|
1. fejezet
Meril 2008.10.16. 15:13
Noir: Ahol minden elkezdődött
Ismered az érzést? Azt, amikor tudod, hogy bármi történjék, szeretni fogod, de egyúttal gyűlölöd pusztán azért, mert él. Ismered, de mégsem tudod mi lesz a következő lépése. Megölnéd, de nem vagy rá képes, ha egyszer vele szemben állsz. Nem mered megtenni, hiszen pont olyan kívülálló vagy, mint ő és félsz. Félsz, mert nem akarsz egyedül maradni. Előbb pusztítanád el önmagad, hogy ne kelljen megtenned, amire már régen el kellett szánnod az elméd és már legfeljebb csak álmaidban reszketsz: vajon milyen lesz nélküle?! Rettegsz, mert ő az egyetlen támaszod és ezt mindketten tudjátok. Sokszor bántott már meg, elárult, de ő sem akart végezni veled, hogy enyhítsen szenvedéseden, mert pont olyan, mint te. Ő is szeret téged, fél egyedül, de nem tehet róla, az ellentéted, az ellenfeled, az ellenséged - a testvéred.
Már legalább évszázadok óta üldözöm ezt az egyetlent, aki számomra egyben a szeretetet és gyűlöletet testesíti meg. A nevem Noir, és gyilkos vagyok.
Hogy hol kezdődött, nem emlékszem pontosan, talán pár száz évvel ezelőtt, a felvilágosodás korában. Habár szüleink nem ismerhettük, az a nő, aki felnevelt, minden tekintetben anyánk volt. Oui, anyánk. Nem voltam egyedül; ott volt a testvérem, Blanc. De ne siessünk ennyire előre. Előbb elmesélném, hogy hogyan kezdődött ez az egész.
Tehát a felvilágosodás és a régi idők képmutató határán születhettünk. Én magam nem sokra emlékszem, mint mondtam, de akkori nevelőnk sokat beszélt múltunkról. Nem voltunk túl gazdagok, sőt, épp ellenkezőleg, de mindezek ellenére boldogok voltunk. A kis Noir és Blanc mitikus alakoknak tűnhettek az emberek számára, ami innen nézve már érthető számomra. Külsőre teljesen egyforma, fekete hajú és szemű, falfehér bőrű, különös mosolyú és még különösebb kisugárzású gyermekek voltunk. Kezdetben, mikor még nem sejtettük valódi céljainkat, mikor még az isteni-tiszta gyermeklélek volt birtokunkban, békés időszak honolt körülöttünk. A Párizs környéki kis faluban pedig azóta sem látott nyugalom uralkodott. Az emberek furcsamód szerettek minket, de lehet, csak annyira féltek tőlünk, hogy nem mertek mást tenni. Akkor, még nem voltam birtokában képességeimnek, hogy érezzem az álnokságot, hazugságot.
Szerettük egymást Blanccal, de már akkoriban megvolt az az érzés a mélyben, ami most minden tettünk meghatározza. Én, Noir voltam az okosabb, a visszahúzódóbb, miközben Blanc a merészebb, a csábítóbb. Rengeteg csínyt követtünk el együtt, kihasználva a nagy hasonlóságot. Legalább ennyiszer kerültünk is bajba, csapdába, de a végén mindig megoldottuk - együtt.
A felvilágosodás kezdetén már igazi hölgyek voltunk. Persze, hogy érdekelt minket a sok újító műve. Kincsként vettük kezünkbe Voltaire, Rousseau, Montesquieu forradalmi műveit. Kirobbanó változások indultak be az emberek felfogásában. Párizshoz közel, abban a kis faluban, olyan közel a fejlődéshez, mi sem kerülhettük el ezt az egészet. Mint nők, persze voltak hátrányaink, de mindenre lehetett megoldást találni. Blanc tudásszomját csillapítva, és egyben a férfiakhoz fűződő szenvedélyes vágyát is kielégíthette egy-egy tudós meghódításával. Én furfangosabb módszerekhez folyamodtam: olykor férfinak öltöztem és bekapcsolódtam a fiatal tudorok beszélgetéseibe, vitáiba. Persze hosszú távon egyik megoldás sem működött, ráadásul mi is kezdtük sejteni létünk valódi okát. Sosem mondtuk ki egymás előtt, mert féltünk attól, hogy ha egyszer megtesszük, valami végleg véget ér.
Hamarosan mégis elérkezett az idő, hogy bevalljuk ezt és megismerjük a teljes igazságot.
Nevelőanyánk tüdőbajban szenvedett, és ahogy az akkoriban működött: nem volt orvos, sem gyógyszer. Évekig élt kínok között, mégsem panaszkodott egy percig sem. Külsejéből csak nagy, melegbarna szemei maradtak emlékeimben, amelyek halála pillanatában is pont úgy ragyogtak, mikor velünk együtt nevetett. Halálos ágyán persze mindent elmondott. Évekig a történeteivel elérte, hogy könnyebben fogadjuk, de azt igaz tényekként kezelni eleinte nehéz volt.
