Mordran fejét fogva tápászkodott fel a súlyos, faragványokkal ékesített tölgyfaíróasztal alól, ahova a víztükörből kilövellő hő taszította, és hitetlenkedve szemlélte a tenyerein keletkezett terebélyes hólyagokat. Dühösen felmordult. A fájdalommal mit sem törődve, ökölbe szorította a kezeit. Hosszú körmei a hólyagokba vájtak, s kihasadt bőre alól víztiszta folyadék csorgott a lábai elé a földre. Meredten nézte egy pillanatig, majd a medence felé fordult, amely még mindig fehéren izzott a szoba közepén. Elegáns cipőjének vékony bőrtalpán át szinte sütötte lábát az áthevült gránitpadló forrósága. Amennyire csak lehetett, megközelítette, és belenézett. A fehér hajú férfi képével együtt a víz is elillant az üresen ásító mélyedésből. A boltíves mennyezet alatt gőzfelhő gomolygott, és kövér vízcseppek hulltak a padlóra sisteregve.
Megpróbálkozott egy hűtővarázslattal, de az csak az átforrósodott tartópillérre és padlóra volt hatással. Maga a tál tovább izzott, a peremén valaha körbefutó reliefek pedig olvadt masszaként simultak bele a kő síkjába.
Elmormolt egy szitkot vékony, kissé hajlott orra alatt, és savanyúan állapította meg: távolba látó eszközének nem tudja hasznát venni egy ideig. Legalábbis addig, amíg le nem hűl.
Bosszúsan fújt egyet, majd az asztalhoz lépett. Megnyomott egy apró pecket az oldalán, és a kiugró titkos fiókból kivett egy bőrzacskót, s a tartalmából szórt egy-egy csipetnyit a kezein éktelenkedő sebekre. Arcizma sem rándult, miközben a szürkés-zöldes színű anyag heves reakcióba lépett a húsából szivárgó váladékkal, és bűzös füstfelhőt pöffentett az orra alá.
Gondolatait lefoglalta, hogy az a hatalom, amely még egy ilyen törékeny mentális kapun is ekkora erővel tört keresztül, csakis egy másik világból származhatott, amelyet ő is jól ismer; egy mágustól, aki beszéli az egyetlen nyelvet, amelyen életre kelthetők az efféle varázslatok. Egy olyan mágustól, aki pontosan tudta, hova kell sújtson, és hogyan... Efféle mágusok, ismeretei szerint csak egyetlen helyen teremnek... Kicsit összeszorult a gyomra. Mi van akkor, ha miatta jött...? Nem lehet. Senki sem tudhatja, hogy itt van, senki sem tudhatja, hogy honnét jött, és miért. Ebben a törékeny emberi világban Ők nem szoktak időzni, hacsak... hacsak nincs valami elintézni-, vagy takargatnivalójuk. Ha pedig ennek a mágusnak szintén takargatni valója van, akkor nem számíthat a Tanács védelmére. Ez pedig azt jelenti, hogy egyedül van..., és mivel a helyi viszonyokban nyilván nem ismerős, ezért nem ő van helyzeti előnyben. De mi van, ha konkrét céllal jött ide? Ha azért jött, hogy... Összehúzott szemöldökkel próbált visszaidézni minden apró részletet, amit látott és hallott médiumával való összekapcsolódásának ideje alatt, s hogy biztos legyen a dolgában, zsebéből elővett egy valaha jobb napokat is látott csipkés keszkenőt, s megérintette a rajta éktelenkedő barna vérfoltot. Elmormolt néhány varázsigét. Egy röpke percig szinte transzban állt, majd undok farkasvigyor jelent meg egyébként jóképűnek mondható arcán, s elégedetten eltette a zsebkendőt.
- Többé nem tudsz meglepni - mondta a medence felé fordulva. - Vagy mellém állsz, és én kegyesen megbocsátok ezért a kis félreértésért, s talán megosztozom veled az emberek feletti uralmon - ha hasznomra leszel -, vagy nem állsz mellém, de akkor megfizetsz a pimaszságodért és ezért! - Azzal sötéten megdörzsölte tenyerét, melyen a pezsgés elmúltával láthatóvá váltak az új, sötétvörös bőr foltjai, amelyek elcsúfították különben finom fehér kezeit.
Az illető hatékonyságára való tekintettel ez a behálózó hadművelet azonban több körültekintést fog igényelni. Töprengve számba vette a lehetőségeket a minél kisebb kockázattal járó kapcsolatfelvételhez, majd miután rájött a megoldásra, sarkon fordult, és a fal mellett álló díszes keretű tükörhöz sietett.
