Demonheart
… Másnak jele van testeden,
megijednél, ha értenéd…
/Kovács Ákos/
… and I discover: she has a demonheart…
/Luca Turilli/
Felrohant az emeletre.
Futott, menekült a váratlan esemény okozta sokk, a pokolmélyről felkavarodó érzések elől. Szíve őrülten kalimpált, erejét megsokszorozta a pánik, a fejveszett akarat: el innen!
Lábainak ideges dobbanását elnyelte a lépcsőszőnyeg; kapkodó lélegzete hangos fújtatásnak tűnt az ősöreg ház időtlen csendjében. Erőinek vészesen fogyatkozó tartalékával a kényszert fojtotta el, amellyel vissza- visszanézett volna a válla felett, mint akit üldöznek.
Nem; felesleges megfordulnia: a démonnak nincs szüksége arra, hogy hátulról kövesse – Niel egyszerűen ott van, ahol lenni akar; alkalmasint előbb, mint a halandó.
Az ereiben vágtató adrenalin felgyorsította, ugyanakkor érzéketlenné zsibbasztotta a mozgást; úgy érezte, nem is ő fut: a falak rohannak mellette. A normálistól végletesen eltérő állapot még jobban megijesztette. Szilánkokra tört az idő: az egyik pillanatban még épp csak felért a lépcső tetejére, a másikban pedig már az emeleti folyosó végén tartott; csoda, hogy neki nem ment a falnak.
Egy töredék másodpercre sem állt meg; körmei megcsikordultak a falon, ahogy kinyújtott kezével ellökte magát, és bevette a derékszögű kanyart az emeleti folyosó és a padlástérbe vezető újabb lépcsők között.
Mire felért, némileg lejjebb húzódott idegeiről a pánik. Véget ért az ámokfutás: most már csak remegett, és kitörni készülő sírás fojtogatta. Felgyülemlő könnyeitől vakon tapogatott a nyári hálószoba kilincse után; s amikor sikerült bejutnia, rá is fordította az idő- csókolta, cirádás fejű kulcsot.
Kétségbeesetten nyüszítve, csukladozva próbálta visszafojtani a sírást, de nem járt sikerrel. Emlékek ezrei rajzottak összeszorított szemhéja alatt. Rég beforrt sebek szakadtak fel, és befelé véreztek; úgy érezte, savként marnak benne utat maguknak azok a vérpatakok. Térdre esett az ajtó előtt.
Szája elé kapta a kezét, ujjait harapdálta; holott tudta: Niel már ennyiért is kíméletlen szigorral büntetné, amiért a kezét, épp a kezét bántja… A könyörtelen hisztéria azonban pillanatnyilag nagyobb úr volt, mint a démon.
Nem szabad, nem szabad!
Baj lesz ebből! Niel sosem nézte el, ha Kielo-t valaki bántotta – akkor sem, ha ez a valaki Kielo maga volt.
Muszáj valahogyan lecsillapodnia!
Kinyitotta a szemét, hogy legalább a látvány megnyugtassa, amennyire lehet.
A hálószobának becézett helyiség tulajdonképpen a tetőszerkezet északnyugati dőlésébe vágott, nyitott erkély volt. Három belső falát a szalufákon nyugvó vörösfenyő lambéria alkotta, a negyedik, kifelé néző fal pedig, ahol az ablaknak kellett volna lennie, nem létezett – Kielo szándékosan bontatta meg a tetőt a szoba teljes szélességében. A berendezést az időjárás viszontagságaitól megkímélő speciális üveget a tető dőlése alá rejtették; az esőérzékelő szenzoroknak köszönhetően csapadékos időben egyszerűen leereszkedett a hatalmas, ívelt üvegtábla.
Ám ha két hétig nem esett, akkor két hétig állt a szoba teljesen nyitottan éjjel- nappal; s Kielo nem bánta, ha kora hajnalban éles rigófüttyre kellett ébrednie, amiképpen békésen eltűrte a helyiségben megforduló apróbb- nagyobb élőlényeket is: denevért, baglyot a nyári éjeken, és mókust, madarakat nappal.
