Mika G. Kenneth professzor a fejét rázva ült az íróasztalánál és szívből elátkozta azokat a napokat, amilyen a mai is volt. Az eső esett, neki egész nap előadásai voltak, ami nem is lenne megerőltető, ha arról tarthatna beszámolókat, amik igazán érdeklik. Ám a tudomány mai állása szerint a vámpírok nem léteznek, bármennyi bizonyítékot is halmozott fel ennek cáfolása érdekében. Tehát kedvenc témája, vagyis hogy az élőhalottak legendája nem is annyira fikció, tiltó listára került a dékán parancsára, így a különböző misztikus, mesebeli és csodálatos lények is. A professzor pedig tovább tarthatta a mitológiáról és fantasztikumról az előadásokat anélkül, hogy bármit elárult volna hallgatóinak abból, hogy amiről beszél, nem kitaláció. Egy idő után leadta az ezzel foglalkozó tantárgyait, mivel úgy érezte, becsapja diákjait, és irodalomprofesszorként vállalt állás egy másik egyetemen, ahol nem merte megemlíteni felfedezéseit.

Már régen vége volt az óráinak, ő még mindig dolgozatokat javított. Nem volt sok kedve elindulni, a vihar egyre jobban erősödött, szinte negyed percenként villámlott, a dörgés pedig mintha egy órája nem akarna abbamaradni, folyamatosan, halkan duruzsolt. A háta mögötti óriási ablakot egy faág ütemesen verte, a vihar zajai egybemosódtak, és nyugtatóan hatottak a férfi feszült idegeire. Az órájára nézett, és nagyot sóhajtva vette észre, hogy már megint elmúlt nyolc óra, és ideje hazaindulnia, hacsak nem akarja, hogy az éjszakai portás újfent megjegyzéseket tegyen rá, amiért harminchat évesen nincs kiért hazatérnie. Letette a tollat, a dolgozatokat az aktuális évfolyam mappájába csúsztatta, és megdörzsölte a szemét.

Mielőtt elindult volna, kilépett az irodájából, és a folyosó végén levő mosdó felé vette az irányt. Kezet mosott, majd az arcát is leöblítette jéghideg vízzel, úgy nézett vissza tükörképére. Magas, sportos, izmos férfi volt, lapockáig érő haját kifésülte homlokából, és általában egy fekete bőrszalaggal lófarokba kötötte össze sörény vastagságú, éjszínűen csillogó tincseit. Barna szemei lágyan és fáradtan csillogtak a neonfényben, és kicsit vörösek voltak a folyamatos olvasástól. Soha nem hordott öltönyt, mint a többi professzor, úgy gondolta, a farmer és póló vagy egy ing is tökéletesen megteszi, majd ha kiöregszik, és nem érzi jól magát ezekben a ruhákban, ő is öltönyben és pár számmal nagyobb kötött mellényben fogja tartani óráit, de addig is, neki ez tökéletes volt. Sokan szólták meg laza, szinte vadnyugati külseje miatt, de jó tanár volt, a diákok szerették, így egy idő után már nem szólták meg öltözékét. Fáradt és gúnyos mosolyt villantott a fáradt férfire a tükörben, majd megtörölte az arcát, és elindult vissza a szobájába.

Ahogy a folyosóra lépett, feltűnt neki, mennyivel hangosabb lett a vihar, mintha valamelyik szobában nyitva maradt volna az ablak. Tudta, ha valóban ez történt, ő nem sokat tehet, mivel kollegái mind zárták irodájuk ajtaját, neki pedig csak a sajátjához volt kulcsa. Minél közelebb ért az irodához, a vihar annál jobban hangosodott. Kíváncsian nyitotta ki az ajtaját, amit a vad szél azonnal kitépett a kezéből, és feltárult a harctérként kinéző szoba képe. Az ablak sarkig nyitva volt, a függönyt a szél vitte, cibálta, magával akarta ragadni a sötétség. A papírjai össze - vissza hevertek az asztalon és a földön, a szőnyeg vizes volt, ahol eláztatta az eső.

