3.fejezet

Lassan tértem magamhoz. A fejem sajgott, a végtagjaim elzsibbadtak. Mag akartam mozdulni, de a kezeim hátra voltak kötve. Kinyitottam a szemem, lassan szoktatva a gyér világításhoz. Mikor már nem csak színes foltokat láttam, akkor vettem észre, hogy egy nagy csarnokban vagyok, egy oszlophoz kötözve. Megmozdítottam a fejem, de rögtön éles fájdalom hasított belé.
- Nahát, úgy látom a kis betolakodó felébredt! –lépett elém egy fiú.
Úgy ledöbbentem, hogy megszólalni se tudtam. Sose láttam még ilyen srácot. Magas volt, nagyon magas, (főleg így alulnézetből) vékony, izmos testén fekete ruhákat viselt, és az arca tele volt tűzdelve biztosítótűkkel, és egyéb fémekkel. Szép arca volt, félhosszú, borzas szőke hajjal, és nagy, kék szemekkel.
- Mit csináltatok velem? –nyögtem ki.
A hangom száraz volt, és reszelős, a torkom kapart, féltem, és éhes is voltam. Nem tudom, ezt hogy hoztam mind össze, de megvolt.
- Mit gondolsz csinibaba? –nevetett rám, De a szemében nem volt semmi vidámság. –Szerinted nálatok mit csinálnak a kémekkel?!
Ekkor esett le, mért is vagyok én megkötözve.
- Én nem vagyok kém! –kiáltottam dühösen. –Lucy mondta, hogy jöjjek ide, mert itt barátokra találok!
Erre elsötétült az arca, és mereven megállt. Egy lány is odajött hozzám. Ő is nagyon furcsa szerzet volt, a bőre szénfekete, terepmintás overált viselt, a feje kopaszra borotvált, és két vörös csík volt az arcára festve.
Megállt előttem. Gondoltam most végre kiszabadítanak, de nem így történt.
Fölemelte a kezét, és olyan erővel ütött meg, hogy belereccsent a nyakam.
- Ne merd Lucy nevét a szádra venni te kurva! –sziszegte dühösen. –Ő nem haverkodott kémekkel.
A szemem könnybe lábadt az ütéstől, de már nem féltem. Általában mindig féltem, amíg valami be nem következett. Akkor aztán, emelt fővel, félelem nélkül, bátran álltam szembe a sorsommal.
- Pedig ő küldött! –néztem rá elszántan.
Már egész kis csapat tömörült körénk, félbehagyva, amivel épp eddig próbálkozott. És én, életemben először szabadjára engedtem igazi természetemet. Később el se hittem, milyen félelmetes látványt nyújtottam, amint ott térdepeltem, hajam megtépázottan ölelte körül a testemet, és vörös szemeim hidegen, magabiztosan csillogtak. De tény, hogy többen hátrébb húzódtak.
A fekete lány nem.
- Még egy ilyen hazugság, és kivágom a nyelvedet! –üvöltött rám.
Már emelte volna a kezét a következő ütésre, de a szűke megállította.
- Hagyd Zoé! –szólt rá keményen. –Ez már Hannibál dolga lesz.
Zoé, mint megtudtam így hívják a fekete lányt, először azt hittem inkább mégis megpofoz, de aztán leengedte a kezét.
- Igaz. –majd körbenézett. –Ti meg mit bámultok?! –ordította. –Tűnjetek a dolgotokra!
Az emberek némán, szó nélkül eliszkoltak. Engem meg mindenki ott hagyott, véresen, tépetten, az oszlophoz kötözve.
És én beletörődve hajtottam a fejem az oszlopomra. Észre se vettem, hogy ebben a zsivajban elnyomott az álom.

- Megérkezett! Megérkezett! –ordítozta két 15 éves fiú.
Mindkettőnek vörös taraj volt a fején, de azthiszem ezen már meg se kéne lepődnöm.
Már egy jó félórája ébren voltam, és ezt a rövid időt nézelődéssel töltöttem.
Agy hatalmas, földalatti csarnokban voltunk. Ha jól láttam, ebből még több folyosó, és újabb helyek nyíltak. Magas, nagyon régi építmény volt. Lehetett már több száz éves, mégis viszonylag jó állapotban volt. Magas, boltíves, kis téglákból épült. A falakon fáklyák világítottak. Már az építmény maga is megdöbbentő volt, hát még az emberek!
Mindenkin furcsa, különleges ruha volt, és a hajuk is eltért a normálistól. A külsejük jól jellemezte a nevüket: Lázadók!
Mégis, innen úgy látszott, normális életet élnek. Voltak itt szerelmes párok, barátok, akik beszélgettek. Ez lehetett a fő találkahelyük.
És akkor riasztottak fel a hangok:
- Megérkezett! Megérkezett!