A szoba ezen berendezési tárgyát nagy valószínűséggel nem emberi kéz készítette. Szikomorfából faragott két férfitenyérnyi széles keretén finoman megmunkált növényi indák, levelek és virágok csavarodtak ide-oda buja bőséggel. Közöttük madarak, pillangók szálldostak, és különös állatok leselkedtek a növények közül, olyan valósághűen, mintha nem is éles vésőt használó kéz álmodta volna őket fába, hanem – talán varázslat következtében - egy csodálatos erdő lényei változtak volna finoman erezett, sötétbarnára pácolt anyaggá.
Mordran karnyújtásnyira megállt a tükörképe előtt. Hátrasimított néhányat az arcába lógó ébenfekete hajtincsek közül, és megigazította éjszín talárjának ónix-kövekkel díszített gallérját, amely félrecsúszott az iménti incidens miatt. Egy pillanatig sötéten szemezett önmagával, majd sápadt, vékony ajkait elhagyta egy szó, amely a helyi lakosságot talán a kígyó szisszenésére emlékeztette volna, ha lehetősége nyílik, vagy egyáltalán mersze támad hallgatózni. Erre válaszul, a keret jobb alsó sarkában halványan felizzott néhány írásjelre emlékeztető görbület egy szárnyaskígyó-szerű állat pikkelyes hátán, miközben a tükör síkja megremegett, majd képlékennyé vált, mint a víz. A mágus kinyújtotta jobbját, és végigsimított a lágyan hullámzó anyagon, majd a keret peremén átlépve teljesen elmerült benne. Eltűnése után a kristálylap újra megszilárdult, s a szoba elhagyatottságát már csak a hűlő kő halk pattogása töltötte be.
*
A varázsló csak a tűz mellett engedte el a lány törékeny vállát. Letelepedtek egymástól karnyújtásnyira az átlangyosodott, kissé már megszikkadt fűre, és hátukat a kidőlt, félig a földbe süppedt fatörzsnek vetették. Felettük mint sötét bársonyra szórt ékkövek szikráztak a csillagok; a tűzből felszálló sziporkák pedig mintha megirigyelték volna csillogásukat, magasan felszárnyaltak az égbe, hogy aztán szürke, langyos hamuként hulljanak vissza az alant ücsörgők fejére. Nem védte meg őket a környező erdő lombkoronája, mert az a gondos valaki, aki valaha kiásta és a folyó gömbölyű köveivel bélelte ki a tűzhelynek szánt gödröt a szinte szabályos kör alakú tisztás közepén, ügyesen úgy választotta ki a helyet, hogy egyetlen ágnak se essen bántódása az alatta lobogó lángoktól.
Kicsi állat motoszkált az esőtől felfrissült növényzetben a vénséges fák alatt. Mozgékony orrocskájával szimatolva élelem után kutatott, mely az eső után szokatlan bőséggel állt rendelkezésére. Arasznyira tőle, egy páfrány tövében, ázott lepke igyekezett biztonságos - és főként száraz - rejtekhelyre jutni: keservesen vánszorgott a vízgyöngyös fűszálak között. Vesztére, az állatka feléje fordult, s néhány pillanat múltán már csak pár tépett, hamvas-szürke pilleszárny árválkodott a földön. Elégedett gyilkosa pedig mit sem törődve az emberek közelségével, szuszogva folytatta vacsoraszerző körútját.

- Ismét köszönettel tartozom neked – suttogta Isabell a tűzbe meredve. - Nem hagytál meghalni fent a hágón... És nem hagytad, hogy kiforduljak önmagamból az imént. Ezt utóbbit külön szeretném megköszönni...! - tette hozzá megremegő ajakkal. Nem akart a varázsló szemébe nézni, mert félt, hogy a férfi még többet is kiolvasna a tekintetéből, mint amit most a tudomására szándékozott hozni, de mivel választ nem kapott, óvatosan mégiscsak feléje fordította a fejét.
Aragon, egyik felhúzott térdére támaszkodva laza törökülésben ült; behunyt szemmel fürdette arcát a tűz melegében, s egy fűszálat rágcsálva hallgatta az erdő neszeit. Látszólag nem figyelt a lány szavaira.
Isabelle, ettől az érdektelenségtől némileg elszontyolodva lehajtotta a fejét. Iménti hálaérzete kissé lelappadt.
