13. A felszín alatt

A D∞ főhadiszállása lassan süllyedt az óceán mélyére. A fedélzeten a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés. Ennek oka az egyik kabinban ült Lewis-zal.
- Ki volt az a rendőr, akinek a temetése miatt eltoltuk az indulás idejét? – kérdezte Lewis.
- Donnától kérdezze. Ha lehet hinni neki, akkor a halálangyal gazdateste.
- Példamutató lépésnek veszem akkor.
- Én meg ballépésnek. Kétszeresre növeltem az őrök számát, hogy ne essen baja annak a rózsaszín hajú és eszű libának.
- Sanchez is megsebesült, és úgy tudom, hogy a maga titkárnője is...
- Egyiké sem súlyos, viszont nem értek valamit...
- Mit?
- Ha az a rendőr a halálangyal volt, miért nem próbálta meg megakadályozni, hogy Donna megmentse a saját magát...
- Szerintem úgy hitte, hogy nem Donna a célpont.
- Ezt honnan veszi?
- Donna azt mondta hogy Simmons-t látta holtan, nem pedig önmagát. Ők ketten ugyanazt az álmot látják, tudtommal...
Lewis mondata után Richard az órájára nézett. Morgott valami érthetetlent, felállt, azután pedig mint aki jól végezte dolgát távozott.
Donna a saját kabinjában feküdt keresztbevágva magát az ágyon. Kopogás nélkül nyitottak be hozzá. A lány az ajtó felé vetett egy pillantást, látva, hogy ki jött be, felült.
- Üdv Sanchez, mizus?
- Itt a telefon, amit kértél. Hozd vissza az irodámba ha befejezted a hivásaid.
- Jól van.
- Aztán várlak a tárgyalóba.
- Jó.
Sanchez alig hitt a fülének és a szemének. Donnával még ilyen egyszerű beszélgetést sosem ejtett meg. Hiába nézte a lányt, nem látott rajta semmi változást, a hangulatán kívül. Fogta hát magát és távozott, úgy ahogy jött. Donna úgy tűnt, észre sem vette. Csak a telefonnal foglalkozott. Bepötyögött pár számot és várta, hogy csörögjön végre. Egy női hang szólt a telefonba, de mint kiderült, csak az üzenetrögzítő kapcsolt be. Donna a sípolás után ezt az üzenetet hagyta:
- Szia anya, hiányzol ugye tudod. Ha ott vagy, kérlek vedd fel. Anya kérlek....nagyon fontos lenne. Tudni szeretném, hogy mit kerestél New York-ban... Anya mi folyik itt? Kérlek vedd fel, tudom, hogy ott vagy. Hát jó, értem, ha nem akarsz velem beszélni, legyen, remélem egy napon képes leszel elmondani a lányodnak, hogy mit titkolsz előle, mindenesetre szerepelsz a D∞ adatbankjában, csak az okát nem értem, de rájövök. Szeretlek anya.
A telefon pittyent eggyet, ahogy Donna leállította a szomorú monológot. Egyhangúan lökte maga elé a telefont és nyúlt a távirányító után.
- Tru calling...pff...mióta itt vagyok már nem tartozik a kedvenc sorozataim közé.
Azzal kikapcsolta a tv-t. Felugrott az ágyról és kiszaladt a szobájából. Útközben magához vette a telefont is. Eléggé lassan igyekezett Sanchez kabinja felé. Úgy tűnt, hogy a „fal” dekorációját bámulja. Aki ismerte biztosra vette, hogy nem jó személybe akadt bele. A fiatal kifejezetten hétköznapi viselkedése egyáltalán nem hasonlított valódi természetére.
Furcsa érzés járta át. Életében először nem tudta, mit tegyen. Nem értette, hogy az anyja honnan tudja, hogy hol van, és hogyan akadt rá olyan hamar. Egyáltalán mit keresett ő New York-ban, hisz mégcsak nem is tudta, hogy van vízuma, anélkül meg Amerikába utazni lehetetlenség. Hallgatagon szelte át a folyosókat. Valahogy a tárgyalóterem elé keveredett. Egykedvűen lépett be. Lewis felállt helyéről, hellyel foglalni a lányt. Amint Donna leült, a férfi az ajtóhoz lépett és becsukta azt, amit most meg akartak vitatni, azt nem szánták kikiálltani a világnak. Lewis előbbi tette nem sok haszonnal járt, mivel Sanchez amint becsukódott az ajtó kinyitotta a száját és nem beszélt éppenséggel halkan.
- Örülök, hogy mindenki eljött, és bocsássátok meg, hogy egyből a lényegre térek, de nagy baj van. Donna mint tudjátok majdnem elvesztette az életét, mikor Black agyatlanul magához rendelte.
- Helena, kérem... – vágott a nő szavába Lewis.
- Hagyd csak, én is osztom Helena véleményét, bármennyire sértő is az Richard számára.
- Simmons ne köntörfalazzon, ki nem állhat, csak a pénzem kell magának, khm, maguknak. – szólalt meg Richard is.
