3.fejezet

Alig bírtam kivárni a másnap estét. Meg kell tudnom, ki az az ember, és mért járt itt! Csak ez a szomjúság ne lenne!
Másnap ha lehet, még furcsábban néztem ki. A hajamba egyre több lett a világos tincs, ás a szemem is egyre feketébb lett. Az egész külsőm kezdett megváltozni.
Az iskolára nem is kellett tanulnom, (nem úgy mint eddig) mert szinte mindent rögtön tudtam. Ha valamit fel akartam idézni, amit meg kellett tanulnunk, fura emlékképek kezdtek peregni a szemem előtt. Voltak, amik 500 évvel ezelőttről!
De másnap hiába akartam ébren megvárni, csak nem jött. Végül elalhattam, mert mikor kinyitottam a szemem, megint sötétség volt. Ugyanaz a hideg levegő ébresztett fel, mint tegnap. És az ablakban ugyanaz a férfi ült.
- Kérlek, áruld el a nevedet! –rontottam neki.
Ő csak elmosolyodott. Irtó szexi mosolya volt. Olyan, amitől gyorsabban kezd verni a lányok szíve.
-A nevem, Alexander de Vandeportn’s. –válaszolt azon a gyönyörű hangján.
- Alex, áruld el, mi történik velem? És mért vagy te itt?
- Az a helyzet Aliciám, hogy miattad vagyok itt. Mint gondolom már rájöttél, elkezdődött az átalakulásod!
- Miről beszélsz? –kérdeztem döbbenten.
- Azon az éjjelen, mikor megharaptalak, sajnos túl sok vért szívtam. Sajnálom, de nagyon éhes voltam! –úgy mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Más ember belehalt volna, de neked nagyon tiszta a véred. Ez azért van, mert még szűz vagy. Így te is vámpírrá fogsz válni!
Nem akartam elhinni. Ez biztos csak valami vicc. De sajnos valahol tudtam, hogy igazat beszél.
- Te voltál az? –hirtelen olyan gyűlöletet éreztem iránta, hogy meg akartam ölni. –Hogy tehetted ezt, te rohadék?!
Sajnos csak te voltál kéznél. És fogalmam se volt róla, hogy még szűz vagy. Nem úgy nézel ki! –mondta teljesen nyugodtan. –Hidd el, nekem se nagy öröm, hogy a nyakamba kell, hogy vegyelek!
- Mi az, hogy a nyakadba veszel? Teljesen jó nekem itt, nem kérek a segítségedből! –kiabáltam rá.
Nem érdekelt, hogy meghallhatják, csak az, hogy legyen már vége az egésznek! Alex is egyre dühösebbnek látszott.
- Lehet, hogy most így gondolod, de már kezd rajtad eluralkodni a szomjúság. Mit akarsz? Ittmaradni, és várni, amíg teljesen elveszted az eszedet, és megölöd az egyik családtagod? –kérdezte fagyosan. –Egy hét múlva visszajövök, addig gondold végig! És reménykedj, hogy addig nem támadsz meg senkit. Iszonyú dolog az éhség.
Azzal megint eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

Igaza volt. Még csak három nap telt el, de már alig bírom tartani magam. Ha elmegy mellettem egy ember, arra gondolok, milyen lehet a vére íze.
Megint elkezdtem cigizni. Régebben úgy egy évig dohányoztam, de nem bírta a szívem, így leszoktam. Vagyis majdnem. Néha nem bírtam ellenállni a kísértésnek. De most inkább ennek a kísértésnek engedtem, és nem a másiknak!
Külsőleg is egyre jobban megváltoztam. Szinte már nem is vagyok önmagam! Én inkább maradtam volna átlagos, semmint, hogy ilyen legyek!
Hiába beszéltem tökéletesen több nyelvet, hiába tudtam rengeteg mindet, ez nem az én tudásom volt. És hiába lettem sokkal szebb, az egész nem érte meg! Az nem tudhatja, aki nem élte még ét ezt a kínzó szomjúságot. Amikor szinte bármit megtennél, hogy csillapítsd. Szinte bármit! De akkor se fogok emberek vérén élősködni, mint egy pióca, csakhogy én életbe maradhassak!
De ez az elhatározásom egyre halványabb lett, ahogy teltek a napok. A hatodik este majdnem rátámadtam a húgomra. Akkor eszméltem fel, mikor már az ágya fölé hajoltam, és a nyakát szagolgattam. Szinte éreztem, hogy dübörög a vére, át az ütőerén, le a szívébe. Mámorító illata volt. Semmihez sem fogható. Mintha egy éve nem ittam volna. Pedig minden nap több mint két liter vizet magamba döntöttem. De nem használt semmit.
Talán akkor döntöttem el, hogy elfogadom Alex segítségét. Nem tudom! De nem akartam kitenni a családomat annak a veszélynek, amit én jelentettem számukra…

