† Kilencedik fejezet †

Halk hangra lett figyelmes. Valami zörgésszerűre. Szemei először megrebbentek, majd lassan kinyitódtak. A szobában sötét volt, és erre még az is rátett, hogy az ablakon lehúzódtak a redőnyök. A gyertyák nem égtek, a lámpák nem világítottak. Mégis, Delia látása olyan tökéletes volt, mintha nappal kinn járkálna az egyik kereszteződésnél. Bár igaz, a színek nem valósak voltak, hanem fekete-fehérek. Olyasmi volt, mintha egy régi mozit, vagy egy képet nézne.

Az új vámpír érzékei bekapcsoltak.

Párat pislogott, és oldalra fordította a fejét. A tekintetében apró fájdalmat, s hiányérzetet lehetett felfedezni. Drake nem volt mellette. Talán a fürdőben van? Nem, ott sem volt, mivel a lámpa nem égett. Akkor valami közbejöhetett, és el kellett mennie. Lehet, valamilyen gyűlésféleségen van. Vagy... Nem sokat törődött vele. Visszadőlt a párnákra.

Ó, Istenem, a tegnapi éjszaka! A férfi elképesztően csodálatos volt, és olyan gyengéden és óvatosan bánt vele, hogy egyszerűen képtelen volt szavakkal leírni. És a végén, mikor a karjaiba vonta, s úgy aludt el... Olyan álomszerű volt az egész. Oldalra fordította a fejét, és az éjjeliszekrényre pillantott. Kilenc óra harminckettő.

Lerúgta magáról a takarót. Megpróbált kikecmeregni, de a járás még egyelőre nehezére esett. Úgy érezte magát, mint egy súlyos autó baleset túlélője. A feje egy picit fájt, és rettentően éhes volt. Nagyot szippantott. Palacsinta szagát érezte. Te jó ég, palacsinta reggelire! Nem is biztos, hogy palacsinta... omlett... vagy... fahéjas csiga? Nem... Érzett még valami lekvár szagot is. Barack? Eper? Jaj, az eper a kedvence!

Nem is törődött sokat az öltözködéssel, csak egy selyem köntöst húzott magára. Belebújt puha papucsába, és gyorsan kisietett. Választhatta volna, hogy a könnyebbik úton megy, de nem. Túl makacs volt, és látni akarta Drake-et. Ezért elindult a keleti szárnyba, a vámpír szobájához. Halkan bekopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott. A szobában sötét volt. A hatalmas baldachinos ágy érintetlenül álldogált az ajtóval szemben. A fürdőszobából pedig semmilyen hang nem hallatszódott.

Hm, talán reggelizik.

Kicsit sántítva, a falhoz támaszkodva rakosgatta egymás után a lábait. Mikor elérkezett a lépcsőhöz, szorosan megmarkolta a korlátot és nehézkesen lépdelt le a márvány lépcsőn. Mikor leért, lassan átvágott az előszobán s belépett egy kétszárnyú bronz ajtón. Utána az étkezőbe sietett.

- Delia!

Drake ott sem volt. Hol a fenébe lehet? Látni akarta, legalább egyszer a mai nap folyamán... Nem tudta mért, de valami furcsa űrt érzett a szívében. Egy kicsit masszírozni kezdte a mellkasát, hátha enyhíti a fájdalmát.

- Ade! - mosolygott a nőre.

- Hogy vagy, kedvesem?

- Kicsit furcsán, de... határozottan jól - nézett rá, miután végigpillantott az összes jelenlevőn.

Khar elismerően mosolygott az asztalfőn ülve, reggeliét eszegetve. W épp’ akkor állt fel, hogy vegyen még egy pirítóst. Rhod az asztal legvégén ült laptopja társaságával. Mélykék tekintetét a gép képernyőjére meresztette, mialatt egy szendvicset csomagolt ki.

Darius... te jó ég... a férfi tekintete üresen csillogott, a tányérjában lévő salátát pedig csak kedvtelenül turkálta. Bőre pár árnyalattal halványabb lett, ajkai kiszáradtak, szemei alatt fekete karikák díszelegtek. Szörnyű látvány volt. Nem is az az életvidám, szeretetteljes, kedves, gyönyörű vámpír ült ott, hanem egy megtört, halott személy. És... és ez mind miatta!

