14. Mikor a szerepek felcserélődnek

Egy aranyló tengerparton, két ló legelt, egy fához kötve. Tőlük pár lépésre egy fiatal, jólöltözött, valószínűleg nemesi csalódból származó férfi feküdt egy nagyra nőtt lombhullató árnyékában. Mellette, egy idősebb férfi térdelt. A fekvő egy pillanatban felnyitotta szemeit és zihálva megemelkedett.
- Ez...ez nem lehet...
- Úrfi, mi történt? Újra a jövőbe kell utazz?
- Igen, de ez nem olyan vészes, láthatóan még nem uralkodtak el a világon a fémszörnyek.
- A lábad miatt izgulsz? Hisz már tudsz járni rendesen.
- Eddig még ilyen nem volt, eddig még ilyen haláleset egy sem volt...
- Netán egy kisgyerek halt meg, vagy egy csinos nő. Figyelj, a világon van egy bizonyos egyensúly élet és halál között. A te feladatod ezt az egyensúlyt megtartani, ha valakinek az a sorsa, hogy meghaljon, nem kaphat az élettől új esélyt. Ezt a mentőangyalok képtelenek felfogni.
- Tudom, tudom. És tudod, hogy mindent elkövetek az egyensúly megtartása végett, de kétlem, hogy ilyen szintű mészárlásra szüksége van a világnak.
A halál angyala mondata végeztével ismét álomba szenderült. Tanítója és egyben legjobb barátja pedig csak ült és azon töprengett, hogy mi rendíthette meg ennyire a fiút. Egyetlen dologra tudott csak gondolni, a halálangyal utolsó szavaira emlékezve, hogy nem egy ember élete kerül a két angyal kezeibe.
Mindeközben az álom színhelyére, a vadnyugatra térve, kint a sivatagos tájon, vörösbe vedlett köntösben kelt fel a nap. A sivár pusztán csupán egyetlen emberi lény volt látható, szokásos cowboy öltözetben. Kalapja lerepült a fejéről, mikor hasán feküdve váratlanul feltérdelt. Minden szemben egy idős, őszhajú, kissé pocakos seriff képe tűnne fel, egyetlen kivételével, aki most távol volt. Ő egyedül látta volna valódi kinézetét, a hosszú rózsaszín hajú, folyton mosolygó lányt, aki most rendes fejfájással és irtózatosan büdös szájszaggal ébredt.
- Nem hittem volna, hogy létezik ilyen fájdalmas másnaposság is a világon...
Lódobogásra kapta fel a fejét. Kissebb porfelhő mögött, egy lovas körvonalozódott ki.
- Seriff! – kiáltotta emberünk – Már mindenütt kerestem. Miután a lova visszajött maga nélkül, rosszra gondoltam.
- Azt mondtad, hogy seriff? Ko-Komolyan...?
- Napszúrást kapott netán, hogy ilyen más, ma reggel?
- Lehet, meg valószínűleg néhány golyót is, hogy itt vagyok
- Tessék?
- Semmi fiam, mi is a neved?
- Samuel...biztos, hogy jól érzi magát?
- Frankón.
A seriff helyettes hitetlenkedve nézett a férfira, aki tegnap még alig bírt járni, most meg úgy megy, mintha húsz évet fiatalodott volna. Donna mint említettem virgoncan felugrott és elindult a seriff helyettes melletti felnyergelt lóhoz. Ahogy tanulta megvizsgálta a szerszámokat, majd nyeregbe szállt. Igaz már elég rendesen megtanult lovagolni, csak nem számított valamivel, amit a vadnyugaton minden embernek státusz szimbólumként hordania kellett. Így hát nem csoda, hogy felágaskodott a szerencsétlen pára, mikor Donna, gazdateste csizmáján levő sarkantyújával elég durván oldalba rúgta a lovat. Negyedórába sem telt, a normálisan félórás út, hogy visszaérjenek a városkába, ahol már javában készültek a kivégzésre. Az utcán álló emberek furcsa pofával meredtek a város, mindig morcos seriffjére, aki most szinte teljesen kifordulva önmagából a lovát simizte, mint egy megvert kiskutyát, amit éppen engesztelni próbálnak.
