt ez különösebben nyugtalanító, hiszen itt már élénkebb volt a forgalom a Haramot az északon elterülő falvakkal összekötő út mentén. Csak akkor támadt valami meghatározhatatlan rossz érzése, mikor a varázsló leguggolt és megpiszkált valami sötét foltot a földön. A férfi elgondolkodva a közelben zúgó folyó felé vezető további cseppek felé nézett, Isabell szívébe pedig jeges kézzel mart a bizonyosság, hogy útitársa vért morzsolgat az ujjai között.


*

Sötét, penészszagú cellában tért magához. Az a gyenge fénysugár, amely alig kéttenyérnyit megvilágított a szemközti fal szürke köveiből, egy a vastag falba vágott keskeny nyíláson szivárgott be, s arra sem volt elég, hogy elűzze az árnyékot a sarkokból. Inkább csak szellőző célt szolgált a szalmával felszórt szűk helyiségben.
A férfi felült a priccsén, és kábán szemügyre vette szállása szegényes berendezését - már ami látszott belőle a homályban. A gyalulatlan fából tákolt fekhelyen kívül, csak egy fatálca - rajta cserépkorsó és egy darab kenyér - árválkodott a vasalt ajtó mellett a földön, s egy agyag éjjeliedény volt hivatott képviselni a komfortot az egyik sarokban.
Nehézkesen feltápászkodott. Ruhája, haja, tengervíztől bűzlött és nyirkosan tapadt a bőrére. Partraszállás közben szerzett horzsolásai égtek és viszkettek, torkát szomjúság kínozta. Eszébe jutott a hajótörés. Szíve összeszorult a gondolatra, vajon mi történhetett a lánnyal, amíg ő ájultan hevert.
A bágyadt fénysugár egyre halványult. Tekintete az ablaknyílásra tévedt. Felállt az ágyra, s lábujjhegyen egyensúlyozva épphogy bele tudott nézni a szűk résbe, mely ferdén futott fölfelé, és semmit sem mutatott meg az égbolt apró szeletkéjén kívül, amelyre már ráadta bíbor bársonyát az alkonyat, s az Esti csillagot tűzte rá egyetlen ékességül. Arcán gyenge légmozgás simított végig, s a végtelen erdők illatával töltötte meg tüdejét. Behunyta szemét, és homlokát a hűvös kőnek támasztva mélyeket lélegzett, és sikerült úrrá lennie a pánikon, melyet a bezártság okozott szabad terekhez, zöldellő mezőkhöz szokott lelkében. Sokáig állt így, majd a fal mentén visszacsúszott ülő helyzetbe. Hunyorogva próbálta szemét hozzászoktatni a sötéthez, mely most már teljesen birtokba vette a cellát, majd tapogatózva elindult az ajtó felé. Ujjai rátaláltak a hűvös cserépkorsóra. Óvatosan kortyolt egyet a tartalmából, majd mohón nyakalni kezdte. Állán kis sugárban csordult le a víz, és átáztatta a zekéje elejét.