Delia kikerülte Adelaidét, s miután kihúzta a férfi melletti lévő széket, ráült. Darius ráemelte élettelen, barna pillantását. Pár percig csak nézte őt, majd nagy nehezen kibökte:

- Darius... én... annyira sajnálom!

„Megkarcoltam a csuklómat, csak azért, hogy érezze a vér szagát, és hogy igyon! Felkínáltam neki a nyakamat is, az se jött be! Most próbáltam szájon át adni, de egyszerűen nem fogadja el!”

- Nincs semmi gond - milyen mély, halk s rekedt a hangja.

Magába erőszakolt egy újabb falatot. Pár percig csendesen rágcsálta, majd lenyelte. A francba, ez a lány megrövidíti az életét! Ezt nem fogja kibírni...

Aztán valami furcsa bizsergést érzett. Jóleső, melengető bizsergést. Delia... megölelte. Azt a gyönyört, amit akkor érzett, képtelen volt elmondani. Vékony, kecses ujjai meztelen felsőtestére simultak. Hosszú, éjsötét haja csiklandozta a vállát. És... valami hideg cseppeket érzett végigfolyni a karján. Beleszippantott a levegőbe. Eső illat. Sír... Delia sír...

- Delia? - fordult felé.

A lány - mivel Dariuson nem volt felső - láthatta, hogy a két mell izma közé egy meseszép rózsa van tetoválva. A főbb színei a vörös és a narancssárga. Egy igazi mester munka volt. A bal mellén neki is volt egy lilás árnyalatú, kör alakú seb, mely köré az ősi nyelven írták rá esküje szavait. A nyakában egy vaslánc lógott, aminek a végén egy vérvörös csepp csillogott.

- Én... annyira sajnálom. Nagyon jól tudom, hogy megbántottalak, amiért nem fogadtalak, el, de kérlek, bocsáss meg...

- Nalla, nincs semmi gond. Nem haragszom rád. Ne sírj, kérlek - simított le egy könnycseppet.

Mivel nem bírta megállni, hosszú ujjait végighúzta az arcán. Istenem, milyen puha... Legszívesebben most lehajolt volna, hogy ajkaikat egymásra illessze, de tudta, hogy ezzel eltaszítaná magától. És azt soha nem bocsátotta volna meg magának. Mikor Delia még szorosabban ölelte magához, esküdni mert volna, hogy a szíve dobogása egy pillanat erejéig megállt. Ó, a rohadt életbe... a rohadt... életbe... szerette ezt a lányt! Szerelmes volt belé attól a perctől fogva, hogy megpillantotta ájultan Drake karjai közt. De tudta, hogy soha nem lehet az övé, mivel a lány már elkötelezte magát. Óvatosan simogatta a hátát, ezzel megpróbálva megnyugtatni. Bárcsak magát is sikerülne lehűtenie...

- Sajnálom...

- Delia - susogta. - Megbocsájtok. Tényleg, minden rendben, oké? - pillantott a zöldes tekintetbe. Milyen furcsa... most alig lát benne szürke árnyalatot.

Aprót bólintott, ezzel igent mondva, bár Darius egy kicsit feszülten érezte magát, elvégre a lány karjait még mindig a hátán érezte. Aztán megtört a varázs; Delia elengedte őt.

A fiatal vámpír nő az üres tányérjára meredt s egy pillanatig elgondolkodott. Mindenki őt figyelte. Pár percig mélyen magába zárkózva elmélkedett a jövőjéről. Majd mély lélegzetet vett és halványan elmosolyodott, mikor eszébe jutott egy igen fontos dolog.

- Szeretnék találkozni a szüleimmel.

Ingerülten rúgta be az ajtót, mire a zár engedelmesen kinyílt előtte. Viharkabátját ledobta a bejárat mellett heverő székre, a többi cuccát pedig valamelyik sarokba. Gondolataival becsukta maga mögött az ajtót és kulcsra is zárta. Gyors lépésekkel az ágyához sietett s levágta magát rá.

A kurva életbe!

