Romeria a hesszeni győzelme után nem tudta kiélvezni diadala mámorát, ugyanis pokoli fájdalmai voltak... Ott ahol kővé vált karja találkozott a még ép szövetekkel maró érzés hasított belé és végigsugárzott az egész testében. Lassan kezdett felszökni a láza is.
Hiába próbálta vissza fordítani az átok hatását, egyik mágikus módszerrel sem sikerült.
- A pokolba... - szitkozódott az Árnyékboszorkány, miközben leroskadt a kandalló előtti székbe, Panteas palotájának egyik termében. - nem hallhatok meg, most nem! Már olyan közel járok...
Niela a vacsora végeztével elköszönt Illorától, majd elment és vett egy fürdőt. Ezután hálóruhába bújt, kifésülte összekuszálódott hajtincseit, és egy nagy ásítás kíséretében befeküdt az ágyba. Kellemes, bódító fáradság kerítette hatalmába, amint feje a párnát érte.
Arra gondolt, hogy folytatja a napló olvasását. Azonban még is csak úgy döntött, hogy máskorra halasztja ezt, miután már alig bírta nyitva tartani a szemeit. Így, hát elfújta az éjjeli szekrényen álló mécses lángját, majd egy perc múlva már aludt is.
Másnap reggel Niela kopogtatásra ébredt.
- Egy pillanat - ült fel az ágyban, majd fényt csinált, hogy jobban lásson. Odakint még sötét volt.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de hamarosan indulnunk kell a szertartásra... - mondta Illora, miután a lány ajtót nyitott neki.
- Semmi baj.
- Hoztam neked tiszta ruhát - azzal az elf átnyújtotta a kezében lévő csomagot.
- Köszönöm.
Egy órával később Niela és Illora együtt hagyták el a palotát. A gyülekezőhely felé tartottak, ahonnan majd a temetés helyszínére mennek a részt vevő többi elffel. A két érkezőnek egyből feltűnt, hogy jó néhány páncélos katona is áll a már várakozó tömeg mellett.
Pár pillanat múlva megjelent Solufel is, Vionnal és a tábornokokkal. A király és a mágus egyenesen Nieláékhoz lépett.
- Mehetünk? - kérdezte Solufel a lányra nézve.
- Igen.
A király ezután a mögötte várakozó Vion felé fordult és halkabbra vette a hangját.
- Kérlek légy résen és vigyázz Nielára. - A mágus bólintott.
Solufel engedélyt adott az indulásra. Először a katonák tűntek el, majd lassan a várakozó elfek kezdtek köddé válni.
- Bármi is történjék oda át, mindig maradj a közelemben - mondta Vion a tőle megismert hűvösséggel.
- Rendben - válaszolta a lány, majd érezte, hogy a férfi jobb vállára helyezi a kezét, és egy pillanatra elsötétül minden. Mire újra felnézett már nem az elfek birodalmában voltak, hanem egy zöldellő sziklaszirten, melynek falait a tenger hullámai mosták. Niela ismerte ezt a helyet. Garan régen többször elhozta Őt ide.
A nap még nem lépte át a horizont vonalát, de láthatatlan sugaraival rózsaszínre festette az ég alját. A tenger vize lágyan hullámzott és a levegőben a közeli cédrusfák illatát lehetett érezni.
Néhány méterrel onnan, ahol Nieláék álltak, négy hosszú boton, égő fáklya volt leszúrva a földbe egy máglyarakás körül.
Az elf katonák nagyobb körben elhelyezkedve vették körül a temetés helyszínét. A többiek a hamvasztáshoz előkészített emelvény közelében várakoztak. Niela, Illora és Vion is csatlakoztak hozzájuk.
Végül Solufel bukkant fel, nyomában négy katonával, akik Garan letakart testét hozták, majd a sort a tíz elf tábornok zárta. Az összegyűltek utat engedve szétváltak az érkezők előtt.
Nielának összeszorult a szíve, amikor meglátta Garan lepellel letakart alakjának körvonalait. Az elhunytat a katonák felhelyezték a máglyarakásra, majd ahogy mindenki elfoglalta a helyét, a király megszólalt.
- Néhány napja egy igaz barátot, bátor bajtársat és egy szeretetre méltó embert vesztettünk el Garan személyében. Hiánya mindenki számára, aki ismerte és szerette Őt, pótolhatatlan. Magában hordozta az emberi jellem legnemesebb vonásait és nem félt kockáztatni életét, hogy segítsen másokon. 16 ével ezelőtt, a démonok ellen vívott egyik csatában megmentett. Neki köszönhetem, hogy élek. Sosem tudtam kellő képpen meghálálni, mire Ő egyszer azt válaszolta, hogy a barátságunk értékesebb jutalom mindennél - révedt emlékeibe Solufel. - Ez volt Garan... Váljon hát jelképévé a felkelő nap, melynek sugarai még a legsötétebb felhők között is utat törnek, hogy fényt és a holnap reményét hozzák el az itt maradtak számára. - A király ezután előre lépett és egy égő fáklyát fogott a kezébe. Ekkor felharsantak az elfek kürtjei, miközben a nap izzó korongja kezdett feltűnni a távolban.
