A XIX. század az emberiség igazi ébredésének korszaka volt. Egyre több új találmány és felfedezés gazdagította a világot; csodaként terjedtek el a gépek, a vasút, később az elektromosság, a villany, miközben lassan, de biztosan vált az emberek mindennapjainak részévé. A bizonytalan, kétes eredetű tudományok, mint amelyek születésünk korában uralkodtak, megszűntek létezni. Helyettük megjelent a fizika, a kémia és egyéb új ismeretek, mellettük új tudósok, mint Sir Newton vagy Dr. Darwin, kiknek művei sokkal biztosabb és elfogadottabb lábakon álltak.
Változott a világ, de én már nem tudtam és nem is akartam követni őt. Csupán egy cél foglalkoztatott, hogy kiderítsem létünk valódi okát és helyrehozzam azt az évszázados bűnt, amellyel átkozott lényekké tettek engem és nővéremet, Noirt és Blancot. Nem a jóindulat, sokkal inkább a kíváncsiság vezérelt, s a remény, hogy elmúlik majd az a fájdalom lelkem sötét mélyéről. Genfbe utaztam ezért a forradalmat követően, hogy békés csendben kutathassak múltam rejtélyei után. Az Alpok vad, de mégis nyugalmat árasztó hegyei biztonságot nyújtva nehezedtek fölém. Talán még sosem éreztem addig azt a megértő magányt, célom mégsem veszíthettem szem elől. Kezdetben fogalmam sem volt, hol kezdjem az egészet. Apánk jegyzetei rendelkezésemre álltak ugyan, de annyi hosszú év után meglehetőst értelmetlenek voltak számomra, hozzáértő alkimistát pedig joggal gondoltam, hogy hiába is keresnék. Utolsó reményemet a múlt neves műveibe vethettem Paracelsustól vagy éppen Albertus Magnustól. Hirtelen feltámadt tudásszomjamat az ő könyveikből próbáltam csillapítani, kérdéseimre mégsem leltem igazi és kielégítő választ.
Megtudtam, hogy apánk, Levray létrehozta a bölcsek kövét, amely bizonyítja gonoszsága és aljassága mellett hatalmas tehetségét is. Azonban tervéhez szüksége volt az élet elixírjére is, hiszen először embert kellett ölnie, hogy később új életet leheljen belé. Vajon hányan estek áldozatául, mire megtalálta a tökéletes eszközöket és folyamatot a művelethez? Részben undorral töltött el a gondolat, azonban némi elismerés és kíváncsi gyönyör is keveredett emellé, hiszen én már csak a pusztításban leltem igazi szenvedélyem. Mindeközben Paracelsus könyveiből azonban rögtön kiderül, hogy a végeredmény ugyan az alkímia halhatatlan szent nevét dicsőítheti, az ára hatalmas és Isten elleni tett. Az úgy nevezett transzmutációval lehet több lelket is egybeolvasztani - ez az egyetlen, amiről ő említést tesz. Magnus művei habár csak bizalmasan mertek erről szót emelni, de elméletben egy lélek szétválasztását sem zárta ki, mint egy ellentétesen végrehajtandó folyamatot.
Apánk egyértelműen átlépte tettével azt a határt, mellyel örök kárhozatra ítélte önmagát és minket is. Jegyzetei és eszközei között meglelve naplóját, pedig okaira és múltjára is fény derült előttem.
Michel Levray, egy francia kereskedő egyetlen fiaként jött a világra az úr 1736. évében. Szülei gazdagok voltak - nemesi származásukat is tekintve -, egyértelmű volt tehát, hogy gyermeküket kiváló nevelésben részesíttették. A kor legnevesebb tudósai csiszolták élesre az ifjú Levray elméjét és terelték menthetetlenül az alkímia rejtélyes tudományának medrébe. Anyja halála után azonban jóformán egyedül maradt a gyermek, hiszen apja külföldön intézte a család megélhetését biztosító vállalkozásokat. Csupán egyetlen bejegyzés tanúskodik arról, hogy Michel apja mennyire rideg és kőszívű ember volt, aki sosem ismerte el fiát, bármit tett is az, s felesége elvesztése sem rendítette meg. A fiú ezt látva, megtanulta egyetlen gyűlölt példaképétől az érzéketlenség gyakorlását. Nem kellett sok idő, mire ő is pont olyan érzéketlenné és önzővé vált, akinek mindössze a tudomány és az abban szerzett, szomjazott dicsőség volt képes üres lelkét őszintén fellelkesíteni.
