"...dermedten néztem a kezemet, amelyről vörös folyóként csöpögött a vér, majd pillantásom az előttem heverő véres hulla halomra tévedt..."

Reszketve ültem fel az ágyban, miközben hátamon hideg veríték csordogált. Elsírtam magamat, annak ellenére, hogy próbáltam visszafogni hullámzó érzelmeimet. Gyűlöltem ezt az álmot, amely szinte éjszakáról éjszakára kísértett. Pedig mióta Halálszárnynál tanultam egyszer sem álmodtam róla.

Ezért haragudtam annyira Kawazo megöléséért. Tudtam, hogy az a látvány felébreszti a lelkem legfájdalmasabb emlékét. Én nem azért mondtam azt a mesteremnek... Én nem vetem meg őt azért, mert gyilkol. Hiszen tudom, milyen érzés. És szégyen szememre, de akkor élveztem is... Ennek beismerésére még hangosabban sírtam.

 - Catherin kérlek, ne sírj! - kérlelt egy enyhén kétségbe esett hang valahonnan az ajtó irányából. Ijedten kaptam arra fejemet, és könnyeim fátyolán meg láttam mesterem szikár alakját, amint közeledik felém. - Én... Csak dühömben mondtam azt amit... Én nem haragszom rád. Tudom, hogy teljesen más vagy, mint az eddigi nők... Catherin kérlek, miattam ne sírj! - elkerekedett a szemem.

Ez azt hiszi, hogy miatta sírom ki két szép szememet? Istenem, hogy mekkora EGO-ja van. Ez már fáj... Egy pillanatra még sírni is elfelejtettem.

 - Nem a miatt sírok, hogy megsértődtél rám. - mondtam és volt egy olyan érzésem, hogy ha Halálszárny nem lenne olyan átkozottul büszke, akkor most alaposan elvörösödött volna.

Láttam, hogy haragszik magára, amiért azt hitte miatta sírok és már indult is kifelé. Úgy fordultam az ágyban, hogy ne lássa az arcomat és újra elkezdtem sírni.

Rosszul éreztem magamat, mert előtte sírtam. De ezek az álmok mindig ezt tették velem. Órákig képes voltam sírni, és még más nap se jöttem rendbe, annyira kiborított...

Kelletlenül észleltem, hogy újra neki kezdett sírásom hallatán mesterem visszafordul a nyitott ajtóból.

 - Menj el, kérlek! - ráztam meg fejemet, mire az arcomon lepergő könnyek szerteszét repkedtek. Megalázva éreztem magamat, amiért látja eme gyengeségemet. És ezen csak rontott, hogy nem tett eleget a kérésemnek.

Visszajött, megfogta egyik székemet majd lovagló ülésbe rátelepedett. És csak nézett engem. Felettébb idegesítő volt. Akkor már inkább idejöhetett volna, hogy vigasztaljon. De nem tette.

Hosszú percek teltek el és az egyetlen dolog, ami megtörte a csendet, az-az én kétségbe esett szipogásom volt.

 - Miért sírsz? - jött a kézen fekvő kérdés, de nem bírtam válaszolni, csak csorogtak a könnyeim tovább. El akartam neki mondani. Tényleg el akartam. De akárhányszor csak szólásra nyitottam a számat, újból elkapott a sírógörcs.

Ez így ment vagy 8 percen keresztül, mígnem mesterem türelme felmondta a szolgálatot. Nem is csodálom, hiszen éreztem a belőle áradó feszültséget. Kényelmetlenül érezte ő is magát, hogy csak ül és nézi az én szenvedésemet. Felállt.

 - Nos, ha majd lenyugodtál, talán majd beszélhetünk. - és kiment. Illetve kiment volna, ha - magam sem tudom miért - nem kapok a keze után. Erősen fogtam a kezét, olyan érzésem volt, mintha ez lenne az egyetlen támasz az életemben.

 - Cathe… - senki sem szólított még így, de olyan jó volt az ő szájából hallani, hogy rögtön kedveskedőnek találtam.

Éreztem, ahogy másik keze megpróbálja lefeszíteni szorításomat. Nem engedtem el. Meg makacsoltam magamat. Végül mesterem valószínűleg engedélynek vette marasztalásomat arra, hogy magához vonjon. Leült mellém és kezemnél fogva magához húzott. A bal kezével (amit a jobbal ellentétben nem szorítottam) kedvesen simogatni kezdte a hajamat.

 - Miért sírsz Cathe? Mond el, kérlek. Rossz téged ilyen állapotban látni. – a kérdés is és a hang is kedves volt, olyan, amilyet nem vártam volna tőle. Egy kicsikét megnyugodtam tőle, könnyeim is elálltak.