Rettenetesen dühös volt mindenkire. Egyszerűen akkora harag lepte el az egész énjét, hogy azt le se lehet írni. Először is kezdjük az elejével: hajnal előtt ért ide a Testvériség Központjába, ahol volt egy kellemes vitája Anzelmmel. A vámpír a legoptimistább, legtisztább gondolkodású, legokosabb és legközömbösebb tagja a Testvériségnek. Talán pont emiatt lett a fő vezér. A király egyik bizalmasa, és tulajdonképpen a legjobb barátja. A francba, Anzelmnek a beceneve akár lehetne a „felsőfok” szócska is. Mindenben ő volt az isten. Aztán, mivel most ennek a csoportnak a tagja, végig kellett ülni egy bő két órás megbeszélést, ami körülbelül arról szólt, hogy mikor, hova és kivel fognak kimenni, hogy vadászokat öljenek. Így be is osztották Heliodor mellé, kit hogy enyhén fogalmazzunk, nem nagyon szívlelt. Ez így nem lesz jó... Nagyon, de nagyon nem lesz jó!

Oldalára fordult, és a falon pihenő festményt kezdte el vizslatni.

Deliára gondolt. Istenem, a lány olyan gyönyörű volt, mikor alatta vergődött a vágy hevétől! Óvatosan végighúzta a nyakán az ujjait. A két kis lyuk még mindig ott virított, mivel Drake direkt lelassította a gyógyítási folyamatot, hogy még tovább láthassa az ivás bizonyítékát. Megborzongott, mikor újra átélte. Ha nem lenne ennyire gyáva, akkor talán még mindig mellette feküdhetne. És talán etethetné. Igen... Delia lehet, hogy megengedné neki. És ki tudja? Megint magáévá tehetné, de most sokkal de sokkal szenvedélyesebben. Hagyná, hogy a lány is kényeztesse őt. Egész nap az ágyban feküdnének, és ő csak becézgetné, csókolgatná... szeretné...

Kipattantak a szemei, mivel mindezt el is képzelte. Hiába, ő elment. Kilépett az életéből és talán a következő száz esztendőben háromszor, ha fognak találkozni. Egy hülye gazember vagyok, morogta. De ez ellen nem tehet semmit. A származását képtelen letagadni... És ki hallott már olyat, hogy egy félvér meg egy kékvér szálait összekötik? Ugyan már, ez nem a Hamupipőke-sztori...

Idegesen a hajába túrt, majd fölpattant és láthatatlanná vált.

A szíve a torkában dobogott, mialatt feszülten sétált fel-alá a szobájában. Este volt már, és az óra épp’ most ütött fél hatot. Khartolen beszélt az egyik királyi ügyintézővel, így Delia két órával ezelőtt tudta meg, hogy az apja minden programját lemondta, csakhogy találkozhasson vele. Tehát fél óra, és találkozik az édesapjával. Talán az édesanyjával is. Idegesen tördelte az ujjait. Vajon milyenek lehetnek?

Már vagy tizenöt perce teljes mértékben kész volt. Megfürdött, a szokásos olajokkal bekente a testét. Haját megmosta, kifésülte, így szinte tű egyenes volt. Adelaida egy gyönyörű copfba fogta fel. A kivételes alkalom miatt ki is sminkelte magát, így arca még szebb és sugárzóbb lett. És a ruhája!

Egybe részes volt. Hosszú, földig érő. A színe csodálatos ezüstös-fehéres színben pompázott. A vállát egy selyem anyag takarta el, mely a ruha derekától indult és a jobb melle felett takarta el. A másik szabad volt. Lábára egy enyhén magas sarkú cipőt húzott. Ismét megfordult, így az ember magasságnyi tükörbe láthatta egész lényét. Alig ismert magára. Az az alacsony, semmirekellő, szerencsétlen lány már meghalt, tegnap hajnalban, mikor átváltozott.  Minimum úgy nézett ki, mint egy huszonharmadik életévét betöltött kész nő, pedig csak tizennyolc éves. Oldalra fordult, hogy alaposabban szemügyre vegye bájait. Melle határozottan nagyobb lett, és a feneke is formásabb, ahogy a combjai is. A haja pár centit nőtt, és ő is körülbelül tíz centiméterrel lett magasabb. Úgy nézett ki, mint egy fotómodell.

Tíz perc.

Drake... A férfi még mindig nem volt itt. De ő látni akarta! Látni... akarta! Leült az ágy szélére, arcát a kezeibe temette. Hol lehet? Vajon jól van? Ó, Istenem...

- Delia? - lépett be Adelaida. - Jössz, kedvesem?