- Bocsi haver, nem tudtam a sarkantyúról, komolyan nem akartam neked fájdalmat okozni. Mit szólnál egy szép sárgarépához? Vagy egy kockacukorhoz? Esetleg egy vájú szénához, vagy jobban szereted a lucernát?
- Seriff...khm...jól érzi magát?
- Mondtam Samy fiú, szuperül. Most úgy meghallgatnám Will Smith-től a Wild Wild West-et, te nem?!
- Sosem hallottam róla, valami régi country énekes netán ez a Bill Smith?
- Will, mint werlek szájba, vagy mint: w.w.w. - World Wide Web! Tényleg Samy fiú, itt már divatba jött a kán-kán, tudod Kán-kán lovagol a Sátán, kicsi kacsa hátán, lá-lá-lá-lá-lááá...
Aki eddig nem figyelt fel az elmeháborodott seriffre az most biztosan odanézett. A testes öregúr váltakozón, egy lábon ugrált, akár a korabeli táncoslányok. Így ugrált be a seriff-irodába. A helyettese igen furcsán nézte, ha tudta volna, hogy ezzel még nincs vége. Donna véletlenül benézett a rácsok mögé. A zárkában egy fekete rövid hajú, szép arcú fiatalember ült. Ahhoz képest, hogy a halálára várt eléggé jó kedvűnek tűnt.
- Ni-ni Samy, egy csúcs bishi! – mutatott Donna a rabra.
- Seriff mi ütött magába...? – vonult közelebb a helyettes Donnához – elég komolyan beverhette a fejét, ha nem emlékszik Vipera szemű Zack-re, a vadnyugat leggonoszabb gyilkosára...
- Akkor is csúcs bishi!
- De hisz elrabolta a lányát és a feleségét, megerőszakolta őket, majd végzett velük. Komolyan elfelejtette?
- Gonosz bishi... – görbült le Donna képéről a vigyor – én rúgom ki alóla a széket, mikor akasszák, vagy ne legyen a nevem Mazill.
- De hisz magát Michael Strent-nek hívják.
Donna legyintett rá, majd fejbe vágta a helyettesét. Samuel ekkor már kezdte úgy érezni, hogy a seriff visszatért közéjük. A zárkában űlő rab viszont nem találta olyan rózsásnak a helyzetet, főleg miután meglátta a seriffet.
Ezidőben a halálangyal is magához tért. Egy kifosztott postakocsi mellett, vagy hat-hét halott között tápászkodott fel. A messziből porfelhő látszott, ami egyre jobban közeledett. A halálangyal körülnézett, hogy hol tudna elbújni. A felborított kocsit választotta rejtekhelyül. Elindult hát felé, de nem számolva magassarkú lakozott cipőjével és hosszú szárú rakott szoknyájával, az első lépés megtevése után nagyot botlott és kihasalt. Pont a sérült lábára esett, így a nevetséges jelenet, egészen fájdalmassá lett. Már nem tudott elég hamar túllenni fájdalmán. Mire felállt megérkeztek a lovasok is. Négy férfi, talpig felfegyverkezve álltak meg a kocsi előtt. Egyikük leugrott a lóról és a halálangyalig szaladt.
- Mary Dutch, hát jól van? Istenem úgy megijedtünk mikor nem érkezett meg a városba a postakocsi, amin utazott.
- Láthatják, nem önszántamból maradtam itt...
A Donna szerinti Fantomot a lovas váratlanul ölbe kapta és a lováig vitte. Feltéve a „nőt”, felszállt mellé és megfordultak. Egy másik férfi leugrott megnézni, hogy nincs-e más túlélő is. Mivel nem lelt mást, elindultak a városba. A halálangyal amnéziát színlelve megtudta, hogy ő Texas egyik legsikeresebb dalos pacsirtája és, hogy pont aznap kéne fellépjen, amikor kivégzik azt a gyilkost. Megérkezve a városba, egyből a fogadóban hagyták, ahol majd énekelnie kellene. A férfi kibúvóként megpróbált a sokkal érvelni, de az emberek annyira könyörögtek neki, hogy nem tudott nemet mondani, bár a koncertet a kivégzés utánra halasztotta. Épp egy pohár sörrel nézett farkasszemet, mikor belépett a mulatóba néhány rosszul festő alak. Hozzá közel foglaltak helyet, így minden szavukat értette. Addig nem beszéltek semmi figyelem felkeltőről, amig be nem toppant a seriff helyettes és gallérjánál megragadva, a pulthoz nem csapta az egyik rosszfiút.