Még fiatal volt, mikor találkozott Rosaline Lefévre-rel. A törékenynek látszó, mégis erős, okos és nyíltszívű lány volt az első, aki képes volt hatni Michelre. Habár szöges ellentétei voltak egymásnak és szerelmük rövid ideig tartott, később mégis sor került a házasságra. Sem a napló, sem a jegyzetek nem tesznek pontos utalást erről, de a kor eseményeit figyelembe véve, talán az öreg Levray eladósodása lehetne a magyarázat. Michel soraiból mindinkább gyűlölet sugárzik apjáról, nejéről és annak gazdag családjáról. A vágyott figyelmet és elismerést pedig továbbra sem kapta meg, habár neve egyre híresebbé vált. Érzéseit hát elrejtve, minden idejét és erejét nagyszerűnek gondolt tervének megvalósítására szánta. Feltett szándéka volt bebizonyítani az emberi elme határtalan zsenialitását és saját erejének isteni mivoltát. Több utalást is tesz sikertelen és szörnyű kísérletekről, melyeket titokban gyermekeken, akár a sajátjain is elvégzett. Felesége sokáig mit sem sejtett ezekről, s majd' belepusztult a gyászba, sorra halva született gyermekeit látva. Később azonban Levray óvatlanabb lett és Rosaline rájött a borzasztó tettekre. Utolsó gyermeke egy kislány volt, akin a férfi végül sikeresen magvalósította rettenetes elmeszüleményét. Megbontott egy valódi emberi lelket, ezzel szétválasztva annak eredendően gonosz és jó oldalát is. Így született meg a sötétebb lény, Noir, és a jobbik, Blanc. Az élet elixírjével tartotta őket életben, ezzel a természet rendjébe avatkozva, óhatatlanul örök életet adva nekik.
Tettének súlyosságára azonban hamar ráébredt, rettegni kezdett saját teremtményeitől. Rosaline mégsem engedte elpusztítani immár két lányát, Levray viszont erősebb volt - halálosan megsebezte a nőt azzal a karddal, melytől az ő arcán is örök bélyeg feszült, s később az el nem pusztított teremtménye végzett vele. Ez hát Michel Levray történetet évszázadok és kopott emlékek távlatából. Neve nem maradt fenn, csupán annak a lénynek az emlékében, akit akkor létrehozott, s haláláig rettegve gyűlölt.
Az alkimista képzetét azonban igen nehéz volt gyakorlati szempontból bizonyítani. Kutatásom során csupán egyre több és több kérdés merült fel, s habár megértettem, hogy az élet elixírje miatt lettünk halhatatlanná, nem találtam megoldást arra, miként volnánk elpusztíthatóak? Talán bele sem gondoltam igazán, hogy amint erre választ kapok, nemcsak Blancnak, de nekem is vele kell halnom majd.
Végső hitemet egy Svájcban élő tudósba vethettem. Messze földön híres, de még inkább hírhedt volt tudásáról és elméleteiről. Egyaránt jártas volt a kor akkori tudományaiban és az alkímiában is. Kíváncsiságomat azonban nemcsak ez keltette fel személyében: neve Eduard Lefévre, a genfi tudós volt. Neves családból származott, kinek őseit is mind legalább olyan kiválóknak tekintettek. Ennek tudatában úgy éreztem, joggal sejthetem, hogy elődei között egykori anyánk is ott szerepel. Ez is fő oka volt svájci utamnak, hogy végre családomról is megtudhassak valamit.
Apró szobát béreltem a fővárosban, közel az egyetemhez, ahol a diákok között elvegyülve remélhettem találkozni Lefévre professzorral. Igazán úgy éreztem magam, akár egy a sok közül, hiszen pont úgy kellett élnem, mint bárki másnak, s szinte feledtem minden gonoszságom.
Kitartásomat végül - hetekkel később - siker koronázta, és végre megismerhettem a neves tudóst, személyesen is. Emlékszem sötétzöld talárban suhant ki az egyetem kapuján, karjaiban könyvekkel - kiváló lehetőséget adva nekem ezzel. Segítségemet ajánlottam, mire ő hálás tekintettel pillantott rám. Őszinte mosolyát azonban egy ismeretlen, zavart félelem lohasztotta le; habár nem ismert, megérezte rajtam a veszedelmet. Az ész és illem azonban győzött megérzésein és elfogadta segítő kezemet. Arca mindezek ellenére rendkívül barátságos volt és világos értelmet sugárzott. Sötétkék szemei és vonásai kedélyessé tették, s úgy tetszett, mintha mindig mosolyogna. Sokféle embert láttam és sokat ismertem, de sosem találkoztam addig annyira kedves természetű emberrel, s akkor fájt a gondolat, hogy pusztán megjelenésem képes ezt kiirtani egy ilyen halandóból. A pillanat ereje mégis rákényszerített, hogy ne vegyek erről tudomást és barátságosabb oldalam elővéve beszélgetésbe kezdtem vele.
- Ön Lefévre professzor, ha nem tévedek.
