Hallottam, hogy apámék hazajöttek, így nehéz szívvel, de a szobában hagytam Bellát. Ha tudok, rögtön visszajövök, de muszáj beszélnem Carlisle-al.
A földszinten termettem egy pillanat alatt.
Esme és Carlisle arcáról sugárzott az öröm. Ez engem is mosolygásra kényszerített, végre boldogok.
- Carlisle, beszélnünk kell. – léptem eléjük, mire mindketten megkövültek.
- Gond van Edward?- kérdezte Esme lefagyott mosollyal.
- Nem semmi. - ráztam meg fejem, de rögtön aggodalom lett úrrá rajta.
- Hol van Bella?
- Esme, nyugalom. Nincs semmi baja, a szobában alszik. – nyugtattam meg komoly hangon, de azért kicsit mosolyogtam, ahogy hirtelen milyen izgatott lett.
- Rendben Edward, gyere, fussunk egyet!- nevetett fel apám, és ki szaladt.
Boldog mosollyal az arcomon utána eredtem.
Jóval messzebb fékeztünk le a háztól. Egy mély levegőt szívott, mintha már régen lett volna friss levegőn, aztán rám nézett.
- Mi a baj Edward?
- Baj nincs. – mondtam, és leültem egy fa vaskos kérgére. – Beszéltem Bellával.
- Miről?
- Erről az egészről. És azt mondta, hogy érzi, hogy minden nap egy darabkát elveszít az emberi énjéből. Fél, hogy hamarosan nagyon sok fájdalmat fog átélni.
- Ez nem meglepő Edward. De ezt eddig is tudtam, én legalább is. DE mi a gond?
- Átváltoztatom. - suttogtam halkan, de nem néztem rá. Bár este együtt voltunk, és rendezgettük a dolgainkat mosolyogva, de én akkor is csak ezen agyaltam.
- Edward, nem kötelező. – rakta kezét a vállamra, kínos arcomat látván. – Senki nem kér téged, hogy csinálj olyat, ami számodra nehéz lenne.
- Tudom Carlisle, hogy te is meg tudnád tenni. – és ebben igazam volt. Jobb kontrolja van, mint nekem.
- De még is te fogod megtenni, igazam van?- mosolyodta el magát, amit nem értettem.
- Még nem tudom. De muszáj volt erről tudnod.
- Természetesen mindenben segítek neked, amiben csak kellenék. De van még valami, igaz?
- Igen. - néztem fel rá. - Csak úgy harapom meg, ha már a feleségem.
- Ez nagyszerű Edward…- lelkesült fel, de a szavába vágtam.
- Nem egészen. – folytattam. – Bella, az esküvő után, egy kiadós nászutat akar. - kerekperec kimondtam. Carlisle előtt nem kellett semmit eltitkolnom.
- Értem. Nos, ezzel mi a baj? Érthető. Már nagyon régóta veled szeretne lenni, de te mindig leállítod. – mondta teljes komolysággal, bennem pedig hirtelen felment a pumpa.
- Carlisle, én akármikor lefeküdnék vele, de mi van, ha a nagy hévbe bántani fogom?- fakadtam ki, de csak megértő szemeket láttam magam előtt.
- Edward, ő már nem ember. Legalább is nem teljesen.
- Tudom. - mormogtam kelletlenül. – És ez az én hibám. – úgy éreztem, hogy csalódnia kellett bennem.
- Edward, ne hibáztasd magad. Hirtelen kellett, jól cselekedned. Nem várhattam el tőled, hogy váratlanul ekkorát tegyél, amikor pontosan tudtam, hogy miként hat rád Bella illata. Hát akkor még a vére. - fejezte be, és a szemembe nézett.
- Akkor mit tegyek?- kérdeztem és az arcomat a kezembe helyeztem. Olyan kusza lett most minden. Victoria, aztán Livjoy, majd az erdőbeli jelenet.
- Nos, én szerintem nem kell félned az együttléttől. De, ha már eljegyezted. - vigyorodta el magát, mikor felnéztem rá. Én is elmosolyodtam.
Ekkor egy eget rázó sikolyt hallottam.
Azt hittem, hogy ott halok szörnyet, mikor azonnal beazonosítottam, hogy kié ez a fájdalmas kiáltás.
- Bella. - suttogtam nehezen, hisz még levegőt is alig kaptam.
Nem figyelve apámra, gyorsan visszamentem a házba.
Mi történhetett?
Hevesen lélegeztem az aggodalomtól, ami végigjárta minden porcikámat. Istenem, Bella! Egyre hangosabbak lettek a kiáltások.
Nem tudtam másra gondolni, csak arra a kínnal teli sikításra. Ekkor megéreztem Bella, émelyítő vér szagát.
Nagyobb tempóra vettem, és már a házban is voltam. Beugrottam a konyha ablakán, és azt hittem, hogy ott esek össze.
Bella zokogva Alice karjaiban, miközben még mindig hangosan zihált. Rémült, szinte fájdalommal teli szeme csak is előre meredt. Mint, aki sokkot kapott, egy látványtól. Emmett még mindig két lábát fogta, de úgy láttam, hogy már nem szorítja.
Esme-re néztem, aki szomorú, és aggódó szemekké nézett Bellára, majd mikor észrevett rám meredt. De én nem tudtam rá nézni, csak az előtte álló vértócsára. Azonnal felismertem, hogy ez Belláé.
Lassan Alice mellé lépkedtem.
Alice rám nézett, szinte ugyanolyan szemekkel, mint anyám, de az övé csalódást is sugároztak.
Nem értettem, mi történt?