- Lucille-nak valamiben igaza van - bólintott a tölgy árnyékában békésen szuszogó hölgy felé –, nem itt kellene az időmet vesztegetnem. Ha ki akarom szabadítani Júliát... Márpedig, nagyon úgy néz ki, hogy rám hárul ez a feladat - szúrta közbe népi provokáló célzattal -, akkor előnyösebb lenne most, a sötétség leple alatt megtennem. Amíg még nem hurcolták be a városba – tette hozzá, maga elé meredve. - Ha Te nem teszed meg, akkor nekem kell – folytatta önmagát bátorítva.
- Miért olyan fontos ez a... Júlia? - kérdezte Aragon unottan. Úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést, s továbbra is behunyt szemmel élvezte a tűz melegét. - Csak egyszer találkoztatok, vagy tévedek? Kockáztatnád érte az életed, a szabadságod?
- Szabadság... - mondta Isabell keserű mosollyal – az én szabadságom már születésem pillanatában elveszett. Elszakította tekintetét a parázstól és Aragonra nézett. - Nincs vesztenivalóm, csak a haszontalan, kilátástalan életem... Igen... Kockáztatnám érte. Talán árthatnék nekik annyit, hogy kellően feldühödve azonnal megöljenek, ha esetleg nem járnék sikerrel. Vesszek inkább így, mintsem lassan elsorvadva holmi kékvérű zsarnokok parancsait lesve! – Megvetően intett Lucille felé, aki erre valamit motyogva a másik oldalára fordult.
- Miért nem próbálsz megvesztegetni? - kérdezte ironikusan a varázsló, miközben félig lehunyt szemhéjai alól figyelte a lány mozdulatait.
- Kíváncsi lennék, egyáltalán mivel lehet téged megvesztegetni? – kérdezett vissza Isabell rosszkedvűen. - Arra is, miért mondtad Lucille-nak, hogy..., olyat kínál, ami fölött nem ő rendelkezik? - Kicsit nyújtózkodott, hogy lássa, az említett vajon hallotta-e a kérdést, de mivel ennek nem látszott jele, valamivel bátrabban folytatta.
- Én mit adhatnék neked? Hiszen, semmim sincs...– mondta keserűen – se hozományom..., se örökségem, csak... csak magamat kínálhatnám fel. – Enyhén elpirult erre a gondolatra. - De... neked úgysincs szükséged egy szánalmas halandó szolgálataira..., nem igaz? - tette hozzá rezignáltan, és mivel még mindig Lucille-t nézte, nem láthatta a varázsló szájzugában egy pillanatra felvillanó, halvány mosolyt.
- Ha a kezük közé kerülsz, nem lesz gyors halálod - folytatta Aragon komolyan, tekintetét végre a lányra függesztve. - Az életeden kívül más is van, amit veszíthetsz: például az erényed, vagy... az önbecsülésed.
- Az önbecsülésemet akkor veszteném el, ha nem tennék meg mindent valakiért, aki barátsággal viseltetett irántam, és vendégül látott az otthonában... Aki ugyanolyan szerencsétlen sorsra van kárhoztatva, mint én... – felelte Isabell remegő hangon, de eltökélten állva a férfi pillantását.
- Ez nem elég indok arra, amit tenni készülsz. Miért akarod kiszabadítani valójában? Mire ez az eltökéltség, hogy még magadat is képes lennél feláldozni akár nekem, akár néhány jött-ment fegyveresnek?
Isabell döbbenten bámult az átható, hideg fényű szempárba. Nem értette, mit nem lehet ezen megérteni.
- Azért... Mert akár én is lehetnék az ő helyében. - felelte hosszú csend után. – Láttad, mi maradt a családjából... Mondd, ki másra számíthatna?- kérdezte, és sóhajtva végigsimított az oldala mellé fektetett tiszafaíjon.
A varázsló tűnődve figyelte, mint gyűjti magában a bátorságot, hogy íját megragadva fölálljon, és elinduljon teljesíteni a kitűzött a küldetést, amelynek sikeres végrehajtására valószínűleg nincs semmi esélye.
- Ő, megtenné érted ugyanezt? - kérdezte végül kétkedően, s egy pillanatra a bizonytalanság szikráját látta felvillanni a lány tekintetében.
- Nem számít, hogy megtenné-e... Azok után, amit ma láttam... - jött végül az eltökélt válasz. A tűz arany fénybe vonta, s megszépítette a szelíd női arcot. A ragyogó barna szempárban harcosok eltökéltsége villogott, s ezt látva a varázslónak olyan érzése támadt, mintha a jövő fellebbentette volna fátylát egy pillanatra, hogy látszódjon, amint Gordam helytartójának trónszékében meglazulnak az eresztékek.