- Mi a fene – mondta félhangosan, az ablakhoz lépett, és bezárta azt. Ahogy végignézett a szobán, valami megragadta a figyelmét, de először nem tudta mi. Újra végigfuttatta a szemeit az asztalon, falakon, padlón, majd a szőnyegen akadt meg a tekintete és kirázta a hideg. Ugyanis jól kivehető, vizes lábnyomok látszottak a világos anyagon. Sose szerette ezt a színt, mivel minden kosz meglátszik rajta, nem beszélve a lábnyomokról. Követte a furcsa alakú víztócsákat, amik két fekete csizmánál véget értek. Lassan emelte fel a fejét, hogy megnézze ki lehet késői látogatója. Fekete nadrág, ugyanilyen színű köpeny, amiről legnagyobb döbbenetére nem csöpögött víz, hosszú, derékig érő ezüstszínű haj omlott le az ismeretlen vállán és hátán, ami szintén száraz volt, majd felnézett a leghihetetlenebb kék szemekbe, amiket valaha látott. Egy kicsit lejjebb villantotta a szemét, csak hogy biztos legyen… nem történhet meg… még egyszer nem. De a férfi ajkai ekkor mosolyra húzódtak és felvillantak a borotvaéles, hosszú, hófehér szemfogak.

- Jó estét, Professzor. Remélem, megbocsájtod hirtelen megjelenésemet. A nevem Daniel.

- Örvendek, Daniel. Minek köszönhetem a látogatását? – Intett a vámpírnak, hogy üljön le, majd ő is helyet foglalt az asztal mögött és összefonta hosszú ujjait, hogy eltitkolja azok remegését.

- Tegezz nyugodtan, Mika. És nem kell félned, nem akarok bajt okozni. Csupán beszélgetni szeretnék. Úgy vélem, rengeteg kérdésed van. Tudok a kutatásaidról, amiket Erdélyben, itt Angliában, és az Államokban végeztél. Igazán elismerésre méltó, hogy tudtad különválogatni a szánalmas kísérleteket az igazi, értékes irományoktól, de hiszen ez a dolgod, nem véletlenül lettél híres professzora a misztikának, ha fogalmazhatok így. Tehát: kérdezz. Egyetlen kérdésre van lehetőséged, amire teljesen őszintén fogok válaszolni. Titkok, tények, megtudhatsz mindent, amit szeretnél. De csak egy kérdés, ne feledd.

- És mit vársz ezért cserébe? Tisztázni szeretném a feltételeket, amíg nem késő. Egyszer elbuktam egy vámpírral egy ilyen alkalommal, mert nem tisztáztunk mindent. Nem akarok még egyszer ebbe a hibába esni.

-  Már nem vehetnék el tőled semmit, Mika. Az a társunk már elvette, ami számodra a legfontosabb volt, már a nyomába se érhetnék. Nincs csapda. Nincs apró betűs rész, ahogy ti, szánalmas emberek mondjátok.

- Amikor az a vámpír meglátogatott, mesélt nekem sok mindenről, mielőtt kilyukasztotta a bőrömet. Biztos voltam benne, hogy meg fog ölni, hogy ember ilyen tudással, amit átadott nekem, nem élhet. Mégis életben hagyott, és nem változtatott át sem. Mondd, Daniel. Nem félsz attól, hogy örökké? – A vámpír döbbenten meredt az előtte ülő fiatal professzorra, aki feltette azt a kérdést, amire a választ évszázadok óta nem tudta megfogalmazni.