Ahogy rá néztem, majd meghasadt a lelkem. Milyen ijedt tekintete van…
Alice elhúzódott, hogy én vegyem a karjaimba. Lassan felvettem a földről, miközben ő erősen belekapaszkodott a nyakamba.
Még mindig sírt. Most kifejezetten nem érdekelt, hogy mind a két vérző karja, lassan eláztatja a felsőm. Csak a félő tekintetére tudtam figyelni. Felraktam a pultra, de ő görcsösen kapaszkodott a nyakamba.
- Bella, semmi baj, itt vagyok. - leheltem, halkan fülébe, mire vonakodva, de elengedett. De nekem nem volt szívem, itt hagyni.
Carlisle ekkor toppant be.
Ahogy én, az ablak előtt körül nézve, ő is lefagyott.
- Carlisle. - szóltam neki, mire azonnal mellettem termett. Nem engedtem el Bella kezét, ami szorongatta az én kezemet. Nem volt szívem, most másra bízni. Neki most rám van szüksége.
- Mi történt?- kérdezte apám, és valahonnan egy kis lámpát vett elő. Már gyakran láttam ezt.
Óvatosan Bella szemeibe bele világított, de semmiféle változást nem mutatott. Illetve egyet észrevettem!
A szeme, szinte vakítóan zöld volt.
- Nem tudom. – hallottam Emmett hangját, de csak tompán érzékeltem jelenlétét. Csak Bellára tudtam nézni. – Itt volt velem a konyhában. Aztán hirtelen felordított, majd összeeset.
- Volt valami előzménye?- kérdezte aggódva Carlisle.
- Nem. - rázta meg fejét, de aztán hirtelen a szomorú Alice-re pillantott. – Te láttál valamit, pöttön?
- Igen. - bólogatott, lehajtott fejjel.
- Akkor miért nem szóltál?- egyre magasabb lett hangom. – Erről tudnunk kellett volna…
- Egy pillanat. - kezdet bele Esme. – Nem Jasper talált meg titeket?
- Nem, én a sikolyt hallottam meg. - magyaráztam, és még mindig nem tudtam, hogy jött a képbe most Jasper. Megöleltem, a még mindig szótlan és sokkos állapotba lévő lányt. Könnyei még mindig megállíthatatlanul csorogtak. Félig nyitott ajkai kiszáradtak.
- Bella, semmi baj. - öleltem magamhoz, és megcsókoltam homlokát.
Újra görcsösen hozzám bújt.
Elég nehéz volt elhinni, hogy valamit is felfog most, amit bárki mond.
- Láttam, amint ilyen rohama van. A fájdalomtól én is felsikítottam.
- Igen, Bella is hallotta. - kommentál bele Emmett. – De én azt mondtam, biztos csak Jasper játszik veled már megint.
- Nem. Látomásom volt. Belláról. Épp hogy vége lett, már ide lentről hallottuk a sikítást.
- Hogy jön a képbe Jasper?- kérdeztem türelmetlenül és ringatni kezdtem Bellát.
- Őt küldtük utánatok. Miután Bella összeroskadt.
- Pedig nem ő miatta jöttünk vissza. Hanem mert meghallottuk Bellát.
- Akkor tényleg hangosan sikíthatott. - nyögte ki Emmett, de nekem most egy csepp humorérzékem sem volt.
- Emmett, ez most nem a legjobb pillanat. - sziszegtem neki, mire Bella rázkódva még jobban magához ölelt.
- Jól van. Edward vidd…- kezdte Carlisle, de abbahagyta és az erdőre meredt.
Onnan Jasper ugrott ki zihálva egyenesen a konyha kellős közepére.
- Jasper. - sikított fel Alice, és rögtön mellette termett.
- Ma mindenki vérzik?- bosszankodva tette fel a kérdést Rosalie, és csak most vettem szemügyre Jaspert.
Mindehol karcolások, és vágások díszítették.
- Jasper mi történt?- Alice szinte könyörgő tekintettel ölelte át.
- El kell tűnnünk. - nyögte alig hallhatóan.
- Mi? Miért?
- Victoria, és csapata megtaláltak. Elkaptak és nekem támadtak. - zihálta és pedig állkapcsomat összeszorítottam.
- Na, ne!- mondta Rose dühösen, mire egy csapásra mindenki tüsténkedni kezdett. Alice és Esme egy pillanat alatt eltűntek.
Emmett felsegítette Jaspert és feltámogatta a pultra, amin Bela is ült.
- Jól van sebesültek, maradjatok itt. - adta ki az utasításokat Emmet, mire Jasper idegesen közbe szólt, de még mindig kapkodta a levegőt.
- Emmett, hová mennénk?
Testvérem csak egy vigyort engedett meg magának majd eltűnt.
Carlisle, amilyen hamar elment, már vissza is jött.
- Jól van Jasper, a sebeid hamarosan begyógyulnak. - nyugtatta meg, gyors szemlélődés után. – Edward menj, szedj össze néhány ruhát neked, és Bellának.
- Majd Alice megoldja. - mondtam, de nem vettem le szemem Belláról, aki még egy szót sem szólt.
- Edward. – Carlisle dühösen csapott az asztalra. – Menj!
Mérgesen néztem apám irányába, aztán vissza Bellára.
- Mindjárt visszajövök, ígérem!- csókoltam meg, hideg, kiszáradt ajkait, és megsimogattam kréta fehér arcát.
Azonnal felszaladtam és turbó gyorsasággal pakoltam néhány ruhát be a kis bőröndbe. Csak tudnám minek! Bosszankodtam, de azért serényen pakoltam, hogy mi hamarabb visszamenjek az ijedt Bellámhoz.