Jelen pillanatban rajta kívül nem mozdult élet a szobában. Aranysárga nyírfaleveleket sodort a szél a gyöngyfehér márványpadlón; jutott belőlük bőven a széles, tojáshéj színű bőrrel kárpitozott ágyra is. Az ugyancsak nagyon világos, láthatatlan védőlakkal bevont almafa bútorokra levélcsipkés árnyak mozgófilmjét vetítette a fény.
Miért is jött ide?! Miért hagyja, hogy a félelme, gyötrelme beszennyezze ezt a szobát?! Miért engedi, hogy a múlt ormótlan, sáros csizmájában körbecaplasson a hófehér márványon?!
Mintha attól félne, hogy fájdalma megbántja a házat, körbejárt a szobában, gyengéd, szinte bocsánatkérő mozdulattal meg- megérintve egy- egy bútort, emléktárgyat.
Nem mintha olyan sok lett volna belőlük. Kielo csak igaz emlékeket tűrt meg maga körül; olyanokat, amelyek nem történéseket, hanem örök igazságokat foglaltak magukba.
Felemelt a szekrény egyik polcáról egy alig férfiökölnyi lovas szobrot.
Az ekrüszínű gránitból faragott apró remekmű egy ugrató akadályon átlendülő lovat ábrázolt, lovasával a nyergében. A művész, talán a sebesség elmosódottságát érzékeltetendő, nem dolgozta ki a szobrocskát a legapróbb részletekig, ám az épp ettől tűnt élőnek. A szemlélő szinte várta, hogy megmozduljon; hogy a feszülő izomzatú, figyelmesen előreszegezett fülű táltos átrepüljön az abszurdumként ható, élesre fent pengét formázó akadály felett.
Kielo könnyesen, halványan rámosolygott a nyeregből kiemelkedő, lova nyakára hajoló, a telivérrel teljes szinkronban mozduló zsokéra.
Hány év is telt el? Ugyan már – nem mindegy? Tudom, érzem: együtt vagytok azóta is; együtt száguldotok a Penge mentén, mint mindig – mert vannak dolgok, amelyek felett az időnek nincs hatalma, és vannak emlékek, amelyek nem fakulnak szépiaszínűvé, hanem örökké ragyognak, mint a penge éle.
Nem tette le a szobrocskát: vele lépett tovább, észre sem véve, hogy a ház, a szoba, és az emlékezés máris közömbösítette a kegyetlen hisztériát. Rekeszizma össze-összerándult még, görcsös, riadozó szipogásra kényszerítve őt; de Kielo már nem sírt.
Tekintete a következő emlékre irányult.
Ez egy kép volt, ezüst keretben. A kékezüst szemű, éjsötét hajú férfi, akit ábrázolt, morcosan kinevette a nőt a keretezésért, amikor egyszer meglátta a képet; azt állította, hogy feketére öregedett kovácsoltvas keret illene hozzá. Kielo azonban felemelt orral közölte, hogy a holdezüst való csak hozzá igazán. Összeszólalkoztak, barátságosan megtépkedve egymás tudatát; a csipkelődő szóváltás alatt azonban titokban mélységesen becsülve egymást, mint mindig.
A múltról Te is tudnál mondani ezt- azt, ugye, öreg barátom? Jártak már azok a mocskos csizmák csűrdöngölőt a fekete márványon is… de míg az én fehér padlómon sötét nyomot hagynak, a feketén világosra száradnak, és bántanak, mint téged a fény. Te mégis végigcsináltad, és neked volt igazad: a sár végül porrá száradt, és elhordta a szél.A külső szemlélő azt hinné, jóképű fiatal férfit ábrázol ez a kép; holott negyedszázad neked csak egy perc, vén ragadozó. ˝Ostoba halandó˝ - mondanád most - ˝be hagyod magadat csapni az időtől, pedig rövid az életed ehhez! Légy őszinte – megér ennyit az egész?˝
Kielo végigsimított lázas, fáradt arcán, és torz mosolyt villantott a képre. Belátta: az Éjszaka Urának is megvan a maga igaza.