Elmesélte miként talált ránk haldokló anyánk karjaiban, aznap hajnalban. Már akkor tudta, mekkora terhet kell vállalnia, de megtette. Igazi szülőnk elárulta kik vagyunk: Michel Levray, az egyik legnagyobb és leggonoszabb alkimista lányai, vagyis teremtményei. Sikerrel hajtotta végre a transzmutáció kísérletét, azonban egyből csinált kettőt, egy gyermekből Blancot és Noirt. Eggyel nem számolt csupán, és az az emberi természet és lélek volt. Persze, idővel rájött tettének súlyosságára és végezni akart velünk. Neje, és egyben anyánk viszont nem engedte megölni saját gyermekét, pardon, gyermekeit. Bevallom, el sem mertem képzelni, milyen szörnyűségeket tehetett azzal a nővel, akit egykor talán szerelemből vett el.
De mi éltünk és felnőttünk és megértünk rá, hogy megtudjuk az igazat. Noir és Blanc, az örök ellentétek, egymás és a világ pusztító végzetei, kiknek céljuk az örök harc és az örök együttlét. Nem élhetünk egymás nélkül, de egymással sem. Életünknek addig nem lesz vége, amíg mindketten élünk, azonban az minél tovább tart, annál tovább szenvedünk mi is. Büntetésünk lett ez, mert a Bölcsek kövét és az élet elixírjét ilyen ördögi célokra használták. Apánk kíváncsi volt, önző, de végül pokoli művének bűnét mi kellett hordozzuk, ennyi telt az örökségből. A nevelőnk halála után még hosszú ideig némán, letörten tettük dolgaink. A legérdekesebb a temetés volt számomra. A faluból jó páran összegyűltek, a pap pedig csodaszép beszédet mondott az életről, halálról, egy Istenről, aki állítólag mindig velünk van, vigyáz ránk. És ekkor felmerült bennem pár sorsdöntő kérdés: ha Isten ad életet, mi mik vagyunk? Talán a sátán teremtett, vagy Michel Levray? Ki akartam deríteni, mi hogyan élhetünk egyáltalán? Az ember is lehet Isten? Megölheti Istent? Kezdetben nem akartam ezt, mint megoldást elfogadni és bíztam benne, hogy Isten az oldalunkon áll. Azonban később eljött a perc, mikor rá kellett döbbennem: a leggonoszabb és a leglelketlenebb, magányos lények vagyunk a Földön. Hisz honnan lenne lelkünk? Egy átokverte szörnyetegtől, aki ember volt? Nem hinném...
Minden baj ellenére pimaszul gyönyörű nap volt. A fák fehér színű szirmaikat hullatták, mintha megkoronáznák a pillanatot. Furcsán hangzik? Az is volt. Addig álltunk kézenfogva Blanckal, amíg csak mi maradtunk a pár szál virággal díszített sírnál. Még tisztességes fejfára sem futotta. És akkor éreztem utoljára a család elképzelt biztonságát és testvérem végleg kihűlő érintését. Elengedte kezem, megfordult, mire már mindketten tudtuk, hiába nem mondtuk ki azt az egy dolgot, az attól még elkezdődött
Nem maradt más, mint az a rengeteg égető kérdés, ami megválaszolatlanul kongott üres lelkemben. Úgy éreztem, csak egy ember maradt, aki ezekre magyarázatot adhatott, az apánk. Sokszor hallottam róla, Párizsban járva. Támadták a "régimódi" felfogása és az alkímia gyakorlása miatt. Hát igen, az emberek már tudományokra éheztek, nem pedig a degradált tömegek számára elérhetetlen és elképzelhetetlen művészetekre. Neves férfi volt, de belebukott a kor változásába. Az alkímia fénye először megkopott, majd végleg leáldozott, akárcsak maradék képviselőié is. Őt kellett megkeresnem, és szembeállítanom tettével.
A kis házba visszaérve semmit sem éreztem, úgy rémlik. Bár lehet csak az idő alatt kopott meg az a pillanat. Összeszedtem pár holmimat, a könyveim közül néhányat, és némi élelmet, aztán elindultam. Már akkor tudtam, soha nem fogok oda visszatérni. Blancot sem láttam, de jobb is volt; talán túl fájdalmas lett volna.