A hetedik nap már nem bírtam felkelni. Magas lázam volt, alig kaptam levegőt. A torkomon csak valami reszelős suttogás jött ki. Tudtam, hogy haldoklom.
Anyáék nagyon izgultak. Sose voltam beteg, ha mégis, akkor nem ennyire.
Az egész napot ilyen félkómában töltöttem. Néha nem is hallottam hangokat a külvilágból, vagy ha hallottam is, olyanok voltak, mintha egy vízfüggönyön keresztül beszélnének. Már bármit megadtam volna, csakhogy elmúljon!
Valószínűleg este lehetett, mivel teljes volt a sötétség. Mintha valaki megfogta volna a fejemet, és odatartott valamit a számhoz. Biztos az orvosságom. De nem az volt.
Valami meleg, sós lé folyt le a torkomon. Fokozatosan jobban lettem, miközben ittam az életet adó nedűt. Mikor már kitisztult a kép, akkor jöttem rá, hogy hol vagyok, és mit iszok. Alex ült mellettem, és én az ő csuklójából szívtam a vért.
- Neh! –próbáltam rákiáltani, és ellökni magamtól, de csak egy halk suttogás sikerült.
- Igyál még! –szólt rám. –Majdnem meghaltál te idióta! Túl sokáig nem ettél.
És én ittam. Mint egy csecsemő, aki először találja meg az anyja mellét. És ahogy ittam egyre erősebb lettem. A végén már sikerült felülnöm.
Tudtam mit tettem. De elkerülhetetlen volt. Nem akartam meghalni!
Letöröltem a szám szélére csorduló vért, és megkérdeztem:
- Most mi lesz velem?
- Gondolom már rájöttél, hogy nem maradhatsz itt! –némán bólintottam. –Elviszlek magammal Franciaországba. Megtanítom neked, hogy maradj életben. Ott van a családi kastélyunk, a nevelőanyám nagyon kedves nő, ő majd a gondjaiba vesz.
- De nem hagyhatom itt a családom! –kezdtem tiltakozni.
- De igen! Velem kell jönnöd, az ő érdekükben! Így is csoda, hogy senkit nem támadtál meg eddig. Erősebb vagy, mint gondoltam.
Nem tudom mért, de jólesett a dicsérete. Halványan elmosolyodtam.
- Legalább had búcsúzzak el tőlük! –kértem.
- Tudod, hogy nem értenék meg! Írd meg nekik levélben! –igaza volt – De siess, mert nemsokára indulunk!
- Rendben!

„ Kedves Anya, Apa, és Lili!
Nagyon sajnálom, de itt kell, hogy hagyjalak titeket! Az okot nem mondhatom meg, de higgyétek el, hogy jobb lesz így nektek is. Kérlek ne keressetek, jól vagyok, és én akarok elmenni!
Örökké szeret titeket:
Lányotok: Alexandra”

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz itthagynom a családom. És azt se, hogy 15 évesen kell majd elmennem. Még egy utolsó pillantást vettettem a házra, majd beültünk Alex fekete Ferrari-jába. Az emlékezetembe véstem a kert minden apró részletét, a ház nagy ablakait, melyek álmosan pislogtak bele a világba. Majd elindultunk, és hamarosan elnyelt minket az éj sötétje.
És itt kezdődött új életem, mint Alicia, a vámpír.