13.fejezet

- Megyek! –nehezen, de feltápászkodtam az ágyról, melyen már órák óta feküdtem.
Az ajtón dörömbölő csak nem hagyta abba. Mikor kinyitottam, Zoé kis híján fejbevágott, a lendülő öklével. Hát mit ne mondjak, ha nem olyan kemények az edzések Yoruval, bizony nem tudtam volna kitérni előle.
- Na végre! –viharzott be a szobámba.
- Nem akarsz bejönni véletlenül? –kérdeztem ironikusan, jelezve, egyedül akarok lenni, miközben becsuktam utána az ajtót.
- Ezt vedd be! –nyomott a kezembe egy kis fehér kapszulát.
- Mi ez? –meredtem döbbenten a bogyóra.
- Terhesség elleni tabletta. –zuttyant le egy székre. –Aktus után kell bevenni. Ebből elég kevés van, a többiek általában védekezni szoktak. De azt hiszem, ez a ti esetetekben nem volt meg…
Kimondhatatlan hálát éreztem Zoé iránt. Nem kérdezett semmit, nem faggatott, nem sajnált, csak jött és cselekedett. Ezt szerettem benne a legjobban. Nem vájkálódott más életében, míg az magától el nem mondta. És előbb, vagy utóbb mindenki elmondta. Még én is.
Pár perccel később, magam sem tudom hogyan, ott ültem előtte, fejem az ölébe hajtva sírtam.
Ez általában nem volt szokásom, de most nagyon jól esett.
- Cssss, mostmár nyugodj meg kislány! –simogatta a fejem, a nagy, fekete kezeivel. –Nem történt akkora tragédia!
- De lefeküdtem vele, nem érted?! És utána elzavart! –szipogtam.
- Szereted?
Hirtelen abbahagytam a sírást, tiszta fejjel, kicsit piros arccal, döbbenten néztem fel Zoéra.
- Gyűlölöm! –sziszegtem.
Zoé elgondolkozva nézett rám. Majd lassan, csöndesen megszólalt.
- Nem mondom, hogy bocsáss meg neki! De szeretném, ha megértenéd…
- Nem akarom megérteni! –vágtam dühösen a szavába. –Nyugodt szívvel akarom utálni!
- Én azért mégis elmondom! És fel ne merj állni! Most igenis meghalhatsz! –fogta meg a karom Zoé, és leültetett az ágyra. –De ehhez ismerned kell az én történetemet is.
- Hannibált gyerekkoromban ismertem meg. Akkoriban egy bányában dolgoztam a családommal együtt. A feketéket a bányákba, a sárgákat a rizsföldekre. Ez a Kormány elve. A bőrszínem meghatározta az egész életemet. Mint láthatod, elég izmos vagyok, ez annak köszönhető, hogy nyolc éves korom óta nehéz fizikai munkára voltam fogva. 14 évesen idősebbnek látszottam a koromnál, az élt megedzett. De legbelül még gyermek voltam. Beleszerettem egy férfiba. Julien remek ember volt. Nagy, és erős. Szerettük egymást, bár nem szabadott volna. Akkoriban azt a törvényt találták ki, hogy mi nem szaporodhatunk. Ezt pár évvel később eltörölték. Hisz ha nem lennének a négerek, ki végezné el azt a szemét munkát? De akkor még tilos volt a kapcsolatunk. Így titokba, bujkálva szerettük egymást. De mint ahogy lenni szokás, a kapcsolatunk kiderült. Bár nem estem teherbe –igaz nem voltak gyógyszereink, de a nagyanyám rengeteg mindent tudott a gyógyfüvekről –egy másik rabszolga, egy spicli, elárult minket. Julient a szemem előtt ölték meg. Engem levetkőztettek, és kivonszoltak a térre. A fejemet kopaszra borotválták, megfosztva minden nőiességemtől. Álltalába az ilyen „vétkeseket” mint engem elküldenek valahova (mivel színes bőrű vagyok, valószínűleg az aljanéphez, vagy börtönökbe) ingyenkurvának. Hiába titkolják, ilyen nőkre még most is szükség van. A felsőbb körökben maguktól lesznek azok a nők, az alsóbb rétegekben pedig így. Akkor és ott azt hittem eldőlt a sorsom. De egyszer csak megjelent valaki mögöttem, és rámterítette a kabátját. Hannibál megmentett a nyomortól.
Amit most elmondok neked, az teljes titok. Meg kell esküdnöd, hogy soha, semmilyen körülmények között, senkinek nem adod tovább!