Miután az utolsó cseppet is kiitta, jutott eszébe, hogy nem ártott volna tartalékolni valamennyit belőle, s fejcsóválva szidta magát könnyelműségéért. Nem volt azonban ideje rá, hogy sokat elmélkedjen ezen. Közeledő fémes csörömpölés zaja verte fel a csendet, s halvány fénycsík jelent meg az ajtó alatt. Sietve felállt a földről, és a cella közepén várta, hogy vendéglátói megjelenjenek. Valami meghatározhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta, ahogy az egyre élesebb, világos sávot figyelte az ajtó alatt. Nem hallatszott emberi beszéd, csak a zárak csikorgása, s az ajtó lassan kitárult. Szemeibe kínzóan mart az ajtónyílásban megjelenő lángoló fáklya fénye. Karját arca elé kapta, s a mögül figyelt hunyorogva a két betegesen sápadt börtönőrre. Egyikük intett, hogy kövesse, s mivel nem mozdult azonnal, megbökdöste az alabárdjával. Alamin trónjának várományosa kénytelen-kelletlen kilépett a szűk folyosóra, s a követte a másik porkolábot, aki megindult előtte, s megvilágította az utat. Keserűen gondolt megalázó helyzetére és arra, hogy még csak nem is tiltakozhat, mert ha felfedi kilétét, azzal olyan fegyvert ad hazája ellenségeinek kezébe, amivel nem kis megaláztatást, és bajt zúdíthat szeretett édesapjának, Anmir királynak fejére. Talán ha jó módú kereskedőnek, vagy lovagnak adná ki magát - gondolta - lenne esélye rá, hogy némi váltságdíj árán megszabaduljon innét. De mi legyen a hercegnővel, leendő hitvesével? Miután a vihar szétszórta a flottát, mely a kíséretüket alkotta, megrongálódott hajójuk pedig vészesen közel sodródott Gordamhoz, minden jelvényt és rangjukról árulkodó dolgot a tengerbe szórtak. Csak egytől nem vált meg - villant belé hirtelen. Jobb kezének gyűrűsujjához kapott, de nem találta rajta a tengeri kígyóval - Alamin jelképével - díszített pecsétgyűrűt. Talán a tengerben vergődve elvesztette? Nap-barnította arca elsápadt gondosan ápolt szakálla alatt. Ha gordami találta meg, akkor most nagy slamasztikában van. Nagyon nagy slamasztikában...
Mintha csak a sors igazolni akarta volna baljós gondolatait, megérkeztek egy tágas, magas mennyezetű terembe. A falakról lógó különféle bilincsek, láncok és egyéb érdekes szerkezetek alapján, a kínzókamrába jutottak. Hatalmas tűzhely foglalta el az egyik falat, s a lobogó lángok vörös fénybe vonták a mellette álló magas, sötét ruhás alakot, aki rezzenéstelen arcában élénken izzó szemekkel figyelte, ahogy egy tagbaszakadt pribék - talán a hóhér -, megigazgatja a parázsba dugott hosszú nyelű szerszámokat. Anmir fia Mhenornak mégsem a vörösen izzó fém láttán szorult össze a gyomra, hanem attól az érzelem mentes, vesébe látó pillantástól, amellyel a karcsú, fekete hajú férfi ráemelte sötét szemeit, és semmi jót nem ígért számára, ahogyan hidegen végigmérte őt. Alamin reménybeli királya nyelt egyet, és kétségei támadtak afelől, hogy valaha is viszontlátja hazája zöldellő partjait.

*

Isabell elengedte Lucille kezét. Válláról az avarra ejtette csomagjait, majd odament Aragonhoz, aki közben fölegyenesedett, és mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Szemei valami belső fénytől izzottak az alkonyi homályban, ahogy figyelmesen a sűrűbe fúrta tekintetét, mintha át akarna nézni a fák törzsén, s az aljnövényzet szövedékén.
Isabell megállt mellette és ő is mozdulatlanságba dermedve fülelt a vadon neszeire, de számára csak a madarak esti pusmogása hallatszott, és a folyó zúgása. Ellazította hát izmait, és végigfuttatta tekintetét a talajon, s a környező bokrok ágain. Egyetlen letört gallyacska, egyetlen lehullott levél sem kerülte el a figyelmét, mint ahogy az a ruhafoszlány sem, ami az útszéli tüskés bokor kiálló hajtásán akadt fenn.
- Ez Júlia ruhájából való - kiáltott fel, s csodálkozva meredt az ismerős, halványkék szövetdarabra. Óvatosan leválasztotta a szúrós inda tüskéiről, és aggodalmasan vérnyomokat keresett rajta, de az anyagon nem látszott jele, hogy gazdája megsérült volna.
