VI.

Wilde hosszú idő után egy könyvtári könyvet lobogtatva tért vissza az életembe. Szinte kétségbeesve mutatta a gerincen a feliratot: Wilde Oszkár: Dorian Gray arcképe.
Ugyan elmeséltem neki a dolgok hátterét, ám őt ez nem nyugtatta meg, és gálánsan átkeresztelt engem is. Többször. Bosszantóan.
Végül feladtam, és hagytam, hogy levelezésbe kezdjen Verne Gyulával.

VII.

Olyan kár, hogy felnősz - mondja édesanyám, sokszor, elmerengve, fájdalmasan. - Olyan kár, hogy felnősz - teszi még hozzá a nyomaték kedvéért, mintha ezekkel az anyai sóhajokkal megállíthatná az idő múlását, vagy talán vissza is fordíthatná. Minden egyes mondatában ott rejtőzik a remény, hogy talán Pán Péterré változom. Valakivé, aki sosem nő fel. (Nem, mintha ismernénk Pán Péter édesanyját. Nem lehet vele kimondottan sokat.)

***

Olyan kár, hogy felnősz - mondja Wilde, de szerencsére nem ismétli el. Régi verseimet olvassa, velük a múltamat, és furcsa módon a lelkemet, a titkaimat. Hagyom, tegyen, amit akar. Ahogy félrenézek, látom a sziluettjét, fekete műanyagról visszatükröződő kezét, mely fogyott ugyan, de az élet nyomtalanul telt el felette. (Sem munka ásta barázdák, sem bőr alól kéklő, látványos erek, vagy csontok nincsenek.)
-Miért? - kérdezem egyfajta lemondással.
Azt feleli azért, mert most nincs szükségem példaképre. Olyasvalakire, akit utánozhatok. Legalábbis azt hiszem, merthogy egyén vagyok, önálló ember, saját gondolatokkal. Ezeket kell érvényre jutattom. Legalábbis, azt hiszem.
De tévedek - mondja ő -, mert mindig is szükségem lesz valakire, akire felnézek, akin függök, akit másolok. Jót tenne, ha a kor nem erőltetné az individualitást - ő így tartja. Meg, hogy elődök nélkül nem leszek senki, hogy akkor lennék valaki, ha elzárnának mindentől (filozófiai Robinson Crusoe), minden ingertől, és nem lennék indigója megannyi embernek, ha nem ékelődött volna a bordáim közé annyi akarat (ahogy kitárt ujjakkal kaptak a szívem felé), és ha nem marta volna a szívembe magát annyi hit (akik marokra tudták fogni a bennem dobogót) és ha nem ragadt volna nyelvemen annyi szókapcsolat.
De így - törődjek bele - nem leszek egyedi, csak azon vélemények szócsöve, amelyeknek valaha igazat adtam.
Wilde-ra nézek. A verseimet olvassa. Erős a gyanúm, hogy meg sem szólalt...



VIII.

Wilde a szófán ül, mellette egy vázányi fehér liliom, kezében bíbor bőrkötésű drámák, kezében egy szál kék füstöt eregető cigaretta, kezében egy pohár brandy, kezében egy másik kéz, kezében egy toll, papír, véres tőr, üveg, szál rózsa, egy érme, a sors...
Wilde a szófán ül, olvas, mellette liliom (a szoba súlyos, bódító, édes illatú), az arca érdeklődő, s ha valami megtetszik neki, ajkai némán formázzák az olvasottakat.
Wilde a szófán ül, olvas, és egyre valóságosabb, míg én eltűnök az ő nálamnál nagyobb fantáziájában.

IX.

Vastag por fedte már az emlékeket, amiket felelevenítettem, az embereket, akiket újjáélesztettem. Olyan pillanatok tömkelege vált egyazon órában egy fél élet mozaikjává, amelyek sehogy sem illettek össze, mint több különböző kirakó. (Kis kirakók, amiket időseknek készítenek, és nagyobbak, amiket egészen kicsiknek.) Fényképekről göngyöltem le a szép, szabályos pókhálókat, amelyek soha nem létezett, vagy éppen csak létező (pár évig, vagy csak napokig) személyeket ábrázoltak.
Undorodtam a kezemre és elmémre tapadó mocsoktól, amit ezek az elmúlt, vagy elmulasztott emlékek tapasztottak rájuk. (Wilde lemosta a kezem, valamiféle mesét mondott, talán akkor találta ki.)
Takarítottam.
(Felejtettem.)

X.

Wilde kérdezz-felelekezni akart, így hát játszottunk.
- Miért jó az neked – kérdeztem -, hogy forráspontig hevülsz, majd abban a lázban, amit te az életednek nevezel, roncsokig aprózódva ülsz el?
Wilde vállat vont, és elmosolyodott. Azt mondta, ez csak költői kérdés, hogy nem válaszol, majd meghúzta az üveget. „Te jössz.” – hangjára ráült az alkohol, reszelőssé tette.
Vártam, hogy ő is valami ostoba kérdést tegyen fel, amire én majd nem válaszolok, és aztán akaratomon kívül én is iszom.
Nem akarom elrontani a játékát. Az ő kérdése jobb lesz.
De én tudni fogom a választ.