- Érdekes és meglepő számomra, hogy ezt kérdezed. Régóta próbálom megfejteni annak a szónak a jelentését, hogy örökké. Örökre. Egy meghatározhatatlanul nagy idő, felfoghatatlan még nekem is, aki már kétszáz éve vagyok halhatatlan. Tudod, annak, ahogy én élek, is léteznek hátrányai. Hibát hibára halmozok, mint az emberek. De ők képesek felejteni. Én ennek a kétszázharminc évnek, amit eddig összesen éltem, minden egyes percére, hibájára kristálytisztán emlékszem. Én nem felejthetek, nem gondolhatok arra, hogy egyszer nem leszek, nem tudom eltörölni a rossz gondolatokat, hisz mindig csak az estében létezhetek. Örökké. Az emberek, hogy boldogan éljék le azt a kis időt, ami megadatott nekik, könnyen elfelejtik a rosszat, a szépre emlékeznek, azokra az emberekre, akik jót tettek velük, míg a rosszat elfújják maguktól, mint a viharos szél a falevelet. Ha olyan az idő, mint most, arra gondolnak, hogy nem baj, majd holnap kisüt a nap. Nekem nincs másnapi napsütés. Ha lenne, megölne. Számomra nincs olyan, hogy a holnap szebb lesz. Minden este ugyanaz. Hetente vadászom, hogy ne fonnyadjak el, és haljak meg kínok közepette. Egyébként meg az utcákat járom, és próbálok emberként érezni, szépnek találni a langyos nyárestéket, a csillagokat, de nem megy, Mika. Belefáradtam. Abba, hogy élek. Hogy megpróbálok rájönni, mi is az, hogy örökké. Minden este, amikor jobban belegondolok, érzem, hogy egy láthatatlan nagy erő a vállamra telepszik, és nem ereszt. Nyom a föld felé, míg szinte térdre rogyok a súlytól és akkor egy pillanatra tudom, milyen súlya van egy szónak. Becsüld meg az életed, Professzor. Keress valakit, akiért érdemes élned, aki szeret. Ne hagyd, hogy a hibák, amiket elkövettél, végigkísérjenek az életeden. Kívánom, hogy légy boldog. Örökké. Én soha nem lehetek az. – A vámpír felállt a székről és a kezét nyújtotta Mika felé. A szemében könnyek csillogtak. A férfi hitetlenül nézte az elhomályosult kristálykék szemeket. – Ne lepődj meg, Professzor. Nekem is vannak érzéseim. És ezt a fájdalmat fogom hordozni, míg élek, aztán egyszer csak elég lesz, amikor nem bírom már az öröklét súlyát, tudom, mit kell tennem. Köszönöm, hogy meghallgattál. Eljönnék máskor is hozzád, de nem függhetek egy embertől sem. Őket csak elveszítem. Az pedig fájdalmas. Örökké elveszíteni a barátaidat, legszívesebben meghalnál, csak hogy ne lásd őket szenvedni, megöregedni… nem nekem való ez. Viszlát, Mika. Légy boldog.

A vámpír eltűnt, Mika döbbenten rogyott le a székébe. Nem tudta, álmodott-e, vagy valóban ott volt a furcsa, ezüsthajú férfi? Úgy döntött, nem érdekes. Hinni akarta, hogy megjelent nála a fekete köpenyes Daniel, és megfogadta, örökké emlékezni fog rá. Addig, amíg az az örökké számára tart. Talán még pár napot, hetet, de lehet, hogy évtizedeket. Leült, és gyorsan vázlatot írt a másnapi órájához. Tovább akarta adni, amit a vámpír mondott. Azt szerette volna, hogy a diákok emlékezzenek rá, és adják tovább másoknak. Az igazat nem mondhatta, így az óráját másnap így kezdte: Élt egyszer, évszázadokkal ezelőtt egy csodálatos ember… hihetetlen, de a barátomnak tartom őt, mert olyan szavakat mondott, amik örökké érvényesek… amik segítenek az embereknek helyesen élni… A nagy előadó legtávolabbi, legsötétebb sarkában ekkor egy ezüstös villanást látott, mintha valakinek a haját lebbentette volna meg egy kósza szellő. Mika elmosolyodott és ezt a mosolyt majd az ezt követő szavakat, soha, senki nem felejtette el, aki aznap a teremben tartózkodott.