- Ezek szerint még életben van! - mondta a varázsló felé fordulva, és odanyújtotta neki a rongydarabot. - Ha sietnénk..., utolérhetnénk őket, ugye? - kérdezte, és reménykedőn a férfira nézett.
Aragon kifürkészhetetlen tekintettel pillantott vissza rá, és csak nagy sokára válaszolt:
- Mit gondolsz, mi történne, ha utolérnénk őket? - kérdezte higgadtan.
Isabell nyelt egyet, mielőtt kimondta:
- Kiszabadítanád?
A márványarc nem árulta el viselője gondolatait, a zöld szemekből hiányzott a melegség. Ez pedig Isabellt nem sok jóval kecsegtette, mégis, úgy érezte, tartozik annyival annak a szerencsétlen lánynak, hogy legalább megpróbálja megmenteni.
- Nem láttál még elég vért? - hallotta a vészjóslóan nyugodt hangot.
- Muszáj lenne megölnöd őket? - kérdezett vissza, és szorongás fogta el.
- Gondolod, hogy ha szépen kérem, átadják nekem a prédájukat?
- Nem. Nem gondolom. - felelte, és elszakította a tekintetét a férfiétól - De... - eszébe villant a gyerekek képe a fa alatt, s dacosan újra felszegte a fejét - megérdemlik a halált! Te nem így gondolod? Különben... eddig nem voltak kételyeid, ha ölni akartál!
Aragon mint valami fensőbbséges lény magasodott fölé, Isabell pedig maga sem tudta miért, hirtelen haragra lobbant iránta.
- Ó, persze, Nagyúr! Te csak a magad kedvére szeretsz gyilkolni! - és keményen viszonozta a varázsló sötét pillantását.
Csakhogy, kissé talán elvetette a sulykot, legalábbis a mozdulat, amivel a férfi megmarkolta az állát, és közelebb húzta magához, arra engedett következtetni. Orruk majdnem összeért, így tisztán látta a férfi ragyogó íriszében húzódó vékony kék vonalkákat, és önkéntelenül is arra gondolt, milyen meleg árnyalatú volt ez a pillantás reggel a tábortűznél.
- Nem szoktam kedvtelésből gyilkolni! - sziszegte az arcába és szinte keresztüldöfte a tekintetével. - Bosszúból is csak egyszer öltem , amikor... - elharapta a mondat végét, és elfordította a fejét. Szorítása meglazult Isabell arcán, a lány pedig ezt kihasználva, kiszabadította magát, és hátralépett. Meglepődött ugyan az indulaton, amivel a varázsló reagált, de valahogy nem félt attól, hogy bármi bántódása eshet. Hiába néz rá olyan keményen, szíve mélyén biztos volt benne, hogy ez az ember Őt sohasem bántaná. A férfi közben visszanyerte hűvös nyugalmát és elgondolkodva tekintett le rá.
- Az a vér... - kezdte Isabell, és kérlelőn nyúlt a férfi kezéért - Valaki talán... segítségre szorul - suttogta szomorúan. Esdeklő tekintete talán a kősziklát is meglágyította volna, de akire irányozta, tudomást sem vett róla.
- Elég volt - közölte Aragon szárazon - Nem tartozom neked számadással arról, hogy mit teszek, vagy gondolok. És fontosabb dolgom is van annál, hogy sebesülteket kergessek a folyóparton - tette hozzá hidegen, és körülnézett a tisztáson.
A hely alkalmas rá, hogy itt éjszakázzanak, és mivel hamarosan besötétedik, már késő is lenne másik táborhelyet keresni.