Kezében a szobrocskával az ágyhoz ment, néhol bokáig gázolva a fehér márványt takaró arany avarban. Amikor ledőlt a fekhelyre, fellebbentek körülötte és felsóhajtottak alatta az ágyon heverő falevelek.
A pánik- tüzelte adrenalin felszívódott vérében, és ólmos, fásult fáradtságot hagyott maga után. A nő összegömbölyödött az ágyon; sírástól duzzadt szemhéjai elnehezültek. Már nem érdekelte, mi és miért történt, hogy hogyan történhetett, és hogy hol a kiút. Lassan közönybe hanyatló elméje még utoljára óvatosan megérintette a szobát; nem talált azonban semmi olyasmit, amitől tartania kellett volna, és a démon jelenlétét sem érezte. Niel tehát mégsem jött utána, hála Istennek, vagy annak, akit illet. Az óriási ágyon, a csendszoba ölelésében mintha egy barátságos óriás tenyerén feküdt volna; a ház pedig – Maison de Neige – óvón, hallgatagon őrködött felette.
A pengén átvetődő telivér szobrát szorongatva, kesernyés illatú levéltakarótól ölelve aludt el.
Az utóbbi napokban nem túl sokat aludt éjszakánként; a fáradtság egymásra rakódó rétegeinek köszönhetően álma most hirtelen mélyült el: öt perc sem telt belé, és izmai teljesen ellazultak, légzése egyenletessé vált.
Nem ébredt fel akkor sem, amikor a hiányzó fal helyén bekandikáló, mézarany október eleji napfényt felhő takarta el; nem hallotta, amikor a halkan suttogó szél éles sziszegésre váltott; nem érzékelte, amikor a hőmérséklet zuhanni kezdett.
Az arany avaron száraz porhó ostora vágott végig; az ágy végétől pedig mintegy kétméternyire riadtan fellebbentek a levelek, amikor a démon testet öltött közöttük.
Egy töredék másodperc volt az egész, azután a padlóra hullott a porhó ezüst leple, amiképpen a felkavart levelek is; lassú légmozgássá csitult a szél, és csend lett újra: hűvös, vészterhes.
A démon némán, mozdulatlanul állt, és nézte a nőt.
Rettenetes indulatainak tomboló viharán mintegy átnézve, szívének legbelső, mindig nyugodt, mindig hideg zugában forgatta a kérdést: mit tegyen a nővel? Ölje meg, tegye tönkre – vagy próbálja megérteni? Ha igen, minek? Hisz csak egy felelőtlen halandó – mi értelme küszködni vele?
Amíg várta, mi lesz a felelet, egyre csak nézte a nőt. Látta szíve dobogását, álma mélységét, nehezen kivívott nyugalmát; látta az emlékeket a lelkében; látta erejét, amellyel legyűrte a pánikot, és gyengeségét, amellyel méltatlant óvott.
Látta védtelenségét; a hajába keveredett leveleket, a harapásnyomokat a kezén; de látott olyasmit is, amit senki más: a gyűrűt a jobb keze mutatóujján, egészen fent, a körme alatt.
Ahogy a Külső Világok küldöttének hideg tekintete rávetült, az ékszer lassan, halványkék fénnyel felizzott. A démon szemében visszatükröződött a holdfényű izzás; majd útnak indult testében is: arcán, vállain, hátán karomlások, harapások nyoma ragyogott fel tompán: minden sebhely, amit a halandó okozott.
Amikor felemelte és a nő felé nyújtotta a kezét, karján is végigkúszott a sejtelmes világosság, és megült a mutatóujja végén, a körme alatt, vakító fénybe borítva a halandó gyűrűjének párját.
A két ékszer fénye találkozott, és eltompult, majd kihunyt a ragyogás – mintha a gyűrűk megnyugodtak volna egymás erejétől.
Elhalványult a Niel testén is a halandó jele – de a szívén tovább élt, láthatatlanul. Már tudta, mit kell tennie.
A démon lassan, de határozottan az ágy felé indult.