Próbáltam kifordítani a nyakam, hogy megtudjam, ki is érkezett meg. De megint belenyilallt az az éles fájdalom.
Egy magas, csuklyás alakot láttam bevonulni. Az emberek, akik eddig el voltak foglalva valamivel, most felálltak, és elésiettek. A tömeg utat nyitott neki, ahogy haladt. Ő volt a vezetőjük. Nyilván az a Hannibál.
A szívem megint iszonyú tempóban kezdett el verni. Úgy éreztem, ki akar szakadni a helyéből.
- Most dől el a sorsom! –gondoltam. –Most kell bátornak lennem!
Mély levegőket véve próbáltam megnyugodni. Több-kevesebb sikerrel. Egyszer csak:
- Hannibál fontos hírünk van a számodra! –hallottam a szőke fiú hangját. –Betolakodót fogtunk!
Hirtelen néma csend lett. Nyomasztó csend. Majd:
- Hozzátok elém! –szólalt meg egy erős férfihang.
Gyönyörű hang volt, igazi szónokhoz, vezetőhöz illő. Immár semmi kétségem nem volt afelől, hogy ő a vezér.
Ketten léptek oda hozzám. Egyik a fekete lány, Zoé, a másik meg egy tagbaszakadt, medvére emlékeztető valaki. Megragadták a köteleimet, és felrángattak. Szó szerint. Utána, mint mindig, elmúlt minden félelmem, és csak az a hideg céltudatosság maradt. Emelt fővel lépkedtem köztük, bár jól láthatóan én voltam a legalacsonyabb, és az egyik legfiatalabb. Mégis, mintha némi tiszteletet véltem volna felfedezni a tömeg szemében.
Csak később tudtam meg, hogy a Lázadók a bátorságot, elszántságot, és a hűséget, mindennél többre tartják. És belőlem akkor csak úgy sugárzott a bátorság.
Már nem remegtem, csak haladtam előre. Egyenesen a csuklyás férfi elé.
- Állj! –parancsolta. –Ki vagy, és mért jöttél ide?
Kihúztam magam, már amennyire zsibbadt tagjaim engedték, úgy válaszoltam:
-A nevem Sheila Noxana. És Lucy küldött közétek!
Ezekre a mondatokra izgatott sugdolózás támadt. Egyesek bizalmatlanul, mások nyílt ellenségességgel méregettek. Mintha a csuklya is megremegett volna.
Majd kinyúlt belőle két hatalmas kéz, és ledobta magáról.
Nekem elakadt a lélegzetem. Egy legalább 190 magas, 23 év körüli fiú, férfi állt előttem. A haja fekete volt, és a válláig ért, néhol megtépve, ezüst csíkokkal díszítve. A szemei hidegen, szürkén csillogtak szép vonású arcából. A nyakára jobb oldalt egy kereszt volt tetoválva, melyet egy kígyó font körül. A ruhája szintén fekete volt, az ing, és a nadrág is. Igazán vezetőhöz illő kinézetű volt már akkor is Hannibál. De nekem nem ez volt vele szemben az első gondolatom…
- Lucy soha se küldene egy ilyen nyomorultul kispolgári ribancot közénk! –mondta hideg meggyőződéssel.
És ez volt az a pillanat, hogy meguntam, mindenki csak kurvának, vagy ribancnak tud hívni.
- Idefigyelj! –a hangom parancsolóan zengett. Körülöttem mindenki összerezzent a terembe. –Nem vagyok se kispolgári, se kurva. Lucy a legjobb barátnőm volt, szinte már a testvérem. Ott voltam az akasztásán. És sose láttam még olyan bátor embert, mint ő. Aki mosollyal várja a halált.
Többen megborzongtak a szavaim hallatán.
- És nincs rajtam kívül még egy ember, aki ennyire tiszteli. És épp ezért jöttem el hozzátok. Egy könyvben, amit tőle kaptam, elküldte nekem a csatornarendszer térképet, és egy levelet, miszerint ezt a minidiszket át kell adnom nektek.
És kihalásztam a zsebemből a cd-t.
- Nem azért jöttem ide, hogy kémkedjek utánatok, vagy hallgassam a sértegetéseiteket. A barátnőm utolsó kívánságát teljesítettem. Ha akartok mostmár megölhettek, tehettek, amit akartok, én már nem megyek oda vissza! –kiabáltam dühösen.
Egy ideig csönd volt. Olyan, hogy szinte vágni lehetett volna a feszültséget a levegőben. Senki nem mozdult.
- Vágjátok el a köteleit, és adjatok neki valamit enni! –mondta végül Hannibál. - Itt maradhat.
Azzal eltűnt az emelvény mögötti átjárón. És a teremben még mindig gyilkos csend volt…