- Azt mondtad, hogy kinyírod azt a vén piszkot!
- Kiről beszélsz?
- Kiről...hát a seriffről!
- De hisz megöltem...
- Tényleg? Nekem nagyon életvidámnak tűnik!
- Két golyóval a hátában és eggyel a fejében kétlem, hogy élhet!
- Semmi baja nincs, maximum csak beverte a fejét, mikor leesett a lováról, mert sületlenségeket beszél! Megmondtam, hogy elengedem a főnökötöket, ha megölitek a vén trottyot, de ti elcsesztétek! Ezzel felbomlott a szerződés, ami közöttünk köttetett.
- Figyelj Samuel, én magam vizsgáltam meg a szívverését, és már nem élt, esküszöm!
- Esküdj anyádnak, akit pár aranyért agyonvertél! Tűnjetek el egy órán belül a városomból. Ha itt látlak titeket a kivégzésnél, esküszöm Zack nem éri el a bitófát, mert még a zárkában véletlenül szökni próbál majd, amiért véletlenül lelövöm! Érthetően beszéltem?!
- I-igen... – jött a válasz.
A halálangyal jobbnak látta elmenni onnan. Gyorsan felsietett a szobájába és miután becsukta maga után az ajtót leült a tükörrel szemben, és saját kék szemeit tükörképe zöld szemeibe mélyesztve gondolkodni kezdett.
„Tehát kapott két lövést a hátába és egyet a fejébe...ha nem hazudik a fickó, akkor a kedves kis mentőangyal egyenest a rend őrének testébe került...hmm...ez nem jelent semmi jót...de azért még van remény...ez a Samuel veszélyes figurának tűnik...Jobb lesz vigyáznod magadra Donna, nehogy a végén te is holtan végezd.”
Utolsó, agyában végigfutott mondata után elmosolyodott.
Mindeközben Donna épp valami ehető után nézett. Az irodában nem lelt semmi ehetőt, csak ihatót, de abból nem kért, így kénytelen volt bemenni a szomszédos kocsmába és kérni egy tányér sültet. A hátánál kártyázó nehézfiúk alig hittek a szemüknek, mikor a seriff, az ebédjét betermelve nem öblítette le semmiféle szeszes itallal. Még maga a kocsmáros is alig bírta szó nélkül hagyni. Az embereknek ezután mégegyszer szemükbe szökött a seriff viselkedésének változása, mikor is, az egyik kalapos cowboy odakiáltott Donnának.
- Hé seriff, nem száll be? – értette ezt a pókerre.
- Tudtommal szabályellenes amit itt művelnek. Ajánlom, hogy rejtsék az asztal alá a kártyájukat, ha mégegyszer bejövök, vagy mindenkit letartóztatok.
Több fickónak kiesett a kezéből az amit épp tartott. Nem értették mi ütött a seriffbe. Páran azt hangoztatták, hogy talán a kivégzés miatt izgul annyira, hisz nem keveset ártott a férfi az öregnek. Az igazságra senki sem gondolt. Donna távozását látva, a seriff helyettes a zárkához közellépve félreérthetetlen szavakat intézett a rabhoz. Donna pont a lényegre ért vissza. Már az elején feltűnt neki a beszélgetés stílusa, így inkább az ablaknak tapasztotta a füleit.
- Hé ne csináld az eszed Zack, megegyeztünk, és nem én voltam aki nem tartotta az ígéretét. – hallotta Samuel hangját.
- Ted a legjobb emberem, ő sosem hazudna!