 - Én nem akartam… Nem tudom mi lett velem akkor. Én csupán… - felrémlettek rémálmom szörnyű képei, és újból elkapott a sírás. Nem, ez már nem sírás volt, ez egyenesen zokogás. Önkéntelenül beleharaptam mesterem vállába, hogy ezzel is tompítsam torkomból előbújó jajgatást. Mesterem egy szisszenésen kívül nem reagált semmit erre, továbbra is szorosan mellkasához szorított és csitítóan simogatta hajamat, majd hátamat.

Időérzékem réges-régen felmondta a szolgálatot, még is úgy sejtettem, hogy jó fél órát zokogtam mesterem vállát harapdálva. Nagyon sokára hagytam csak abba majd remegve közelebb húzódtam mesteremhez, egészen összegömbölyödtem kedves ölelésében. Csak most vettem észre, hogy a vállából csöpög a vér, onnan, ahonnan beléharaptam. Elrebegtem egy halk „bocsánatot” majd homlokomat a nyakához hajtottam. Ő még hosszú ideig csak simogatott, majd mikor megszólalt kedvesen csengett a hangja.

 - Feküdj le aludni, itt maradok és vigyázok rád. Majd, ha jobban leszel elmesélsz nekem mindent. De nem szeretnélek tovább kínozni azzal, hogy emlékeztetlek azokra a fájó emlékekre. – fel akart állni, hogy betakarhasson, de nem engedtem. Bár elpirultam a gondolatra, nagyon jó volt karjaiban lenni.

Egész lényem megnyugodott ettől az öleléstől, és nem akartam kiválni belőle. Mesterem teste felhevítette az enyémet és ezt a meleget egy takaró sem tudta volna megadni. Még jobban bevackoltam magamat, jelezve, hogy így nekem tökéletesen kényelmes.

– Ha neked jó, nekem is jó. – sóhajtott föl Halálszárny és valamivel kényelmesebb pozíciót vett fel, továbbra is szorosan tartva engem.

- Miért érdekel, hogy mi van velem? - kérdeztem halkan, mivel a sok sírástól kiszáradt a torkom. Mesterem először nem szólt semmit, majd mire még egyszer megismételtem a kérdést, méltóztatott válaszolni.

- Már mikor megláttalak, érdekeltél. Mióta pedig többet vagyunk együtt rájöttem, hogy még érdekesebb személyiség vagy, mint azt elsőre hittem. Ott van az például, hogy te vagy az első, és valószínűleg egyetlen nő, akire nem hatott a vérem bódítása. Az első, aki felér velem vívásban, aki nem vet meg a gyilkolás miatt. Az első nő, akit képes vagyok… Akinek mindennél jobban érdekel a sorsa. Aki előtt nem kell színészkednem, mert barátként tekint rám. Aki nem vár el tőlem semmit. – egy pillanatra elhallgatott, majd egy gonosz kis mosoly kíséretében majdhogynem összefoglalta az előbb elhangzottak többségét. –Az első nő, aki kihívást jelent nekem. –elmosolyodtam.

 - Te pedig az első nekris… Az első férfi, aki törődik velem és akit érdekel a sorsom. – tettem hozzá halkan, olyan halkan, hogy szerintem Halálszárny sem hallhatta meg.

Jó pár percig jótékony csönd borult ránk, amit én csukott szemmel élveztem Halálszárny ringató karjai között.

 - Cathe… - ért el hozzám hangos dördülésként mesterem hangja.

 - Hm? – álmos voltam a sírástól, enyhén feldagadt szemeim égtek a fáradtságtól és alvásért üvöltöttek.

- Te bízol bennem? – egy szempillantás alatt eltűnt az álom a szememből. Elhúzódtam Halálszárnytól, de csupán csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Néztem azokat a hideg szürke szemeket. Még most is hidegek… Mikor rám néz, akkor is. De válaszolnom kell, mégpedig az igazat.

 - Igen, mindenkinél jobban. – mintha ez olyan nagy dolog lenne… Halálszárnynak azonban láthatóan jól estek ezek a szavak, szemei is hajlandóak voltak egy cseppet meglágyulni.

 - Ezt örömmel hallom. – mondta. Láttam a szemében, hogy tényleg örül neki. És én úgy éreztem, hogy meg kell neki hálálnom ezt a legalább egy órás itt létét, és hogy csitítani próbált.

Remegve a fáradságtól, közelebb hajoltam mesterem arcához és egy csókot nyomtam annak ajkaira. Mielőtt gyors visszavonulót fújhattam volna – úgy ahogy azt nem is olyan régen szintén hálából adott csók után tettem - Halálszárny visszacsókolt. De nem úgy tette ahogyan eddig. Hanem lágyan, és gyengéden.

Soha senki nem csókolt még meg így engem, úgy hogy képzelhetitek mennyire jól esett. De miután levegő hiánya volt mindkettőnknek, félbeszakítottuk ezt a csókot, majd én egy apró mosollyal magamra rántottam a takarót és jóéjszakát kívántam neki.

Csak sokkal később érkezett egy, az enyémhez hasonlóan halk válasz, ami elkergette a rémálmaimat, ami felmelengette a szívemet.

 - Vigyázok rád.