- Jól tudja kisasszony. Honnan ismer? - felelte.
- Sok művét olvastam már.
- Valóban? Meglep, ha nem sértem meg, hogy egy ifjú hölgy komoly érdeklődést tanúsítson a mai tudományok iránt. A fiatalságát tekintve talán az irodalomban nagyobb kedvét lelné, mintsem a fizika és a kémia száraz képleteit magolja.
- Meglepődne. Azok a száraz képletek sokkal valósabbak, mint korunk íróinak fantazmagóriái. De úgy hallottam, hogy ön nem csupán a mai ismeretekben, hanem a múlt elfeledett tudományaiban is jártas?!
- Mire gondol? - kérdezte kissé hűvösen, mikor már a közeli épületnél jártunk, ahol a professzorok irodái voltak. Éreztem, hogy nem vesz komolyan, s végső reményem volt, hogy felkeltsem érdeklődését.
- Alkímiára. - vettem fel, mire részben meglepett, részben hitetlen pillantással fordult felém.
- Letűnt korok sötét veszedelme, melyről azért be kell ismernünk, sok felfedezést adott máig nekünk. Ha boszorkánykodni akar, jobb, ha inkább egy javasasszonyhoz fordul, nem pedig az alkímiához!
- Pontosan tudom mit jelent a szó! Habár azt beszélik, maga elismert tudós, e bizalmatlan kijelentése után nem hiszem, hogy értelmezni tudná egy híres alkimista jegyzeteit vagy akár válaszolni tudna kérdéseimre. - feleltem csalódott dühömben a lekicsinylésért, s azt is tudtam, ezzel végleg győzők kíváncsisága felett.
- Mégis kiről volna szó?
- Egy bizonyos Levray jegyzetei kerültek a birtokomba.
- Az lehetetlen...
- Érdekli?
- Éjjel, nem sokkal éjfél előtt jöjjön el az egyetemre.
Válaszként némán biccentettem. Sejtettem mit művel éjjelente: az erkölcs szerinti hullagyalázást és egyéb, tiltott kísérleteke végez a legbizalmasabb körbe tartozó diákok előtt.

Este indulásra készen, mindenre elszánva magam és némi reménnyel telve pakoltam össze mindent, amire szükségem lehet. Tudtam, hogy rengeteg minden megváltozhat, ha tényleg választ kaphatok kérdéseimre.
Üresek voltak már az utcák, csupán a lámpák fénye világított a sötét éjszakában - hát igen, ez is újdonság volt még akkoriban. Gyorsan szedtem lépteim, hamar vágytam találkozni a professzorral. Odaérve senkit sem láttam, pusztán egy apró ablak fényét a pincék felől. Jobb híján felé vettem az irányt és hamarosan meg is pillantottam Lefévre-t. Meglepettségemet elismerő mosoly követte: az ember, akit napközben láttam, szinte nem is hasonlított arra, akivel abban a percben szemközt találtam magam. Tekintete valamiféle gonosz fényt sugárzott, s egészében sokkal visszataszítóbb volt alakja is. Így sokkal jobban érezhettem magam társaságában, minthogy már nem egy ártatlan lényként kellett ránéznem.
- Örülök, hogy eljött kisasszony. - kezdte.
- Bocsásson meg, a késésért. - hajoltam meg illedelmesen. Tehát, tud segíteni?
- Amennyiben rendelkezésemre bocsátja azokat a jegyzeteket, amelyekről már beszélt, talán igen.
Válaszként átnyújtottam, amit kért, s figyeltem milyen műgonddal bánik az iratokkal. Közben alaposan körülnézhettem a villannyal megvilágított laboratóriumban. Különböző üvegek, kisebb-nagyobb méretben, bennük csillogó porszerű anyagok, néhol folyadékok. A fény ellenére sötétség uralkodott a helységben. A legborzongatóbb mégis az a jellegzetes hűvös szag volt, mely a falakat is átitatta.
- Nos, kisasszony, rendkívül értékes jegyzetek birtokába jutott. Esetleg megkérdezhetem, honnan? - emelte fel tekintetét, mire megrezzenve fordultam felé.
- Ezzel majd később foglalkozzon. Érti, hogy miről van szó? - feleltem kissé hűvös szigorral hangomban.
- Alkímia, azon belül a transzmutáció folyamata. Több lényből eggyé transzmutálni; itt azonban ha jól értem éppen az ellenkezőjéről van szó: egyből többet. Mindezek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy habár ezek az iratok értékesek, nem a tartalmuk teszi azzá őket.
- Hogy érti ezt?
- Lehetetlen megvalósítani, pusztán ezért.
- De ha mégis?
- Mint már említettem kisasszony, ha boszorkánykodni akar...