Újra belehallgatott a szélbe, mely távoli hangfoszlányokat sodort felé. Nem messze innen táborozik az előttük haladó csoport - állapította meg magában. Kicsit összpontosított... s most már tisztán hallotta, hogy valamin veszekednek. - "Mégiscsak a körmükre kellene néznem" - gondolta, majd Isabellre pillantott - "Túl sokat megenged magának ez a lány ." A zavaró érzés, ami az előbb úrrá lett rajta, ismét visszatért. Egy futó pillanatig a tölgy alatt kényelmesen letelepedett Lucille-t figyelte, aki velük mit sem törődve puha bőrből varrt táskájában kotorászott valami után. Abból az irányból áramlott felé egyfajta megmagyarázhatatlan, beazonosíthatatlan erő, amit már a háznál is érzett.
- "Mintha valaki más is jelen lenne általa" - gondolta. - "Lehet, hogy ennek a csitrinek van igaza és mégiscsak én vagyok a célpont? Ostobaság..." - hessegette el megint az ötletet és újra leendő éjszakai szállásukat vette szemügyre. A sűrű lombú fa alját egész halom, majdnem száraz avar borította. Az út mindkét irányból remekül belátható. Már csak tűz kell, mert kezd hűvösödni és valami ennivaló. Nem sok kedve volt ahhoz az eleséghez, amit az erdei háznál szedtek össze.
- Itt letáborozunk - mondta a szemlátomást valami súlyos problémán rágódó leányzónak, miközben lenézett a kézre, amely még mindig fogva tartotta az övét.
- Elengednél? - kérdezte kis csend után lágyan, enyhén foszforeszkáló tekintetét a barna szempárra villantva.
Isabell elkapta a kezét, Aragon pedig sarkon fordult, és határozott léptekkel a folyó szelíden lejtő, nyírfákkal árnyékolt partja felé vette az irányt.
- Most hova mész?! - szárnyalt utána a lány hangja.
Nem válaszolt azonnal. Komótosan odasétált a vízhez, merően nézte, mintha a mélységét méricskélné. Miután megtalálta amit keresett, lekanyarította válláról a köpenyét, és ledobta egy kőre.
- A dolgomra - szólt vissza hátra sem nézve. - Rakj tüzet! - majd fejest ugrott a lassan hömpölygő vízbe.
Isabell elgondolkodva nézett utána.
- rRuhástól, kardostól...? - Megcsóválta a fejét a varázslók furcsa szokásai fölött, majd körülnézett, hogy hogyan teljesíthetné útitársa határozott óhaját.
Nem volt könnyű dolga. Talált ugyan viharok tördelte és a folyó által partra vetett halott ágakat, de mind nyirkos volt a délutáni esőtől és alig akart meggyulladni, hiába rakott alája a fák tövénél összekotort tavalyi levelet és aszott füvet. S mikor végre nagy nehezen égni kezdett, nagyobb volt a füstje mint a lángja, és könnycsorgató felhőként terült el a kis tisztáson Isabellt köhögésre késztetve, Lucille-t pedig epés megjegyzésekre sarkallva.
Aragon éppen ezt a pillanatot választotta, hogy felbukkanjon a folyó felszínére. Prüszkölve kimászott a partra, fölmarkolta a köpenyét és vizet fröcskölve magáról odajött a tűzzel kínlódó hajadonhoz és egy hatalmas lazacot dobott mellé a fűre. Laza mozdulattal megszárította magát, majd a füstölgő fadarabokat vette szemügyre.
- Nagyon vizes - krákogta Isabelle vöröslő szemekkel a fölé magasodó férfinak, miközben a jókora halra siklott a pillantása. Akkora jószág volt, ami négy embernek is elég lenne.
- Valóban? - kérdezte a varázsló. Egyik kezével könnyedén a tűzrakás felé intett, mire az hirtelen magasan föllángolt, majd újra lecsitult, de akkor már normálisan, alig füstölve égett, mint ahogy az a csontszáraz fától elvárható. Az enyhe szél, ami ezzel egy időben föléledt, a füstöt is kisöpörte a tisztásról.
- Nem is tudom, miért rám bíztad, amikor neked csak egy ujjmozdulatodba kerül! - morogta Isabell leverten, a szemeit dörzsölgetve.
