1. fejezet

A nem várt találkozás

(Néhány nevet egy könyvből vettem, amiért bocsánatot kérek, de az a könyv ihletett meg az írásra, így úgy gondoltam, az a helyes, ha meghagyom az eredeti neveket.)

Élveztem, ahogy az esőcseppek végiggördülnek az arcomon. Áh, igen. Imádtam ezt a bolygót. Mondjuk, az enyém is volt. Nem élt rajta senki, mivel ez a bolygó, az én személyiségemnek megtestesítője. Az örökös vihar. Folytonos akadályok.

Már 8 órája ácsorgok ezen a kis szikla kiszögelésen. Nem akarok haza menni. Hallgatni anyám szidalmait, hogy mennyire eláztam, és összevizezem a bejárati szőnyeget. Amit persze utál. Legalábbis ezt mondja. Én tudom jól, hogy nem így van. Az legkisebb öccsétől kapta, akit utál, mégis totál szerelmes belé. Aztán meg még hallgatni azt, hogy folyton Gwineth-et dicséri, hogy ő milyen szorgalmas volt, milyen sok hasznos dolgot végzett el, míg én 8 óra hosszáig csak ácsorogtam az esőben. Ezt meg még csak tetézi az, hogy a húgom ártatlanul mosolyog, mint egy szerény bárányka. Inkább maga az ördög!

Anyám nem szeret. Ezt még elbírom viselni. Én se szeretem őt, és meg van erre az okom. Vagy a húgom, Gwineth. Nem mintha akarnám, hogy szeressen. Rühellem őt. De még anyám 3 testvére sem kedvel, sőt, nem is hajlandóak tanítani. Csak is Gwineth-et. Anyám negyedik testvérét nem ismerem. Erősen távol tart minket tőle. Na mindegy. Akár mennyire is utálok otthon lenni, muszáj haza mennem.

Ezt elhatározva csettintettem egyet, és máris Vestarán találtam magamat, a meleg, kandallóval fűtött előszobában. Vestara anyám személyes bolygója. Ezt használja otthonául. Mikor körülnéztem, nagy meglepetésemre nem volt ott senki. Se anyám, se Gwineth. Kihasználva az alkalmat, gyorsan megszárítottam a ruhámat egy csettintéssel, meg persze a szőnyeget is. Ekkor, mintha hangokat hallottam volna kiszűrődni anyám szobájából.

Az egyik beszélő természetesen anyám volt, a másik egy férfi. Sose hallottam még a hangját, de meg kell hagyni, a hangja nagyon szimpatikus volt nekem.

-… nem, nem és nem, Alextrasza! Már mondtam, hogy nem akarok tanítványokat. Főleg nem kettőt! –kellemes, férfias hangja volt. Órákig elbírtam volna hallgatni azt, ahogy beszél. De mégis, minél nagyobb vonzódást éreztem a hang iránt, annál nagyobb volt a menekülési vágyam is. Felismertem ezt a beszéd stílust, pedig soha eddigi életembe nem hallhattam. Ő volt Halálszárny. Anyám legkisebb öccse, a valaha élt leghatalmasabb nekris. Így hívják az olyanokat, mint én. Varázserőhöz hasonló erőnk van, de mégsem az. Inkább az akaratunkat használjuk mindenre. Halálszárnynak persze van ősi nekris neve is, de azt rajta kívül senki sem tudja. Kitörölte mindenki emlékezetéből, aki hajdan tudta. Sokan gondolkoznak azon, hogy vajon miért nem használja az igazi nevét. Sok éves gondolkodás után rátaláltam a magyarázatára. Ha valakinek van elég hatalma, akkor tud másokat uralni a nevén keresztül. Halálszárny túl hatalmas ahhoz, hogy megkockáztassa ezt. Bármi is volt a régi, igazi neve, nem passzolhatott hozzá jobban, mint a mostani.