- Megesküszöm! –suttogtam.
Nagyon kíváncsi voltam, mi is az a titok, ugyanakkor féltem is tőle.
- Hannibál egy akkoriban igen befolyásos Kormánytagnak, a fia volt. Pont velem egyidős. Mégis kockáztatta értem, egy egyszerű rabszolgáért, az életét. Így hozzájuk kerültem. Bújtatott, és enni adott nekem. Hamarosan újra megerősödtem, de Julien emlékét a mai napig őrzöm. És egy másik bélyegem is.
Azzal feltűrte a ruhája ujját. Eleinte azt hittem egy forradás van a kezén, de amint jobban megnéztem, láttam, hogy egy szám van beleégetve. Ettől talán még jobban megdöbbentem, mint az előbb hallottaktól. Hogy a nagy Hannibál egy Kormánybeli fia?!
- Igen, pont mint a marhákat! –nézett a jegyre undorodva Zoé, majd visszahúzta a dzsekit. –Azokat is így jelölték meg.
Sose láttam még ilyen gyűlöletet senki arcán. Az a tömény undor ami sütött a tekintetéből, ahogy a karjára nézett, felidézve vele a régi, nyomorúságos éveit, megdöbbentett, és elborzasztott. Nem szóltam semmit, csak döbbenten néztem rá. És ő folytatta.
- Mindannyiunknak megvan a maga története, hogy mért került ide. Az enyém csak egy a sok közül. De ezeket az előzményeket úgy érzem fontos volt tudnod ahhoz, hogy megértsd Hannibál jellemét. Szóval náluk bujkáltam. Minden jól ment, két évig rejtegettek. Ő, és a húga. Hannibál általában az országot járta, és próbálta meggyőzni az embereket a rendszer embertelenségéről. Én Emilivel egy kis vidéki házban éltem. Igaz fiatalabb volt nálam egy évvel, de soha nála bölcsebb, erősebb nőt nem láttam még. És nagyon hasonlított rád! Főleg a szemetek… Hannibál apja, pár hónappal a 18 születésnapom után felfedezett. Azonnal meg akart ölni, hogy ne derülhessen ki a fia „mocskos” tette. Szerencsémre Hannibál ott volt. Megölte az apját. Onnantól tudtuk, menekülnünk kell! Összeszedtük minden holminkat, és együtt leszöktünk a csatornákba. Nem ide, hanem egy másik helyre. Rengetegen csatlakoztak hozzánk, olyanok, akiket kivetett magából a Rendszer. Békésen éltünk. Rengeteget segítettem Hannibálnak a mi, saját világunk megteremtésében. Bárki jöhetett, aki új életet akart kezdeni. De sajnos nem engedték. A Kormány megneszelte, mi folyik idelent, és egy kémet küldött közénk. A búvóhelyünket felfedezték, és a csapat nagy részét megölték. Emili is köztük volt.
Azt hittem Hannibál bele fog őrülni. Mindennél jobban szerette a húgát. De nem! Talpra állt, és új életet kezdett. Velünk együtt! Akkor és ott megfogadta, megbosszulja a testvérét, és az elvesztett barátait. És mi utána mennénk, akár a tűzbe is! Amiatt az áruló miatt lettünk ilyen bizalmatlanok minden fentlakóval. Hannibál gyűlöl mindenkit, aki Onnan jött, és nem a sors kényszeríttette rá. Téged is gyűlöl! Vagy legalábbis gyűlölt. Azt hitte, te is olyan áruló vagy, mint amilyen a húga halálát okozta. Megengedte, hogy itt maradj, de arra nem számított, hogy benned fogja őt újra látni. Arra meg még kevésbé, hogy belédszeret.
- Hah! –nevettem föl keserűen. – Méghogy Hannibál szerelmes belém! Persze…
- Igen az! –nézett keményen a szemembe Zoé. –Talán még magának se vallja be, de én látom rajta. Különben nem utálna ilyen ádázul. Mit gondolsz, milyen lehetett neki, hogy elvesztette a húgát? Utána mindent, és mindenkit ki akart zárni az életéből. Nem akart többé szeretni, hogy többé ne bánthassák!
Csak bámultam magam elé. A fejemben egymást követték a kérdések, és a gondolatok, de egyiket se tettem fel. Eddig gyűlöltem Hannibált, de most nem tudtam mást érezni iránta, mint sajnálatot és megértést. És még valamit, ami jobban megijesztett, mint az előzőek együttvéve…
Észre se vettem, ahogy Zoé tapintatosan fölállt, és magamra hagyott. Gondolkodnom kellett. Rengeteg mindenen!