- Inkább mentél volna a folyóba? - kérdezte Aragon, és kését előhúzva, nekiállt megtisztítani a halat.
- Van mit ennünk! - ellenkezett Isabell, a batyujára mutatva, amelyben egy sonka lapult.
- Nem eszem füstölt húst - közölte a varázsló, és nyársra húzta a haltetemet, majd csinált valamit a vidáman lobogó tűzzel, amitől a félig égett fadarabok izzó parázzsá változtak. Ferdén odatűzte fölé és időnként elfordítva sütni kezdte.
- Miért nem? - kérdezte Isabell kíváncsian.
- Mert nem szeretem - jött az egyszerű válasz mindennemű elutasítás, vagy ridegség nélkül.
- rÚgy látszik a fürdőzés jót tett a hangulatának r- állapította meg magában Isabell. A sülő hal illata pedig ráébresztette, hogy a férfinak végül is igaza van: ki az ördögnek kell az a rágós, aszott sódar, ha friss húst is ehet? Fölpattant, és az út mellett szakított néhány eső mosta lapulevelet, hogy legyen miről megenni a reménybeli vacsorát.
- Ugye nem csak magadra gondoltál, mikor ezt a hatalmas példányt levadásztad? - kérdezte ártatlanul, és letette őket Aragon mellé a fűre.
- Pimasz vagy - állapította meg a varázsló, de nem fűzött hozzá további megjegyzést, Isabell pedig nem tudván ezt igennek vagy nemnek vegye-e, inkább elodázta a kérdést és Lucille-ért indult, hogy a tűzhöz kísérje. Egy kidőlt fatörzsre ültette a kövekkel kirakott tűzrakóhely közelében, majd lopva Aragonra pillantott. Egyre inkább nőtt benne az aggodalom a martalócok fogságában vergődő sorstársa iránt. Hogyan vegye rá ezt a gőgös mágust, a kiszabadítására? Valószínűnek tartotta, hogy nem fog könnyen kötélnek állni, sürgetni pedig biztosan nem hagyja magát.
Némán teltek a percek. Aragon megközelíthetetlen szoborként ült a tűznél, és csak akkor moccant, ha fordítani kellett a nyárson. Isabell nagyot sóhajtott, majd immár udvariasan megkérdezte tőle, hogy nem bánja-e, ha csatlakoznak hozzá a hal elfogyasztásában, és kedvező válasz esetén a sült melyik részét szolgálhatja fel Lucille kisasszonynak.
A varázsló miután úgy döntött, eléggé átsült, három egyenlő részre porciózta a halat a termetes leveleken.
- Amelyiket választod neki, Hölgyem - válaszolta hasonló modorban, s megenyhülve nyugtázta a változást, és hogy mennyire kerüli a szemkontaktust bájos útitársnője, miközben erőltetett szertartásossággal kiszolgálja őket.
Csendben, gondolataikba merülve költötték el a vacsorájukat. Isabell még mindig Júlia sorsán rágódott, Lucille is szokatlanul szótlanul ült, mintha csak testben lenne jelen. Különös szemeit azonban végig Aragonra szegezte, aki kardját keze ügyében tartva megtévesztően lazán, s gondtalanul kuporgott a tűz mellett, s látszólag nem törődött semmi mással, mint a hal neki jutott darabjával.
Talán csak egy másik harcos tapasztalt tekintete látta volna meg ebben a kényelmes pózban a harckészültséget.
Isabell mit sem vett észre a feszültségből, ami szinte tapintható volt a levegőben.
Már éppen szóra nyitotta volna száját, hogy megkezdje meggyőzőhadjáratát, ám ekkor Lucille kisasszony kinyilvánította azon óhaját, hogy friss vízre vágyik.
Isabell bosszúsan lehunyta a szemét egy pillanatra. Mikor kinyitotta, pillantása a találkozott a varázslóéval, s mintha némi szánalmat látott volna a hűvös, zöld szemekben.
