Midoriko-sama olyan lett számomra, mint az édesanyám. Szerettem, tiszteltem, és felnéztem rá. Sose volt ideges, és egyszer se emelte föl a hangját. Minden igaz volt rá, amit egy gésára mondanak. Olyan volt, mint egy éjszakai pillangó. Bár én is ilyen lehetnék…
- Midoriko-sama? –kérdeztem tőle egyik este. –Téged bántott valaha a szerelmed?
Elgondolkozva nézett rám.
- Tudod, nekem nem volt szabad szerelmesnek lennem. –szomorúan mosolygott. –Egy gésa nem szerethet. Nem mutathatja ki az érzéseit. Szórakoztat, táncol, énekel, mindent, amit kérnek tőle, de semmi több. Egész lényét homály fedi. Minden körülötte titok. Így őrzi meg a sejtelmességét, mely minden férfinak olyannyira vonzó.
- Sose voltál szerelmes? –kérdeztem döbbenten.
- De igen, voltam. Egyszer. Egy csinos japán katonatiszt volt, az öngyilkos osztag tagja. Három napot lehettünk együtt összesen. Utána senkit nem szerettem.
- És a férjed? –nem tudtam elképzelni, hogy lehet szerelem nélkül férjhez menni.
- Őt szerettem. Mint barátom, mint embert. De a szívem örökre másé volt.
- És ő ezt tudta?
- Dehogy. –a hangja lágy volt, és szomorú. Mint mindig. –Ő sohase jött rá erre. Mint mondtam, jól megtanultam elrejteni az érzelmeimet.
Megdöbbentettek a hallottak. Midorikonak sikerült úgy hosszú évekig élnie a férje mellett, hogy az ne sejtsen semmit szíve titkairól. Így nem is bánthatták soha. Hisz aki nem szeret, azt nincs mivel bántani.
- Kérlek, taníts meg! –szólaltam meg hirtelen.
- Mire? –most Midoriko nézett rám értetlenül.
- Hogy én is el tudjam titkolni az érzelmeimet! Ha ez sikerül, többé nem kel félnem Alextól, vagy bárki mástól. Én is gésa akarok lenni!
- Gyermekem, a gésák nem csak ezt tanulják hosszú évekig. –mostmár mulatva nézett rám. –Mi igazából szórakoztatóhölgyek voltunk, akik a férfiakat kísérték.
- Nem baj! –egyre hevesebb lettem. –Én mindent tudni akarok! Könyörgök taníts meg!
- Valóban úgy gondolod, ha megtanulsz gésaként viselkedni, eléred a célod? –kérdezte komolyan.
- Igen! –vágtam rá rögtön.
Hosszan, fürkészve nézett rám. Végül:
- Rendben! Segítek neked, ha ezt szeretnéd! De előre szólok, ez a tanulás hosszú, és fáradtságos lesz.
- Vállalom!
Azt hiszem, úgy gondoltam, ha egyszer végre sikerül elrejtenem az érzelmeimet, biztonságba leszek. És visszatérhetek a családomhoz is. Igen. Mindennél jobban vágytam rá, hogy újra láthassam anyut, és aput!
A tanulás fáradságosabb volt, mint gondoltam. Rosszabb, mint az iskolában, de még Viktória kínzásánál is. Csakhogy ez most más volt. Ezt én választottam!
Napi több órában kellett táncolnom, énekelnem, és viselkedést tanulnom. Kedvességet, alázatosságot, finomságot. Mint Midoriko mondta, ez nem egyszerű cím, ez művészet.
Úgy éreztem, ha ezeket sikerül megtanulnom, más ember lehetek. Olyan, aki tud uralkodni az érzései, és maga felett. Hisz ez volt az egyik legnagyobb problémám. A szívem csupasz volt, és sebezhető.
De lassan, hónapok alatt megtanultam elfojtani az érzéseimet, szükségleteimet.
Már nem zavart, ha fáj a lábam, hátam, vagy a kezem, hisz ez az érzés mára az életem részévé vált. Rengeteget tanultam Midoriko-samától, és most nem csak a tanulmányimra gondolok. Segített túltenni magam életem legnagyobb csalódásán. Mellette szépen, lassan begyógyultak a sebek.
Fél év telt el, azóta, hogy megkértem Midorikót, hogy segítsen. Fél éve keményen dolgozom. Keményebben, mint valaha.
Ha most valaki, aki régen ismert meglátna, nem tudná megmondani, hogy én vagyok-e. A félszeg kislányból, vadmacska lett, bujdosó, és most egy fiatal nő áll előttük. Hosszú, ezüstös haján megcsillan a hold, szeme sötétebb az éjszakánál. Fehér kimonót visel, meggypiros virágokkal díszítve. Nesztelenül, kicsiket lépdelve halad előre. Arcán hamis mosoly ül, senki nem tudhatja, mire is gondol. Ez vagyok én. Alicia a vámpír, a gésa, a kurtizán, ki minek nevez a történetemben, az az ő dolga. De végre rátaláltam önmagamra, és az utamról többé semmi el nem téríthet.
Nesztelenül léptem be a szobába. Midoriko már várt rám. Most is gyönyörű volt, mint mindig. Haja elegáns kontyban, a bőrén egyetlen ránc se mer végigfutni. Arca kifestve, ruhája kifogástalan. Mint mindig.
Ránéztem, és szívemben hirtelen túlcsordult a szeretet, és a hála. Neki köszönhetem, hogy magamra találtam, elfogadtam magam úgy, ahogy vagyok. De ez meg se látszott az arcomon. Talán csak a szemem csillogása árult el. Nagyon jó tanítványnak bizonyultam.
- Haza szeretnék menni! Újra látni akarom az édesanyámat, és édesapámat.- meghajoltam. Kérlek, bocsáss meg!
- Nincs miért bocsánatot kérned gyermekem! –simított végig a hajamon. –Már nincs szükséged a segítségre, boldogulsz egyedül is. Szárnyakat kaptál, amiket megtanítottalak használni. Már csak röpülnöd kell!
Nem értettem a szavai jelentését, de nem is zavart. Megnyugtattak.
Örökké így fogok emlékezni rá. Amint ott áll az ajtóban, fenségesen és büszkén, próbálva visszatartani a kicsorduló könnyeit.
A repülő kicsiny ablakából nézek vissza Japánra. Érzem, amint sós könnyek csorognak végig az arcomon. Ez az utolsó, hogy sírok. Nemsokára végre hazaérek!
AJÁNLOM AZ OLDALT