- Komolyan? Hinnék is neki, ha a sivatagban annak a vén iszákos majomnak csak a holttestét találtam volna meg!
- És miért nem végeztél vele te, ha az emberem ÚGYMOND rosszul végezte a feladatát?!
- Mert nem vagyok bolond, én csak az olyan gazembereket küldeném át a másvilágra, mint amilyen te is vagy.
- Talán a seriff egy nyájas, segítőkész ember?
- Megvan minden oka a gyűlöletre. Nem ismerted, mielőtt meg nem halt a családja, mielőtt be nem szennyezted a családját!
- Mit sír az ért a vén tehénért, meg azért a buta libáért?
- Megérdemled a halált te mocskos vadállat...merthogy nem vagy ember...az is biztos.
- És te mi vagy? Te aki felbéreltél pár gyilkost, hogy végezzenek a főnököddel, csak azért, hogy te lehess a város ebe? Te sem vagy jobb nállam, annyi kivételével, hogy kevélyen feszítessz azzal az aranyló csillaggal a melleden.
Samuel nem hallgatta tovább. Félt, hogy golyót ereszt a disznó fejébe, így inkább kiment friss levegőt szívni. Zack azonban nem hallgatott még azután sem, hogy a férfi kiment az irodából.
- Ezt még megkeserülöd! Az egész városod megkeserüli! Esküszöm nem megyek egyedül a halálba, esküszöm!
- Ki hisz egy ilyen alaknak mint te vagy? – lépett be Donna váratlanul.
Mostmár mindent értett és legszívesebben kivágta volna a nyelvét és átmosta volna az agyát, hogy olyanokat mondott és érzett a férfi iránt. Zack gúnyos mosolyt öltött arcára, majd kárörvendően hátatfordított a seriff bőrébe bújt mentőangyalnak. Donna sem bírt tovább maradni egy helyen azzal a gyilkossal. Magához vette fegyverét és távozott, bezárva maga után az ajtót. Átvágott a városkán, hogy kiszellőztethesse az agyát. Még mindig a seriff helyettes és a gyilkos közti párbeszéd járt a fejében. Már értette, hogy mi is történt valójában és félt, hogy megint megkísérlik megölni a már így is halott férfit. Gondolata azonban egyből más felé terelődött, mikor meglátta a város egyetlen szórakozóhelyéből kijönni a halálangyalt. Most az egyszer nem menekült előle, hanem még direkt felé fordult. Mikor már eléggé közel volt hozzá megszólalt.
- Most is teljesíteni fogod a feladatodat?
- Reménykedsz benne, hogy nem? – vágott vissza a halálangyal.
- Reménykedek benne, hogy te nem vagy egy olyan alak, mint ak...ami a börtön hűvösében várja a kivégzését.
- Ha többeknek kell meghalnia, hogy az egyensúly megmaradjon, akkor nincs mit tenni...fájdalmas volt látni azokat a halott arcokat, de sorsuk elkerülhetetlen. Ez az élet rendje, jobb lenne Donna, ha te is belátnád végre.
- Basszus, te emlékszel a nevemre, ez ám a fejlődés...de a lényegen nem változtat semmit. Bármilyen egyensúly is létezett a múltban élők és holtak között – mert gondolom arra gondoltál – ez az egyensúly azonban még születésünk előtt végleg felborult, vagy talán sosem létezett... és igen...már látom, te sem vagy jobb...halálangyal. Végezetül pedig még annyit, hogy a hátamnál jön egy fiatal pár a pólyás csecsemőjükkel. Ahogy én láttam, neked is kellett lássad azt az ártatlan gyermeket...vérben ázva, halott szemével anyukája ugyancsak halott szemeibe mélyedve... Ha téged ez nem borzaszt el, akkor semmi...
- A munkádhoz nem szabadna érzelmeket párosíts, mert az lesz a veszted. Mondj bármilyen embertelen semmirekellőnek, nem teszek a város kiirtása ellen semmit.
- Ahogy érte sem...? – nézett a férfira Donna.