Szemközt velük izgatott csörtetés hallatszott a bokrok alól. Isabell ijedten összerezzent és odakapta a fejét: tenyérnyi sündisznó mászott ki az útra, s kurta lábait szaporán szedve eltrappolt a vízpart felé.
Aragon, ügyet sem vetve a sünre, mély sóhajjal elszakította tekintetét a harciasságát vesztett lánytól, és felállt. Csontjait ropogtatva nyújtózott egyet.
- Körülnézek egy kicsit a környéken – mondta vontatottan, miközben ellenőrizte, hogy az övébe tűzött kard könnyedén kihúzható-e hüvelyéből. - De Golon Úrhölggyel talán nem lesz gondod, míg távol leszek - mormogta maga elé elgondolkodva. - Ne hagyd leégni a tüzet! Egy-két órát kibírsz még itt nélkülem, ugye? - kérdezte, fejét a lány felé fordítva.
Isabell csodálkozva nézett fel rá, s már-már megkérdezte, vajon mi néznivalót nézhetett ki magának az éjszaka közepén, de a rászegeződő hűvös szempár hatására inkább jobbnak látta, ha nem feszegeti ezt a kérdést.
- Persze... Menj csak, Uram! – felelte megadóan, és a földre sütötte a szemét. – Megvárlak...
A varázsló félrehajtott fejjel mintha még hallgatta volna egy kicsit az éji erdő neszeit, majd alig észrevehetően biccentett, csuklyája alá rejtette a homályban is szinte világító fehér haját, és elindult a sötétbe burkolózó úton Haram felé.
Isabell, összeszoruló gyomorral, sokáig bámulta azt a pontot, ahol a férfi szálas alakját elnyelte a fekete óriásoknak ható fák alatt terpeszkedő sötétség.

*

Morffain, a Griff-hegység sebes vizű folyója a harami lapályra érve, erőteljes mormolással, de már jóval lassabban hömpölygött a tenger felé. Napvilágnál vize türkizkéken csillogott a gleccserpatakok hordta ásványi anyagoktól, de most a csillagok fényénél hatalmas fekete állatra emlékeztette azt a hozzámérten szánalmasan apró, görnyedt tartású férfialakot, aki ahelyett, hogy a mederrel párhuzamosan haladó kitaposott utat használta volna, kínlódva, csúszós köveken botladozva mászott előre a víz szélénél bókoló növényzet szövevényes ágai között, és igyekezett a sáros talajon cuppogás nélkül, észrevétlenül közelebb kerülni ahhoz a ritkás ligethez, ahol a gordami járőrcsapat víg kedélyű tagjai harsogva méltatták egy megkötözött, sápadt leányzó csöppet sem elhanyagolható bájait.
A férfi keze ökölbe szorult az indulattól, ahogy figyelte őket, majd rögtön ajkába harapott, hogy elfojtsa fájdalmas nyögését, amit meggondolatlan mozdulata sérült bal oldalának okozott. Összeszorított fogai között zihálva, óvatosan megtapintotta rajta a hevenyészett, inge aljából tépett kötést, és elkeseredetten nyugtázta, hogy a meleg folyadék, amit ujjaival érez, nagy valószínűséggel a vére lehet, amely újult erővel csordogál a kardpenge tépte sebből, amely ugyan nem volt mély, de rossz helyen érte, s a vízben való kapálózás sem tett túl jót neki, habár a szennyeződéseket legalább kimosta belőle.
Csigalassúsággal továbbkúszott a folyó hordalékában nőtt cserjék között, és azon imádkozott, nehogy egy álmából felvert madár elárulja hollétét. Nem tudhatta, hogy a vízpart állatait már elűzte fészkeikből a harsogó emberi lárma. Kínkeserves, lassú vánszorgással végül sikerült elérnie egy útjelzőnek használt, földből kimagasló kőtömb tövébe, melyet Szunnyadó Óriásnak nevezett az Északi utat használók köre. Hatalmas mérete, különös, féloldalasan földbe süppedt emberalakja miatt szolgált rá erre az elnevezésre. Körülötte csenevészebben nőttek a fák. Kitárt karjai közt kis tisztás terült el, s ennek a szélén térdelt a lány. A nyakán feszülő hosszú bőrszíjjal, mint valami pórázzal rögzítették az egyik fatörzshöz. Szemében az őrület lángjai lobogtak, s vicsorogva morgott a vele ingerkedő néhány katonára, akik mint valami vásári mulatságon a láncra fűzött medvét, botokkal bökdösték, és fenemód jól szórakoztak kiszolgáltatottságán.