Nem szerette, ha sajnálják. Elfordította a fejét. Szó nélkül fölállt és a folyóhoz ment, hogy megtöltse a kulacsaikat.
Alig tűnt el a partot szegélyező növényzet mögött, de Golon leánya szenvedő arckifejezést öltött, és panaszolni kezdte, milyen hálátlanok a mai cselédek, és hogy egyáltalán nem tudják, hol a helyük. Ez a lány is - mutatott Isabell után - micsoda arcátlan egy perszóna, s talán jobb is, hogy Ő Méltósága a Helytartó bevezette ezt a törvényt az élő beszolgáltatásról, mert így legalább sok jellemtelen, lusta nőszemély végre az őt megillető helyre kerül, ahol megtanulhatják, hogyan kell dolgozni, s talán némi szerény alázatot is sikerül beléjük nevelni.
Miközben mondta, mondta a magáét, le nem vette szemeit Aragonról. Úgy bámulta, mintha meg akarná bűvölni, de legalábbis a szívébe akarna látni. A férfi szótlanul, rezzenéstelen arccal hallgatta, és nem fűzött semmilyen megjegyzést a szóáradathoz. Lucille pedig csak beszélt, beszélt. Fecsegett a palotában zajló nagyszerű társasági életről, a Helytartóról, a Helytartó hitveséről és arról a sajnálatos tényről, hogy lassan már minden fontosabb ügyben Ő Fensége mágusának szava a döntő, s hogy jó lenne, ha akadna végre valaki, aki tenne ez ügyben is valamit mert azért ez a helyzet így tarthatatlan, hiszen úgy illik, hogy az Uralkodónak engedelmeskedjen a mágusa, és nem fordítva. Még tett néhány célzott megjegyzést arra, hogy talán jó lenne, ha Haramba tévedne egy másik varázslásban járatos személy, aki kellő konkurenciát jelentene Mordrannak, és helyreállítaná az egyensúlyt a tartományban. Hiába beszélt azonban, mesterkedésének nem látszott semmi eredménye.
A mágusra tett megjegyzései azonban mégis célba találtak, még ha nem is ott, ahova szánta őket.

Ez a bizonyos Mordran, a helytartó mágusa, a várbörtönben tett látogatása után elégedetten tért vissza meglehetősen rideg lakosztályába. Értékes és érdekes információkat szedett ki a fogolyból. Megvoltak az eszközei, hogy a legféltettebb titkaikat megvallják neki áldozatai, s az a kéjes érzés sem volt számára utolsó, amit más lények szenvedése láttán érzett, legyen az ember, állat, vagy egyéb, ebben a világban sajnálatosan ismeretlen életforma. Most, feltöltődve a kíntól, amit okozott, úgy gondolta, ideje körmére nézni a szökevénynek is. Felsétált a torony legfelső termébe, amelynek berendezését egy faragott kőlábon álló, madáritatóra emlékeztető sekély medence, egy embermagas tükör, egy kandalló, s egy kényelmes karosszékkel ellátott íróasztal, alkotta. Elmélázva nézegette ujjai között a fogolynál talált pecsétgyűrű mintázatát, majd hidegen elmosolyodott, és lusta mozdulattal az asztalra dobta. Odalépett a lapos, kerek medence mellé, és elhúzta jobbkezét a nyugodt víztükör fölött, s elmormolt egy varázsigét. A mozdulatlan víz koncentrikus körökben hullámzani kezdett, majd kisimulva megjelent rajta egy kép, amelyen egy fehér hajú férfi éppen egy félig leégett tábortűz parazsára réved, és komoran hallgatja egy bájos női hang fecsegését. Szórakozottan hagyta, hogy az édes hangú csiripelés elszálljon a füle mellett, s inkább az idegenre koncentrált. Valahonnan ismerősnek tűnt számára a fickó, s már-már eszébe jutott hol is látta korábban, amikor megütötték füleit a helytartó mágusára tett megjegyzések.