Az nem felelt. Hátatfordított a lánynak és visszasietett a mulatóba. Donna nem nagyon tudta kivenni a halálangyal szavaiból, hogy végülis ebben a helyzetben kinek a pártjára áll. Ő viszont nem akarta, hogy bekövetkezzen az a borzalmas vérengzés, így meg sem állt a Városházáig. Ott beszélt a polgármesterrel, aki belement a koraibb kivégzésbe, hallva, hogy veszélyben van a városka biztonsága. Donna egykedvűen ment vissza a seriff hivatalig. Zack teljesen felháborodott, mikor két ember idejekorán belépett a cellájába és lekötözték. Samuel is ott volt, és Zack megpillantva Donnát utolsó próbálkozással megpróbálta beszennyezni Samuel nevét a seriff előtt.
- Maga bízik ebben az álszent helyettesében? Tudta, hogy üzletet kötött az ördöggel? Elméletileg maga már halottnak kellene legyen. Nem tudom, hogy élte túl, de ha már a Pokolban forgatná Lucifer egynyárson, én már szabad lennék.
- Viperaszemű Zack... én már halott vagyok. Akkor távoztam az élők sorából, mikor megölted a gyermekemet és a feleségemet... és ma végre megbűnhődsz érte. Vigyétek...
Zack fejére zsák került. A két férfi nagy erőt kellett beleadjanak, hogy ki tudják rángatni a szabadba a gyilkost. Samuel remegő térdekkel nézett főnöke szemébe.
- Ma már megbántam...el se hiszi mennyire...
- Remélem az igazat mondtad, mivel holnaptól te leszel a seriff. Ha tanultál a hibádból képes leszel felvirágoztatni ezt a helyet.
Donna maga sem hitte, hogy képes felnőtt módjára beszélni. A helyettesről sehogy sem tudta megmondani, hogy végülis a jó oldalon áll-e vagy a rosszon, de reménykedett benne, hogy hallgat a főnöke szavára, pláne, hogy az képes volt ilyen komoly beszédet tartani csakis neki. Úgy tűnt szép lassan összejön Donnának a terve, és megmenti a városkát. Pláne akkor érezte magát nyeregben, mikor megpilantotta a népes tömeg között a halálangyalt, csinos női öltözetében. Tarka, piros masnival körbevont kalapja alól már megint kárörvendő képpel nézett Donnára. Ez a vigyor, a lány arcára is felült. Ez a bizonyos mosoly váratlanul eltűnt szájáról, mikor a kivégzésre vitt rabra nézett. Nem érzett iránta szánalmat, de azért kissé idegesítette, hogy ő is részt kell vegyen a kivégzésen, hisz akárhogy is, egy ember életét oltják ki aznap. Eljött hát a pillanat, amikor a kegyetlen vadnyugati banditát, megkötözve, fején egy fekete zsákkal, a kötél alá állították. A hurkot rászorították a nyakára. A város apraja-nagyja, összegyűlt a nagy pillanatra. Visszafolytott lélegzettel várták a harangok megszólalását, a percet, amikor a hóhér meghúzza a kart, ami megnyitja a csapóajtót. Másodpercek tűntek óráknak, de végre a hóhér megrántotta a kart és a védtelen test alázuhant. Zack nyakánál megrándult a hurok, szeme előtt leperdült életének igencsak véresr sikeredett filmje, tele kegyetlenséggel, hátborzongató titkokkal. A megfeszülő kötél egy pillanat leforgása alatt elszakadt, a férfi így életben maradt. Donnának nem kellett sokat agyaljon, hogy rájöhessen, ki is volt az az egyén, aki elvágta a kötelet.
- Fantom! – ordította magából kikelve.
Szemeiben végtelen düh tombolt. Körbenézett és már indult is a város jobboldala felé. A legritkábban használt kijáratnál kapta el a városból kifelé igyekvő halálangyalt. A halálangyal lóháton ült, Donnának esélye sem lett volna elkapni. Ezért kivette tokjából a fegyverét és kétszer a levegőbe lőtt. Erre aztán a férfi is megállt.
- Miért csináltad?
- Megmentettem nem? Ezt akartad, egyszer az életben mentőangyalként foglalatoskodtam.