Magasan lobogó tábortűznél, szederpárlattal, sült malacpecsenyével vigadt a többi martalóc. Mellettük rendetlen kupacban ledobált málhákban állt a rablott holmi, amelyeket nagy, hátra akasztható fonott kosarakban hurcoltak el az erdei házból.
A kőtömb árnyékában lapuló alak összeszorított szájjal, tehetetlenül nézte, ahogy mulatoznak, s szíve összeszorult, mert tehetetlennek érezte magát ekkora túlerővel szemben.

Jókedvűen fütyörészve tartott hazafelé a harami vásárból, s a varga csinos leányának iránta való kedvességén elmélkedett éppen, amikor a Grim felé vezető útelágazásnál szembetalálkozott velük. Jókedve tüstént elenyészett, amint ráismert közöttük a húgára, s az ismerős, fonott kosarakra a harcosok hátán. Bolond fejjel ahelyett, hogy alázatosan félreállt volna az útból, mély megdöbbenésének fennhangon is jelét adta, s meggondolatlanul magyarázatot követelt a csapat vezetőjétől, mire az persze móresre akarta tanítani. Lekapták a tíz körméről, és lábánál fogva fellógatták egy alkalmas faágra. Ahogy ide-oda ingott, a körülötte álló harcosok be-behúztak egyet a tehetetlenül csüngő ifjúnak, s biztatták: nyugodtan védekezzen, elvégre kezeit azért hagyták szabadon, hogy bemutathassa vitézségét, mielőtt lehúzzák róla a bőrét. Eszelősen sikoltozó húgát odaültették vele szembe, hogy ismételten jól szemügyre vehesse, mi jár annak, akinek a családja megszegi a törvényt. Ha hatalmas mennydörgések közepette nem ered el az eső, valószínűleg nem lett volna esélye sem a szabadulásra. De kínzóinak nem volt kedvük bőrig ázni, s míg ők beljebb húzódtak a vaskosabb fák lombsátra alá, addig otthagyták a testvéreket az útszélen, a viharban. Az eső hosszan esett, a szél beverte a lombok alá húzódott társaságra is. Meglanyhult a figyelem a foglyok iránt. Mire alábbhagyott a zivatar, sikerült valahogy előügyeskednie kését a bocskorszárába varrt rejtekhelyéről, és elvágta a kötelékeit. Nagyot nyekkenve ért földet, de nem törődve a tüdejébe szorult levegő okozta kínzó nyomással felpattant, s megragadta a földön kábán, előre hátra hajlongó hajadont, és megiramodott a víz felé. Ám a lány ázott ruhája elakadt valami tüskés ágban, és amíg azon küszködött, hogy kiszabadítsa, persze utolérték. A Holtak Istene látja lelkét, nem akarta magára hagyni, de Júlia, mint valami őrült csapkodott maga körül, s nem bírta rávenni, hogy beleugorjon a folyóba. Ekkor találta el egy kard éle, és a hullámokba szédült. Bár a fájdalom tüzes karma marcangolta a testét, mégis sikerült a víz alatt elmenekülnie. Az erős sodrásnak köszönhetően jókora utat megtett, mire utolsó erejével képes volt kikapaszkodni a partra, ahol elvesztette az eszméletét. Már alkonyodott, mikor magához tért a víz által kimosott partoldalt átszőtt gyökerek alatt, s volt annyi lélekjelenléte, hogy elbújjon, mikor meghallotta a zsoldoscsapatot, amely nem messze onnan telepedett le éjszakára.

Szemét behunyva próbált úrrá lenni a szívét marcangoló dühön. Meg kell várnia, míg elalszanak. Még ha hagynak is őrt, valahogy majd csak kijátssza az éberségét. Csak Júlia tartson ki! Aggasztotta testvérének furcsa viselkedése. Óvatosan felmászott az embermagas sziklatömb tetejére, s amennyire csak mert, a tisztás felőli oldalára kúszott. A hold éppen akkor bukkant ki a hegyek mögül, és sápadt fénybe borította az erdőt. Elszakította tekintetét a lent mulatozóktól, és körülnézett. Holnap telihold – villant át az agyán. A kőtömb tetejéről mindkét irányban belátott az út fölé boruló fák kupolája alá. Alig néhány lépésnyire a rejtekhelyétől fekete alakot pillantott meg egy az ösvény fölé hajló fa alatt. Sötét, mozdulatlan figura, kinek árnyék takarta arcában mint két tüzes pont, sárgán izzottak a szemei, ahogy éhes ragadozóként figyelte a katonák ténykedését. Marcus Forgeron szívére jégburkot vont a rémület, ahogy az a tekintet lassan felé fordult, s egyenesen őrá nézett.