Órák múlva kótyagosan, fáradtan, de tiszta fejjel ballagtam ki a szobámból. Egyenesen a Nagycsarnok fel vettem az irányt. Nem csalódtam, ott találtam a többieket, elmélyülten beszélgetve. Valószínűleg rólam folyt a társalgás, mivel amint megjelentem, rögtön elhallgattak.
- Megtárgyaltatok? –kérdeztem, és lehuppantam melléjük egy rozoga díványra.
- Sheila szerintünk nem érdemelted meg, amit Ha…
- Adsz egy cigit? –szakítottam félbe Lionelt.
- Te dohányzol? –nézett rám döbbenten, és felém nyújtotta a dobozt.
- Mostantól igen!
Az első szívás égette a torkomat, és csípte a szememet. A másodiktól enyhe émelygés fogott el. Majd elkezdtem érezni, ahogy a nikotin szétárad az ereimben, és megnyugtat.
- Az nagyon egészségtelen! –mondta Janice rám nézve.
- A fű sem egészségesebb! –szólt közbe Zoé, aki épp akkor ért oda. –Különben is, nem vagy az anyja, azt csinál amit akar!
Senki nem sértődött meg az őszinteségén, mind tudtuk, hogy Zoé mindig megmondja, amit gondol. És a szava törvény volt a szemünkben.
Amúgy a társaság nagy része dohányzott, esetleg alkalomadtán füvezett. Le kellett valahogy vezetni a feszültséget. Yoru kivétel volt, ő a sportban élte ki magát.
- Vannak újabb hírek fentről? –kérdeztem unottan.
Péntek volt, ilyenkor kaptuk meg a jelentéseket.
- Nem, még nem érkeztek meg! –válaszolta Valerie. –De szerintem nemsokára itt vannak. Vársz valamit?
- Hetek óta nem hallottam semmit a nővéremről. Az utolsó, amit tudok róla, hogy anyám bemutatta a Társaságban.
A Társaságba való bemutatás nagy „megtiszteltetés” volt. Csak a legelőkelőbbek kerülhettek be. Anyám elég befolyásos volt, így nem csoda, hogy Amanda bekerült.
- Nem is tudtam, hogy van testvéred! –kiáltott fel meglepetten Gloria.
- Pedig van! Három évvel idősebb nálam, és gyönyörű lány. Amandának hívják. De egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Ő magas, barna hajú, barna szemű, és egy áldott jó, könnyen kezelhető természete van. Mindig ő volt a család kedvence. Legalábbis miután apa eltűnt. Fogalmam sincs hová! Olyan nyolc éves lehettem, mikor egyik napról a másikra felszívódott. Azóta nem hallottam róla. Két évvel rá, megjelent a mostohaapám. Ő is a Kormányban dolgozott, de csak mint egyszerű könyvelő. Az igazi nagykutya az anyám lett. Én utáltam ezt az egészet, és többször is hangoztattam a véleményem. Olyankor elvertek. De Amanda más! Ő mindig csöndes volt, és kedves. Általában megpróbálta eltusolni, ha szabályellenesen viselkedtem.
- Nekem nem volt testvérem. –nézett maga elé Yoru. – A családomat fiatalon lemészárolták. Addig szántottunk, vetettünk. Miután megbosszultam a szüleimet, aztán kerültem ide.
Ez egy elég titokzatos történet volt, de nem csodálkoztunk rajta. Yoruról szinte semmit sem tudtunk, nem árult el magáról sokat.
- Micsoda egy lelkizős banda! –kiáltott föl Marcos, elterelve a szomorú gondolatainkat. –Hát nem épp elég jók vagyunk mi egymásnak! Ti meg itt rinyáltok a múlton. Teszetosza, töketlen banda!
Hát mit ne mondjak, erre öt lány ugrott rá, és kezdte teljes erejéből csikizni. Méghogy mi töketlenek?! Mondjuk, van benne valami…
A vége egy hatalmas, visítozó labda lett, mivel a fiúk is beszálltak. Mondjuk azért lett visítozó, mert ők khöm elég intim helyeken próbáltak csikizni minket.
- Öhm bocsi a zavarásért, de melyikőtök Sheila? –lépett oda hozzám egy zöld tarajos srác.
- Én lennék! –dugtam ki a fejem valakinek a lába közül.
Elég érdekes látvány lehettem kócos, kipirult fejemmel, amint épp Valerie lába alól mászok ki.
- Öhm mondanom kell valamit. A nővéred…