Ekkor hallottam, hogy léptek közelednek az ajtóhoz, így gyorsan benyitottam, mint, aki most érkezett meg. Félbe hagytam persze egy „megjöttem” –et, mintha nagyon meg lennék lepődve az idegenen. Amit, őszintén nem is kellett tettetnem.

Nagyon jóképű! Nem csodálom, hogy minden nő a lábainál hever. Fekete haj, férfias arcvonások, kissé borostás arc. Kifejezéstelen acélszürke szemek, melyek fogva tartják minden nőnek a szemét. Magas volt, még nálam is magasabb egy jó fejjel, (pedig eddig nem volt senki, aki magasabb lett volna nálam) izmos, arányos testalkattal. Pazar ruhaanyagból volt fekete köpenye varrva, mely tökéletesen illet szemeihez. Amikor meglátott ő is eléggé ledöbbenhetett, mert megtorpant. Alaposan végig mért, amit nem is nagyon csodáltam, hisz eléggé szép példánya vagyok a nekriseknek. Fehér ezüstösen csillogó, mithrill-hez hasonlatos, göndör, derékig érő hajam van. Ilyen nincsen senkinek, csak is nekem. Eleven, zöld szemeim mindent észleltek, és soha meg nem pihentek. Magas, nyúlánk, kisportolt testtel, és lebarnult bőrömmel, maga voltam a tökély. De ez nem meglepő, hisz minden nekris maga a tökély. Bár nem vagyunk emberek, mégis emberi alakban élünk. És, ha már ilyen gyenge testekben kell szenvednünk, akkor azok a testek legyenek tökéletesek. Szóval, mikor Halálszárny kissé rajtam felejtette a szemét, nem igen lepődtem meg rajta, hisz minden férfi meg szokott bámulni engem. Halálszárny lassan levette szemeit rólam, és ránézett anyámra.

-Mond csak, a másik lányod is ilyen gyönyörű? Mert ez esetben szívesen tanítom őket. –mondta. Anyám arca felvirult, és biztosította öccsét arról, hogy a másik lány is legalább ilyen gyönyörű. Ami persze szintén nem igaz. Gwineth fele annyira sem szép, mint én. De nem szóltam semmit, csak kezet nyújtottam Halálszárnynak, azon szándékomból, hogy kezet rázva bemutatkozhassunk egymásnak.

Erre mit tett? Igazi úri emberként finoman megcsókolta a felé nyújtott kezet. Hódolattal, és tisztelettel. Erre nem számítottam. Főleg nem egy olyan személytől, aki Halálszárny néven ismeretes.

-Hölgyem! Örömömre fog szolgálni, hogy Önt taníthatom. Bizonyára Ön Catherin, igazam van? –selymes volt a hangja, kissé behízelgő. Nem bírtam a szememet elszakítani az övééről. Teljesen belemerültem. Míg nem anyám dühödten ki nem kapta a kezemet Halálszárnyéból, és dühösen mondott neki valamit. Nem értettem, mert még mindig az alatt a bódító hatás alatt voltam. Ekkor jött be a szobába az én drágalátós húgocskám.

Édesen göndörödő, lenszőke haját, mely csupán a válláig ért gyorsan megigazította, mikor meglátta, hogy férfi vendég van nálunk. Világos barna szemei, huncut fénnyel kezdtek el villogni, de nekem nem tűnt, úgy mintha Halálszárny őt is annyira megbámulta volna. Bár, mit ne mondjak a húgomon nem is volt annyi nézni való. Alacsony volt, kissé telt, de legalább ott gömbölyödött, ahol kellett. Halálszárny neki is kezet csókolt, de az ő kezét nem tartotta percekig a sajátjába. Gwineth nagyon oda volt a férfiért, folyton dörgölőzött hozzá, és hízelgett. Nem értette ő semmi máshoz, csak ehhez!