- Szuka! - sziszegte megvetően. Ekkor, az idegen fölemelte a fejét, és egyenesen a beszélő szemébe nézett.
Mordran arca elfelhősödött, s a medence szélére támaszkodva kicsit közelebb hajolt a vízben lebegő képhez.
Aragon mintha csak erre várt volna, fölemelte a kezét és Lucille-ra szegezte.
- Ethernei theis courreis! - mondta és két ujjával hirtelen a nő szemei felé bökött.
Lucille felsikoltott, és az arca elé kapta a kezeit. Zihálva kapkodott levegő után, és szemlátomást küzdött valami belső nyomás ellen, ami mintha szét akarta volna tépni a fejét és könnybe lábadtak tőle a szemei. A varázsló azonban folytatta amit elkezdett.
Lassan fölemelkedett, odalépett a nőhöz, és tenyerét a szőke fejre szorítva tovább beszélt, és addig mormolta az ismeretlen nyelv szavait, amíg a nő kínjai alább nem hagytak.
Lucille csöndesen nyöszörgött, és térdre rogyott. Fájdalma enyhültével elvette az arcáról a kezeit és döbbenten bámulta őket, majd felnézett a férfira. Az ezüstös köd elenyészett, és ismét tisztán, élesen látott. Eltartott néhány pillanatig, míg rájött, hogy mi is történt.
- Tudtam! Tudtam, hogy rád számíthatok! - kiáltott fel hisztérikus lelkesedéssel, és hevesen átölelte az előtte álló férfi lábait.
- Köszönöm neked, Uram! Megmentettél a Mágus hatalmából - mondta buzgón, ám magában már egy kibontakozó tervet dédelgetve.
- Korai még a megkönnyebbülésed, Hölgyem - szólt Aragon szárazon - Csupán kiiktattam uradat egy időre, mert meguntam, ahogy bámul rám. Ne aggódj, hamarosan érted jön, és magával visz. Minden szavadat hallotta. A helyedben fölkészülnék rá, hogy nem fog megdicsérni.
- Nem tudhatja, hogy hol vagyok... - tiltakozott Lucille - hiszen már három napja eljöttem tőle, és nem is... nem is keresett. Azok a katonák sem tudták ki vagyok!
- Ha van nála valamid, mindig tudni fogja hol vagy, bárhova is menekülj előle.
Lucille megborzongott, és idegesen vette számba, milyen ingósága maradt a toronyban, aminek a mágus hasznát veheti. Megpróbált visszaemlékezni, azon a napon amikor bejelentette, hogy igényt tart a testőrkapitány elsőszülött, tizennyolc éves leányára, elvett-e tőle valamit a király mágusa, de csak apja erőtlen tiltakozása, és zokogó anyjának képe jelent meg előtte. Szüleinek meg kellett hajolniuk őfelsége akarata előtt, aki akkor már teljesen ennek a sötét lénynek a befolyása alatt állt.
- Nincs nála semmim - mondta eltökélten.
Aragon vállat vonva felelte:
- Egyetlen csepp vér is elég. Megszöktél tőle, és bizonyos körökben kemény büntetés jár az effajta árulásért. - Azzal a folyó felé pillantott, ahol Isabell eltűnt az imént.
Lucille halálsápadt lett ennek hallatán, de eszébe villant a megoldás:
- Bármit megadok Neked, ha megölöd őt! - mondta mohón.
- Valóban? - kérdezte Aragon csöndes gúnnyal - Könnyelműség ilyet mondani egy varázslónak, nemes hölgy. Még a szavadon foglak - szemei kegyetlen fénnyel fúródtak a hölgy kék szemébe -, egy varázsló mindig behajtja az adósságot.
- Gazdag a családom. Annyi aranyat és olyan magas posztot tudunk kínálni Neked, amit csak kívánsz - felelte magabiztosan Lucille.