- Mindössze képzelje el, hogy valaha ez az ember képes volt megteremteni elméletben ezeket a lényeket, amelyekről ír. - próbáltam meggyőzni egyre türelmetlenebbül. Bosszantott, hogy habár én élő tanúja voltam a transzmutáció megvalósíthatóságának, ez a neves professzor képtelen beismerni.
- Mégis mit akar ennyire megtudni?
- Egyszerű, ha létrehoztak ilyen lényeket, akkor miként lehet elpusztítani őket.
A professzor meglepetten nézett föl rám, talán nem értette kérdésem, de erre mégis rácáfolva folytatta:
- Ha valóban létrehoztak ilyen élőlényeket, az azt jelenti, hogy a lelküket is szétválasztották. Azonban annak ellenére, hogy két test, a lelkük egybeköti őket és amíg az egyik meg is hal, a másik miatt nem véglegesen, sőt az élet elixírje miatt nem valószínű, hogy bármelyikük is elpusztulhat.
- Ez nem válasz a kérdésemre. - figyelmeztettem sötéten.
- Ez igen bonyolult kérdés, de azt hiszem, hogy akkor pusztíthatók el végleg, ha egyszerre, egy időben halnak meg. Persze ez nem biztos, de egyébként is, ez az elmeszülemény pusztán az maradt, ami. Képtelenség, hogy ilyen lények létezzenek, hiszen a bölcsek kövét sem tudta soha senki létrehozni.
- Netán ön is próbálta? Úgy vélem az magyarázat lenne az ön személyiségének változására is.
- Tehát észrevette? Habár az alkímiával is próbáltam fényt deríteni az emberi személyiség kettőségre, a mai tudományok sokkal jobban használhatóak kutatásom során. Halott már Dr. Jeckyll-ről? Közeli jóbarátom. Mindazonáltal segítőim és egyben tanítványaim is rendkívül hasznos eredményekre bukkanhatnak.
- Értem. Bár még nem volt szerencsém az ön barátjához, bizonyára rendkívül érdekes ember lehet. Kíváncsivá tett, ahogyan felfigyelt a jegyzetek tulajdonosának nevére délután. Netán ismeri Levrayt?
- Be kell vallanom, kisasszony - nevette keserűen - ez az ember sajnos családunkba tartozik egyik ükanyám révén.
- Valóban? Meséljen erről, kérem. - foglaltam helyet az egyik fotelban a fal mellett.
- Azt hiszem Rosaline-nak hívták és egyéb dolgot nem is érdemes tudni róla, minthogy korának legnevesebbé váló alkimistájának volt a felesége. Azt mondják róla, hogy egy távoli kis francia városban halt meg, amikor leszúrták és kirabolták. A férje szintén feledésbe merült a kor változásával és benn égett saját kastélyában.
- Sajnos ez már csak így van, ha az ember halandó. - feleltem unottam, minthogy nem tudtam meg újat családomról. - Azt hiszem ideje, hogy távozzak, hamarosan megérkeznek a "segítői", akiket oly nagy gonddal szeret kihasználni, de ne értsen félre, ez nem az én dolgom.
Álltam fel sietve, minthogy már hallottam a közeledő férfiakat, és már az ajtó kilincsét is megfogtam mire eszembe jutott, hogy talán nem volna illendő elmennem anélkül, hogy a teljes igazság csupán egy apró részletét el ne áruljam ama nemes embernek, és be nem mutatkoztam neki, elvégre segített kérdésem megválaszolásában.
- Bocsásson meg, de azt hiszem mindezidáig nem mutatkoztam be, s most csak az ön tiszteletére fogom igazi nevem elárulni: Noir Levray vagyok, a neves alkimista lánya, ki halála előtti percében hagyta rám ezeket a jegyzeteket, melyeket ön is olvashatott.
A professzort döbbent csend vette körül szavaimra, s hitetlenséggel kevert rettegés ült ki arcára. Már éppen kérdezett volna, mikor belépett első tanítványa. A pillanatot kihasználva tűntem el a sötétségben, s vissza se nézve siettem, hogy összecsomagoljak. Fogalmam sincs róla, hogy Lefévre vajon rájött-e az igazságra később, avagy sem, de nem is számított többé.
Mindent elégettem másnap hajnalban a város szélén, ami emléket hagyhatott rólam, vagy nővéremről, esetleg apánkról. Nem akartam, hogy bármi megmaradjon utánunk, átkozott lényekből. Úgy éreztem végleg elszántam magam, hogy megtegyem, amit születésünktől kezdve hittem, hogy nekem kell majd véghezvinni.
Üres lélekkel vettem észak felé az irányt, ahol tudtam, hogy meglelem azt a valakit, akihez minden köt, s akitől minden elszakít. Meg kellett találnom Blancot és tudtam, hogy meg kell őt ölnöm.