Solufel meggyújtotta a máglyát és az egyre növekvő lángok lassan körülölelték az emelvényen fekvő testet. Az elf katonák tiszteletük jeléül magasba emelték dárdáikat, a többiek pedig meghajoltak. - Viszlát, barátom - suttogta Solufel elhalóan.
Niela már nem zokogott úgy, mint először, de könnyei még most is végig peregtek az arcán. Illora is letörölt néhány könnycseppet, majd átkarolta a mellette álló lányt és támogatását kifejezve gyengéden megszorította a vállát. Hosszú percekig csak a tűz pattogását és a tenger morajlását lehetett hallani.
A temetés végeztével az elfek kisebb csoportokban megindultak visszafelé, a birodalmukba. Mikor a tömeg nagyja már távozott, Illora megszólalt.
- Gyere, most beszélhetünk a királlyal - mondta Nielának. A lány bólintott. Vion nem mondott semmit, csak néhány lépés távolságra követte Őket.
Solufel nem mozdult a helyéről, de amikor Nieláék oda értek hozzá, feléjük fordult.
- Felség - hajolt meg a lány. - Köszönöm az iménti szavait, Garan nevében is.
- Nem kell megköszönnöd - felelte kedvesen a király.
- Solufel király, szeretnék - habozott Niela. - engedélyt kérni, hogy meglátogathassam a családomat.
- Sajnálom Niela, de nem lehet... - válaszolta komoly tekintettel az elf. - Túl nagy a kockázat, hogy Romeria rád talál.
- Kérem, felség... - lépett előre Illora is. - Engedje meg! Csak rövid időről lenne szó, hogy beszélhessen a rokonaival. Tudniuk kell, hogy nincs semmi baja...
Solufel néhány másodpercnyi hallgatás után válaszolt.
- Rendben, de egyedül nem mehet - kötötte ki a király.
- Majd én elkísérem - szólalt meg Vion közömbös hangon. Niela meglepődött az önkéntes felajánlkozáson, de örült, hogy Solufel beleegyezet a dologba.
- És én is - mondta Illora.
- Jól van, de siessetek vissza...
- Köszönöm - válaszolta Niela. Solufel bólintott, majd eltűnt.
- Pontosan hová is akarsz menni? - kérdezte Vion Nielától.
- A falum körülbelül 3 mérföldnyire van innen - mutatott déli irányba a lány. Vion és Illora erre felhúzták köpenyük csuklyáját, így alig látszott ki az arcuk alóla.
- Nem lenne jó, ha a falusiak rájönnének, kik vagyunk... - válaszolta Illora, Niela kérdő tekintetére.
- Értem.
- Niela, - szólalt meg újra Illora. - ha lehet, tartsd titokban a szüleid előtt, hogy mi történt. Rájuk és rád nézve is biztonságosabb, ha egyelőre nem tudnak semmiről.
- Igazad van... - gondolta végig a helyzetet a lány.
- Akkor induljunk - mondta Vion, azzal a három alak köddé vált.
Niela faluja egy kis település volt. Az egyik oldalról szántóföldek és egy apró patak, míg a másikról egy erdő fogta közre.
A két elf és a lány a falu határán bukkantak fel az egyik épület takarásában, majd előléptek és Niela vezetésével egyenesen a szülei házához mentek. Út közben többen meglepve figyelték őket, így megszaporázták lépteiket és a megfelelő házhoz érve rögtön be is nyitottak.
Niela örömére az egész családja otthon tartózkodott. Amikor az asztalnál ülő szülei megpillantották Őt, néhány másodpercig dermedten, tátott szájjal bámultak rá, mint egy szellemre.
- Niela, Te vagy az? - kérdezte sápadtan az apja, majd odaszaladt a lányhoz és átölelte. Az anyja sem tett másként és még el is sírta magát a boldogságtól, hogy újra láthatja elveszettnek hitt lányát. Niela bátyja a közelben állt, és zavartsággal vegyülő örömmel figyelte a jelenetet.
- Hol jártál az elmúlt három napban? Halálra aggódtuk magunkat! - mondta az anyja kezei közt fogva Niela kezeit.
- Már mindenhol kerestünk. Azt hittük, hogy elraboltak, mert sehol sem találtunk - folytatta az apja.
- Ne haragudjatok, nem akartam rátok ijeszteni... - válaszolta lelkiismeret furdalással a lány, aztán a bátyjára pillantott. - Simon...
- Niela - ölelte meg egymást a két fiatal is. - Mi történt és kik Ők? - nézett a fiú az ajtónál álló két csuklyás elfre.
- Barátok, de... ennél többet nem mondhatok - hajtotta le fejét Niela.