Éjjel napfényként élveztem a párizsi fények csillogását. Életemben először tapasztaltam meg, milyen valójában a szabadság és függetlenség. Mégis a sötétség leszálltával valahogy a tavaszi illatok is kihűltek. A csendes kávéházak, zajos mulatóhelyekké változtak. Nők divatos öltözékben, férfiak karjaiban forogtak, táncoltak, nevettek. Eleinte dühös lettem, azt hiszem, mert nem értettem a friss, felnőtt-lélekkel, hogy ők miért és hogyan képesek szórakozni, miközben ennyi szörnyűség történt pár órája. Aztán ráébredtem: azt, hogy a nevelőanyánk meghalt, csak mi tudhatjuk. A világ nem körülöttünk forog, hanem velünk. Az élet, bármi történjék, mindig megy tovább, nem foglalkozva a lemaradókkal. Ha eltűnsz, ha meghalsz, pont ugyanúgy nem veszik majd észre a legtöbben, mint ahogyan megszülettél. Nem várhatod, hogy bárki meglásson.
Szörnyű érzés volt felismerni a pillanatot. Nem tudtam ki vagy mi vagyok; miért élek; honnan jöttem; ráadásul életemben először voltam egyedül, tehetetlenül.
Az emberek egyre idegenebbek lettek körülöttem. Párizs szívében voltam. Maradék pénzemből bérkocsira szálltam, majd útra keltem oda, ahonnan sejtettem, hogy megtalálom apám. Eszembe ötlött, talán ugyanazon az úton utazok, mint akkor húsz éve anyám is. Szívem, emlékszem, vadul kalapált. Sosem látott, vadregényes és hátborzongató tájakon vágtattak a lovak. Mintha a saját végzetembe rohantam volna. Egész éjszaka virrasztottam és elsőként köszönthettem a felkelő napot. Arany sugarai azonban ridegek lettek, ismeretlenek voltak számomra. Érezhetően félt a tájtól - vagy tőlem -, de valamitől.
Alchem tényleg nem tartozott az addig általam látott legszebb vidékek közé. Piszkosszürke ég volt, koszos épületek, mocskos házak, és hozzájuk illő nyomorult emberek. Megérkezésemre fel sem figyeltek, egyszerűen átnéztek rajtam. Sokáig sétálgattam a sötét utcákon, és néha egy-egy idegentől érdeklődtem, hol találom Levrayt. Igazából nem kellett sok segítség, hiszen anélkül is igen hamar megláttam a város fölé emelkedő, dühös kastélyt. Nem úgy látszott, hogy élnek benne.
Az éjfekete kapu láncai szabadon lógtak, nyitva hagyva a bejáratot az eső áztatta, saras útra, ami egészen a kastélyhoz vezetett. Az ablakok hanyagul nyitva-zárva, néhol betörve álltak. A kert elvadult, az elmúlt ősz nyomait őrizték még mindig vagy már ismét. Nyomasztó kisugárzású hely volt számomra Párizs után.
Az ajtóhoz érve határozottan kopogtattam. Hallottam az ütések tompa visszhangját odabentről, majd válaszként néhány világos dobbanást. Azóta sem tudom, hogy apám lépései voltak-e, vagy saját szívemé, mindenesetre az ajtó kitárult és egy szürkés hajú, vizeskék szemű, magas, megtört öregember állt előttem. Arcán egy régi sebhely húzódott. Láttam rajta, kérdezni akar valamit, de a szörnyű felismerés, hogy én vagyok és még mindig élek, megnémította. Gyűrött ajkaival hang nélkül formálta nevem: "Noir". Fogalmam sem volt, honnan tudja, ki vagyok, azt még úgy nem, hogy honnan tudta melyik vagyok a kettőből?! De emlékezett ránk, és ez erőt, majd rögtön dühöt is ébresztett bennem.
Szemével intett, kövessem. Belülről sem volt szebb az egész, mint kívülről. Méteres pókhálók lógtak mindenhol, a lépcső néhol beszakadt, törött székek, megrepedt ablakok. Levray bátran lépkedett felfelé, az ódon lépcsőn, én óvatosabban. Az emeleten bevezetett az egyetlen ép helységbe, a valaha volt dolgozószobájába. Leült velem szemben asztala mögé, és kifújta évtizedek óta tartogatott levegőjét. Szinte még most is hallom szavainak súlyát, lejtését:
- Tudtam, hogy egyszer eljössz hozzám. Kérlek, ne vágj közbe, - intett le szigorúan - választ adok minden kérdésedre. Egyet azonban már most szeretnék kérni. Ha elmondtam mindent, végezz velem. - Megvárta, míg engedelmesen, mit sem sejtve a jövőről, bólintottam. Szinte hadarva kezdett beszédébe, mintha nem lenne túl elég ideje, hogy mindent elmondhasson.