- Nincs szükségem aranyra, és nem vágyom a pártfogásotokra.
- Biztosan találunk rá módot, hogy kielégítsük az igényeidet - búgta a nemes hölgy, és rafinált mozdulattal egészen keblei halmáig hagyta lecsúszni a ruhát gömbölyű vállairól. Aragon lustán végigtekintett az elé táruló kínálaton, és hideg félmosolyra húzta a szája szélét.
- Olyasmit kínálsz nekem, hölgyem, ami felett nem Te rendelkezel. Különben, semmi kedvem egy fajtámbelivel harcba szállni más levetett holmijáért.
Lucille arca eltorzult a dühtől.
- Csak meg ne bánd, hogy visszautasítasz - sziszegte, és fölpattant. Ebben a pillanatban legszívesebben pusztakézzel tépte volna szét ezt az arcátlan alakot.
Aragon gúnyos szikrákkal szemében figyelte, mint csúfítja el egy pillanatra az állati bosszúvágy, az egyébként gyönyörű női arcot, s hogyan lesz úrrá indulatain, és veszi fel ismét elbájoló maszkját az előtte álló hölgy, majd ruháját megigazítva - mintha mi sem történt volna -, visszaül a helyére.
- Hol van már az a víz? Talán magam menjek érte? - kiáltott fel türelmetlenül Lucille - Micsoda egy lajhár! - tette hozzá méltatlankodva, s a következő pillanatban már bájosan mosolyogva ott folytatta a csiripelést, ahol az imént abbahagyta.
- "Lenyűgöző teljesítmény!" - gondolta magában Aragon - "Az ég óvjon attól, hogy egy ilyen kígyót fogadjak az ágyamba! Abban a pillanatban hátba döfne ahogy behunyom a szemem."
Isabell, aki néhány lépésnyire tőlük, egy terebélyes bokor, és az est jótékony homályának takarásában mindent látott, és hallott, kénytelen-kelletlen előlépett rejtekéből, és földre sütött szemmel a tűzhöz ballagott.
- Tessék a víz - mondta színtelen hangon, és átnyújtotta az egyik kulacsot Lucille-nak, aki megvetőn lebiggyesztett szájjal, szinte kitépte azt a kezéből.
- Hol maradtál ennyi ideig? - vonta kérdőre - Semmi hasznodat nem veszem! Még szerencse, hogy nincs is már szükségem rád. Jobban teszed, ha elhordod magad innét.
Isabell földbe gyökerezett lábakkal állt. Letaglózta ez az arcátlanság. Még sohasem próbálták ennyire megalázni.
- Mire vársz? Nem hallottad amit mondtam? - kérdezte Lucille, és kényes mozdulattal megigazította a haját.
Isabellben elszakadt valami. Arcából kiszökött a vér, keze ökölbe szorult és erős késztetést érzett, hogy megmondja végre a magáét ennek a gőgös libának, és jól megtépje méz-szőke fürtjeit. A varázsló azonban szorosan mögé lépett, és vállára nehezedő kezével megakadályozta, hogy elveszítse a fejét.
- Ő velem van - mondta higgadtan a másik nő kék szemeibe fúrva pillantását - nem a Te dolgod, hogy eldöntsd, mit csináljon.
Lucille rezzenéstelen arccal állta egy ideig a rászegeződő tekintetet, majd vállat vont, és köpenyét magára csavarva elfoglalta a tölgy alatti száraz avarkupacot, és nekik hátat fordítva aludni tért.
Aragon nem vesztegetett rá több figyelmet.
- Gyere! - mondta csöndesen Isabellnek - A tűznél kényelmesebb lesz.
Isabell hitetlenkedve nézett fel rá. Melegséget érzett a szíve körül, és valahogy már nem is tűnt olyan fontosnak, hogy elégtételt vegyen az őt ért sérelemért.