A lány azonnal felpattant a helyéről, s aprót bólintott.

- Nem kell idegesnek lenned. - mosolyodott el. - Gyönyörű vagy.

A kastély egyszerűen meseszép volt. Szavakkal szinte el sem lehetett mondani. Nagyvonalúsága, gazdagsága az építtető hatalmát, műveltségét, ízlését hirdeti.

A kert, ahogy minden más, csodálatos volt. Miután belépett a hatalmas kovácsoltvas kapun, szeme elé egy gondozott, óriási park tárult, ágyásokkal, nyírt bokrokkal, szobrokkal, illetve szökőkutakkal díszítve. A hosszú homlokzatból előreugrottak egyes falszakaszok, a rizalitok. A tervező így kerülte el a bántóan egyhangú összképet. Leginkább önálló, csak lazán összefűzött tömbök, pavilonok, belső udvarok alkották az együttest és az eltérő szintmagasságok a különböző tető formák, a szakaszonként más-más formájú tagoló elemek változatos, a középrész felé egyre fokozódó hatást eredményeztek.

Adelaida gyengéden átölelte, és elindultak felfelé a hatalmas lépcsőfokokon. Az ajtó azonnal kinyílt előttük. Az előtér gazdagon díszített volt. A lépcsőház a kastély egyik legdíszesebb, legnagyobb tere, tudta meg később. Díszes volt, monumentális és gyönyörű. Három hatalmas boltív közül lehetett választani. Mind a három körül kagyló- és csiga motívumokat láthattak. Delia felpillantott. A mennyezetet eszméletlenül szép festmény díszítette, melyen főként angyalok, felhők és csodaszép lányok mosolyogtak.

Néhány rendkívül kedves szolga lépett oda melléjük s mindannyian egyesével meghajoltak.

- Úrnőnk - hajolt meg egy fiatalnak tűnő lány. A szolgák kényelmes öltözékét viselte, természetes, arany haját egy könnyed kontyba fogta fel. Szája szegletében egy mosoly bujkált meg, ezáltal szemfoga kilátszódott. Lia viszonozta a mosolyt. - Annyira örülünk, hogy láthatjuk - hangjában végtelen nagy rajongás és áhítat érződött.

- Ó, hát én... - halkan felnevetett. - Istenem, alig tudok valamit kinyögni! - pirult el.

- Merre találjuk Rodiont? - kérdezte kedvesen Adelaida, ahogy átölelte szerelmét.

- Rodion urat? - pillantott fel zafírkék szemeivel a lány. - A nappaliban - felelte. - Kérjük, kövessenek bennünket. - mutatott a jobb oldalt lévő boltívre.

Delia hevesen dobogó szívvel lépdelt a szolga után. Krisztusom, pár perc és találkozik az édesapjával. Jól van, nyugi. Mély levegő. Végighaladtak egy folyosószerű, elnyúló galériában. A falakat híres festők által készített, óriási képek díszítették. Jobb oldalán hatalmas ablakok nyújtóztak. Túloldalukon oszlopok álldogáltak. Az mögött pedig a kert. Bár sötét volt, azért kivilágították. Igazság szerint, nem kellett félniük. Ez a kastély volt a legbiztonságosabb hely. A biztonsági rendszere a Testvériség Központjával volt összekötve, így ha valami baj történt, a harcosok egytől egyig, egy szempillantás alatt itt termettek. Bár, ez érthető volt, hisz szerették, tisztelték és becsülték a királyukat.

A két szárnyas, arany ajtó előtt megálltak. Nerina kinyitotta s mélyen meghajolt. Lia halk, erélyes beszéd foszlányt hallott, majd ismét a szolgáló lány pillantásába tekinthetett, aki szélesen mosolyogva, kinyitotta az ajtót. Izgulva lépett be.