- Talán látod rajtam, hogy már nem vagyok fiatal. Megszégyenült vénember lettem, rengeteg súlyos hibát elkövetve. Bárcsak megváltoztathatnám a múltat, Noir, de erre az egyre, nem vagyok képes. Nem tagadom, hogy sosem szerettelek titeket és azt sem, hogy nem lenne szabad élnetek. Nektek a világon legkevésbé az élethez van jogotok. - mondta gúnnyal szavaiban. - Ha akkor anyátok nem küzd olyan kitartóan, nem történne majd meg az a rengeteg szörnyűség. Ne érts félre, én szerettem Rosaline-t, de apának sosem voltam túl jó. Felhasználtam őt és titeket, de a végén nem engedhettem; meg kellett volna ölnöm már hamarabb benneteket, hogy a világot megmenthessem. Nem számítottam rá, hogy ellenem fordul. Azonban ti, Noir és Blanc, éltek. - Ekkor úgy rémlik ördögi vigyor terült szét arcán. Sejtettem, hogy valami, ami mindennél rosszabb lesz nekem, jutott eszébe. Hosszasan méregetett, mire sejtelmesen, újra folytatta.
- Ugye tudod, mi lesz a sorsod? Ölnöd kell, akár ártatlanokat is. Hiába leszel tisztában tetted súlyával, megteszed, és nem fogsz érezni semmit. Neked és Blancnak nincsen lelketek, sem igazi érzéseitek. - minden szava tőrként vájt szívembe, és ezt ő is tudta. - Gondolkozz el rajta, fájt-e valaha bármi? Szerettél valaha bárkit? Most még lehet, azt hiszed igen, de később majd ráébredsz, hogy nem. Ezt én magam akarom bebizonyítani neked, mégpedig azzal, hogy megölsz engem. Én leszek az első, és ezt becsüld meg, mert nem én leszek az utolsó. Ha majd megérzed a vér szagát, nem állít meg senki, soha. Átkozottak vagytok, és én is veletek, de én már nem fogom látni, mi vár a világra általatok. Nincs lelketek, nincs életetek, tehát nincs halálotok sem. Csak egymással tudtok végezni, de ahhoz, hogy megtegyétek, be kell látnotok, az életetek szenvedés. Látni fogod az ember valódi természetét, megtapasztalod a kitaszítottságot, a magányt és végül a pusztító dühöt. Nem tudom az időt, amikor ez a pillanat eljön, és nem tudom te, vagy Blanc ismeri-e be hamarabb, de egy biztos: addig nem haltok meg, amíg a másik él. Hidd el, én láttam; azóta is látom magam előtt a pusztulás képeit, amit a ti megjelenésetek vált ki a világegyetemben. Sok mindent nem értek én sem. Nem tudhattam, mivel játszok. - fogadkozott egy elképzelt bíróságon - Csupán bizonyítani akartam, hogy az élet nem csak Istentől kapható. Megalkottam a bölcsek kövét, ami senkinek sem sikerült, aztán az élet elixírjét és én magam is több lettem, amivel végül tieteket is megteremthettem. Minden jegyzetem megtalálod itt és hozzá az összes szükséges eszközt. Hagyatékul pénzt is hagyok rád, valamint kevés tapasztalatot és egy utolsó tanácsot: harcolni fogsz, mert ezért élsz; és ölni fogsz, mert harcolsz. Minden ellened lesz, és ezt tudni fogod, ez adja majd neked az erőt. De ha mégis van benned egy cseppnyi emberi kegyelem, akkor megölsz engem és elpusztítasz itt mindent, majd végzel Blanckal is. Csak akkor lesz vége, ha megteszedr30;
Közönyös tekintettel néztem végig rajta, először, mint egy halandón. Tudtam, igazat beszél, de azt nem, hogy közel sem segítő szándékkal. Csapdába csalt az első pillanatban, mikor megkért, öljem meg. Még, hogy emberi kegyelem? Volt egyáltalán valaha olyan?
Csöndben várta mit lépek, és én a romos szekrény mellé támasztott, díszes kardot vettem a kezembe. Erőt éreztem benne, a tudatomban, magamban. Fogalmam sem volt addig, miként kell egy embert megölni és, hogy az milyen érzés. De abban a pillanatban képes voltam felvenni a harcot, és teljesítettem egy szörnyeteg utolsó kívánságát. Az arcomra fröccsenő vér volt a keresztség, amivel én magam is átkozott lettem.
Fél nap telhetett el a kastélyban, mire minden jegyzetet összeszedtem. Rajzok, tervek, leírások arról, mire kell vigyázni egy alkímiai kísérlet során. Minden a kezemben volt arról az időről, amikor megteremtettek minket. Ezt reméltem az utolsó esélynek, hogy ne kelljen mégse megtennem, amit ő rám szánt. Aztán kihűlt minden fájdalmam, minden érzésem és már csak az a tűz adott meleget nekem, ami az egykori kastélyt is felemésztette. Végül csak hamu, parázs és lángok maradtak nyomomban a múltamból...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