Donna az asztalra könyökölt, ügyelve, hogy elrejtse a száját összekulcsolt kezeiben. Kissé lassan, de úgy tűnt kezd visszazökkeni a régi valójába. Hogy ezt mégjobban bizonyítsa kivárva a tökéletes pillanatot – amikor mindenki elhallgatott – végre ő is megszólalt.
- Kezdem magamat egy olcsó kappanoperában érezni...azért hívattak ide, hogy kiveszekedhessék magukat, engem meg semmibe vesznek?
- Donna várjon a sorára, magával is van beszélgetni valóm, kezdjük a vadidegen rendőr temetésével és jobb ha tudja, hogy Gilianne is csak panaszkodik rád!
- Magával...rád...Sanchez ebbe rendesen belezavarodott.
- Donna azt mondtam hallgass!
Az említett meg kicsit sem halkan, mormogással felelt vissza. Sanchez egész feje rákvörös volt már a végén, de csakazértsem szólt többet a kisasszonyhoz. A beszélgetés folytatása sem vitte előrébb a csapatot. Az asztalt körbeűlők alig hittek a szemüknek. Donna játszi könnyedséggel állt fel a tárgyalóasztal mellől és ment ki a teremből egyetlen szó nélkül. Furcsa mód, amint látótávolságon kívülre esett a kisasszony, mondhatni mindenki szeme Richard-ra szaladt, pedig a férfi egy szó nem sok annyit nem mondott. Donna kedvét igencsak szélsőségesnek lehetett mondani. Az imént még vígan csipkelődő hölgyemény visszazökkent előbbi, csendesebb és visszahúzódóbb modorába. Már egész otthonosan közlekedett a tengeralattjárón. Nem kelett attól tartson, hogy a végén eltéved. Úgy tűnt határozott úticélt tűzött ki magának. Ez a bizonyos végsőállomás pedig Gilianne szállása volt. Kopogtatás után belépett a szobába. Gilianne az asztalnál ült, könyvet olvasva. Igencsak meglepte a betoppanó rózsaszín hajú leányzó.
- Donna...micsoda meglepetés. Mi járatban erre?
- Maga pszihológus is, igaz?
- Igen. Miért kérdezed? Előbb foglalj helyet. – mutatott az asztal túlsó oldalán áló székre.
Donna leült vele szembe. A nő nem tudta, hogy mire számíthat, hisz tanítványa jobban szeret viccelődni, mint komolyabb dolgokról beszélni, most azonban úgy tűnt Donna komolyan segítségért tért be hozzá.
- Nem tudom kivel beszélhetném ezt meg... az anyámról van szó.
- Igen, mondd bátran, hallgatlak.
- Tudja, ő az egyedüli ember, akihez kötődök, és amióta idekerültem egyszersem hívott. Azthittem, hogy nem tudja hol vagyok, vagy, hogy dühös rám, mert csakúgy elmentem, de hónapok teltek el, és most mikor felhívtam....nem vette fel, pedig tudom, hogy ott volt. Kérem professzornő mondja el...magyarázza el nekem, hogy miért nem akar velem beszélni...a tulajdon anyám?
- Nem ismerem az anyádat, de ha azt hiszed, hogy nem tudja merre van a lánya, akkor tévedsz. Láttam egy nyilatkozatot Helena irodájában, amit ő írt alá, és ami szerint felruházza Helenát a felvigyázásoddal.
- Lehet, hogy Sanchez mesélt be neki valamit?
- Azt kétlem. Helena az érdekedben teszi amit tesz, és semmi féleképpen sem ugrasztaná össze anyát a lányával.
- Talán visszavágót akar a férje és a megnem született gyereke miatt...jaj hoppá, ez titok.
- Ismerem a történetet...de te honnan tudod, Helena ezt biztos nem mesélné el neked.
- Hagyjuk, mindegy, hogy kitől tudom, nem igaz?
- Igaz, te viszont egyáltalán nem látsz a szemedtől, ha ilyeneket feltételezel a nőről, aki mindent megtesz a védelmed érdekében.
- Jó, hagyjuk, mondtam.
- Ahogy akarod, az anyád ügyében pedig csak annyit tudok mondani, hogy biztos megvan az oka minden tettére. Do-Donna... – nézett a hirtelen elájuló lányra – Donna, jól vagy?
Hiába szólongatta a lányt, az épp álmodott. Ha öntudatánál lett volna legalább örülhetett volna...két okból is. Egyik, hogy végre újra a múltban történt az álom cselekménye, a másik pedig, hogy egyenest a vadnyugaton....ahova mindig küldeni akarta a halálangyalt.
Egy tipikus vadnyugati városkában, egy tipikus kötél álltali kivégzés zajlott éppen. A sok tehenész leány és legény nagy figyelemmel kísérte a történéseket. Azt hihetnénk, hogy a kivégzésre váró embert kellene megmenteni, esetleg hagyni kivégezni, de nem, ezesetben teljesen más a célpont...