Az édesapja ott ült, egy csodálatos, aranyozott trón féleségen. Hosszú, éjsötét haja egyenesen omlott le a hátára. Egy fehér inget vett fel, meg egy sötét bőr nadrágot. A lány alaposabban végigmérte. Arca szép, markáns. Orra egyenes. Alsó ajka kicsit teltebb volt, mint a felső. Szempillái sűrűn keretezték be szürkés árnyalatú tekintetét, melyben elmondhatatlan nagy örömöt, és szeretetet fedezett fel. Nyakában egy méregdrága nyaklánc lógott, az ára vetekedett a bal fülében elhelyezkedő fülbevalóéval. Jobb kezén, a kisujján, egy nagy, aranyozott gyűrű csillogott, melyben egy ónix színű kő pihent. A királyi gyűrű. Ahogy ismét feltekintett, láthatta, hogy a homlokára valami furcsa jel van tetoválva, halványbarna színnel. Később kiderült, hogy a vámpíroknál, a királyi családban minden fiú szülöttnek ezt a jelet tetoválják rá. Rodion lassan felemelkedett s egyenes testtartásával megindult Delia felé. Lia megköszörülte a torkát és tétova lépést intézett az uralkodó felé.

- Apa... - suttogta, könnytől csillogó szemekkel.

- Kislányom! - tárta szét a karját. Hangja mély hangszínben zengett, ami eléggé illett is hozzá.

Egy királynak nem szabad elérzékenyülnie... Mégis, a férfi szemei is könnyesek lettek. Szorosan magához ölelte lányát. Kezét a hajába temette s mélyeket lélegzett, hogy Lia finom illatát az emlékezetébe véshesse. Az édesapja volt eddig a leghatalmasabb ember... vagyis vámpír, akit valaha látott. Kettőszázhárom centiméter magas és Delia még így is alig ért fel a nyakáig. Szorosan kapaszkodott belé, miközben sírt. Zokogott. Az apja az ősi nyelven mormolt valamit. Üdvözlő imát az Őrzőhöz, hogy elmondhassa, mennyire örül, hogy tizenhét év után láthatja szeretett kislányát. Annyira, de annyira hiányzott neki. Kicsit eltolta magától, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Nalla, annyira gyönyörű vagy - törölt le egy lefolyó kristály cseppet az arcáról. - Pont olyan, mint az édesanyád - tette óriási, kérges kezét a vállára. Magához vonta a lányt, majd Adelaidára és Khartolenre pillantott. - Ade - mosolyodott el szélesen, mikor másod-unokatestvérére pillantott.

A nő meghatottan lépett oda mellé s két darab, családi puszit lehelt a király arcára.

- Rodion. Ez olyan szép jelenet volt! - törölte meg ismételten a szemeit. A férfi csak mosolygott, mikor Khar ismételten ölelésébe vonta szeretett felét.

- Apa?

Az ajtóban álló átkozottul helyes férfiú meglepetten pillantott apjára, Deliára és a házaspárra. Magas volt, izmos, tehát testalkatilag az édesapjára hasonlított. Arcvonásai egy kicsit kemények voltak. Szemei jég kék színűek. Haja hófehér színben pompázott, és fél hosszúra volt nyírva, ám alul volt egy-két hosszú tincs, mely akár a válláig is leért. Egy tincs be is volt fonva, és gyöngyökkel díszítve. Neki is ugyanaz a mintha tündökölt a homlokán, mint édesapjának. Fülében fehér árnyalatú fülbevalók sorakoztak. Sötétkék ruhája remekül összeillett sápadt hajszínével.

- Engelhard - mosolygott Rodion.

- Ki ez a csaj? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Ő az, akiről annyit meséltem már. A húgod, Delia.

A férfi tekintete kétszer akkora lett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy pont a húga, elvégre a lány egyszerűen gyönyörű volt. Inkább kiválasztottnak hitte. Aprón megrázta a fejét, majd odasétált és meghajolt előtte s az ősi nyelven ő is suttogott valamit. A fiatal nő elmosolyodott, elé lépett, és megölelte. Bátyja szorosan visszaölelt.

- Istenem - suttogta. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar... találkozunk.

Természetes illata volt, mely leginkább a friss mentára hasonlított.

- Örülök, hogy találkoztunk, bátyám.

- Szóltál a húgodnak, fiam? - érdeklődött Rod, miután felült a trónra.

- Igen, mindjárt jön - felelte Hard. - Ja, már itt is van.

A lány körülbelül akkora volt, mint Delia. Barack színű, vékony, lepelszerű ruhát viselt. Haja rövid volt, és mogyoróbarna színben pompázott, akárcsak tekintete. Elmondhatatlanul szép volt. Halványan mosolygott, ahogy betáncolt a nappaliba.

- Delia, bemutatom a nővéredet, Vandelinát.