- Álmodban koma, ezzel aláírtad a város halálos ítéletét.
- Így legyen az ember kedves...
- Tudtad jól, hogy mi fog történni, húzod az időt, hogy ennek a görénynek az emberei ide érjenek a segítséggel, hogy leölhessenek mindenkit. Épp amiatt menekülsz, ne tagadd!
- Akkor állíts meg, és hagyd az embereket meghalni, vagy menj vissza, öld meg azt a gazembert és könyveld ezt el egy jó napnak. Minden csakis rajtad múlik.
Mondandója végeztével, szexi, de annál ridegebb negatív szereplőnk kivágtatott a városból. Donna mormogott valamit bajsza alatt, majd visszaindult a kivégzés helyszínére. Zack nem szólt semmit, de diadalittas arca, ami pont a visszaérkező lány képébe nézett, mindent elárult gondolatairól. Donna mindenre elszántan lépett elé.
- Azt hiszed nyertél?
- Talán...pár órát, az akasztófát helyre kell pofozni, az pedig nem kevés idő...talán majd holnap...vagy sohanapján.
- Azt hiszed, hogy okos vagy? Vajon, ha az agyanlőtt testedet megpillantják a kutya követőid, talán lemondanak a város felégetéséről, hisz az a terv, igaz?
- Akkor biztos megölnek mindenkit.
- Délben küldtem egy sürgős levelet a legközelebbi ezredhez... A lovasság nemsokára kiérkezik, és egészen addig maradnak, amíg a holttestedet el nem viszik. Egyébként megsúgom neked, hogy a nevem Donna Mazill, és az embered nagyon jól végezte a dolgát...és tudom... Samuel nem engedett volna sosem szabadon egy ilyen görényt mint te.
Utolsó mondatát szinte már súgta. A meglepett férfit újra felvitték az akasztófára. Amikor nyakába tették a kötelet, a város határán lövések zaja hallatszott. Samuel vágtatott Donna mellé.
- Valaki kihívta a lovasságot, akik észrevették, hogy banditák közelednek. Elkergették őket.
- Pont időben Samy...gyönyörű ez a délután.
Donna az akasztófa előtt állt. Pont a szemébe sütött a nap, egészen addig ameddig árnyékot nem vetett szeme elé Zack kötélen lógó, élettelen teste. Az idős seriff is holtan rogyott össze. Az ott állók nem hittek a szemüknek. Az idős férfi hátában két golyóütötte sebet találtak, és mikor megfordították, egy harmadik sebet is találtak, pont a homlokán.
A tengeralattjáró egyik kabinjában Donna szárította a haját éppen, mikor kopogtattak az ajtaján.
- Szabad. – szólt egykedvűen.
Kinyílt az ajtó és Gilianne lépett be rajta.
- Hivattál?
- Igen, köszönöm, hogy ilyen gyors volt.
- Semmiség, hisz az a dolgom, hogy segítsek, ha kéred. Helena mondta, hogy nem kívántál vele beszélni, mikor felébredtél. Úgy gondolom, hogy még mindig őt oko...
- Téved, ha ön azt gondolja! Egyszerűen csak nem volt kedvem beszélgetni.
- El sem árultad, hogy mi dolgod volt álmodban...
- Meg kellett mentsek egy vadnyugati porfészket, mint a város seriffje.
- És sikerült?
Donna nem felelt, csak felállt és bekapcsolta a számítógépe monitorját. Egy weblap lett láthatóvá, amin több legenda is fel volt tűntetve. Arthur király és a lockness-i szörny között ott lapult egy agyonlőtt seriff hihetetlen története is, aki rejtélyes körülmények között visszatért a halálból, hogy közreműködésével biztosan kivégezhessék családjának gyilkosát, sőt még a környék legelvetemültebb haramiáit is segített elkapni, mivel kihívott egy lovasszázadot, mintha előre tudta volna, hogy mi fog történni...
Gilianne elmosolyodott.
- Szép munka volt.
- Igen? Érdekes, ahhoz képest, hogy mentőangyalnak neveznek egyesek, most nem én védtem az életet...