- Hogy érted, hogy nem mondhatsz? - kérdezte az apja, lánya és az elfek között jártatva a tekintetét.
- Bocsássatok meg, de, csak azért jöttem vissza, hogy tudjátok, jól vagyok, és, hogy ne aggódjatok értem.
- Már hogyne aggódnánk? - vágta rá az anyja. - Napokra eltűntél, mintha a föld nyelt volna el, és most, hogy újra itt vagy, nem mondhatod el, hogy miért?
- Higgyétek el, mindannyiunknak így a legjobb... - sétált vissza Niela Vion és Illora közé. Az elfek ebből tudták, hogy amint a lány elköszönt azonnal el kell tűnniük a házból. - Ígérem, amint lehet, visszajövök és elmondom az igazat. Nagyon szeretlek titeket és sajnálom... - mondta a lány szomorú tekintettel, majd Vionra nézett, aki a vállára helyezte a kezét. - Ég veletek!
- Niela! - szólaltak meg a szülei értetlenül, de egy másodperccel később a lány és két kísérője kámforrá vált, mintha soha nem is lettek volna ott.
Niela, Illora és Vion újra az elfek birodalmában voltak.
Niela tekintete szomorúságot árasztott. Szívesen maradt volna a családjával, de tudta, hogy ez jelenleg lehetetlen.
- Hidd el, Niela, jobb így... - mondta Illora.
- Tudom - sóhajtotta a lány.
- Ne feledd, hogy még mindig védtelen vagy egyedül - szólalt meg Vion ridegen. - Romeria pedig nagy valószínűséggel vadászik rád. Ha nem akarsz könnyű célpont lenni, akkor azt ajánlom, kapd össze magad! Minden más ráér később is.
Niela megilletődve hallgatott az elf mágus szavai után.
- Vion! - szólt rá szúrós szemekkel Illora a férfira. - Lehetnél egy kicsit együtt érzőbb is.
- Az együttérzést inkább rád hagyom - válaszolta szenvtelenül a mágus. - Ha jól emlékszem Niela tegnap azért jött el hozzám, hogy meg tanuljon varázsolni. Ha az elhatározása az óta nem változott, akkor ideje lenne folytatni a tanulást. Az Árnyékboszorkányt nem olyan könnyű legyőzni, még egy tapasztalt mágusnak sem, nemhogy egy kezdőnek - azzal a férfi ügyet sem vetve tovább a két nőre, elindult.
Nielát kissé felpaprikázta a mágus lekicsinylő viselkedése.
- Mégis mikorra menjek? - kérdezte dacosan.
- Egy óra múlva - érkezett a válasz.
Illora megcsóválta a fejét, ahogy a távolodó varázsló után nézett.
- Ne haragudj, amiért ilyen - szabadkozott az elf. - Nehezen viseli az emberek társaságát.
- De, miért? - kérdezte kíváncsian a lány.
- Biztos észrevetted már, hogy Vion külsőleg néhány dologban eltér a többi elftől. Ennek az-az oka, hogy Ő csak félig elf.
- És ez baj?
- Egyáltalán nem, viszont nem mindenhol néznek jó szemmel a félvér lényekre. Vion anyja emberi nő volt, e mellett boszorkány. Az apja pedig elf, Solufel seregének egyik kapitánya. Egymásba szerettek és megszületett Vion - magyarázta Illora. - Az anyja továbbra is az emberek világában akart élni, annak ellenére, hogy Vion apja megpróbálta meggyőzni, hogy költözzenek hozzá, az elfek birodalmába. Tisztában volt azzal, hogy az emberek nehezen tolerálják, ha valaki nem olyan, mint Ők. Ez után nem tudom pontosan, hogy mi történt. Annyi biztos, hogy Vion anyja meghalt, amikor Ő 8 éves volt, így az apja elment érte és ide hozta az elfek világába.
- Nem lehetett könnyű Vionnak olyan fiatalon elveszteni az édesanyját... - jegyezte meg Niela.
- Valóban. Ráadásul néhány évvel később az apja is meghalt. Részt vett a démonok elleni háborúban. Vion akkor 11 éves volt.
Niela így már teljesen meg tudta érteni, hogy miért olyan rideg az elf mágus. Bele gondolva a helyzetébe, Ő sem lenne más, ha 11 évesen teljesen árvává vált volna...
- Láttam, hogy reggelinél alig ettél, úgyhogy amíg el nem indulsz, van időd bepótolni az elmaradást - mondta vidámabb hangnemre váltva Illora. - Éhesen nem lehet varázsolni.
- Igaz - mosolygott Niela, majd a két lány megindult a palota felé.
- Utána, ha végeztél Vionnál, megmutatom a csillagvizsgálónkat. Persze, csak, ha lesz kedved hozzá - mondta az elf.
- Mi az a csillagvizsgáló? - kérdezte érdeklődve Niela.
AJÁNLOM AZ OLDALT