Én ellentétben nem akartam tovább maradni, és nézni, hogy a húgom, mint próbál Halálszárny karjai közé bújni. Inkább elmentem pakolni. Szerettem biztos lenni abban, hogy mindent magammal viszek e. Gwineth ugyanis, aki szolgákkal pakoltat, mindig úgy jár, hogy valamit otthon hagy. Ráadásul, én alapból nem engedek be senkit a szobámba. Olyan dolgokkal foglalkozok odabent, amiről el sem hinné az anyám, hogy képes vagyok rá. És nem is akartam, hogy tudjon róla.

Kiskoromban sosem értettem, hogy mi a baja velem anyámnak, és miért mindig Gwineth-et dédelgeti. Hiszen én már akkor tudtam, hogy sokkal, de sokkal tehetségesebb vagyok nála. Ezzel még most is tisztába vagyok. Aztán egy nap, rájöttem a feleletre. Anyám félt tőlem. Félt attól, hogy erősebb leszek nála, és később ellene fordulok majd. Ezért nem volt hajlandó taníttatni engem. Megmondta Hiszérának, Maligosnak, és Nozdormunak is, hogy nem taníthatnak engem, nehogy a fejükre nőjek. Azt persze megengedte, hogy könyveket olvashassak, de tudta, hogy ez nem ér sokat. Attól, hogy valaki az elméletet tudja kívülről, az nem jelenti azt is, hogy képes rá gyakorlatban. És én akár mennyire tudtam is az elméletet, nem voltam jó, -és most sem vagyok az - gyakorlatban. De persze, ha valaki sokat tud elméletből, az máris sok minden, furcsa dologra képes… De bármenyire is béna vagyok gyakorlatból, Gwineth-et nem nehéz utolérnem. Ő mindig csak egy hajszálhíján képes legyőzni engem, de elméletben, mindig én győzök.

Meg persze van valami, amiben eddig még nem akadtam ellenfélre. A kardvívás! Abban senki sem képes engem megverni! Azért fontos ez, mert a nekrisek úgy tartják, hogy aki nem erős fizikailag, az nem lehet erős lelkileg sem.

Ezen rágódtam, mikor kinyílt az ajtó, és Halálszárny lépett be rajta. Hallottam, hogy a húgom még utána mondja, hogy ne menjen be hozzám, mert arra nagyon harapok. Ő nem törődik vele. Becsapja Gwineth orra előtt az ajtót és neki dől. Majd rám néz.

-Mindig olyan, mint egy pióca? –kérdezi hüledezve. Már emiatt is szimpatikusnak találtam őt, mert piócának nevezte az én mindenki által imádott húgocskámat.

Elmosolyodtam, majd hirtelen belém csapott a felismerés. Te jóisten, ha ez az ember észre veszi azt a könyvet ott a polcon, nekem végem van! Természetesen balszerencsém volt!

Rögtön kiszúrta a szemével azt a könyvet és el is indult, hogy leemelje a polcról. Meg akartam akadályozni ebben, mégsem mozdultam egy csöppet sem. Mikor már a kezében tartotta azt a könyvet, rám emelte a szemét.

-Ez meg honnan van? –hangjából tisztán kicsengett a döbbenet.

-Az a könyv? Azt találtam… -itt elhallgattam, pedig nem hazudtam. Tényleg találtam.

-Hol? –kérdezte mohón a férfi. Vad tűz lobogott a szemeiben. Eléggé félelmetes látvány volt. Még akkor is, ha nem vagyok félős.

-Egy elhagyatott bolygón. –itt legnagyobb meglepetésemre Halálszárny arca egy pillanatra felragyogott, majd szinte ugyan ebben a pillanatban elsötétült. Ránézett a csomagjaimra.

-Máris becsomagoltál? Helyes. –meg sem várta a válaszomat. –Akkor te már ma velem jössz. Rendben? –megszólalni sem bírtam. Így csak bólintottam. Halálszárny intett, hogy menjek ki vele együtt.

-Catherin már ma velem jön rendben? –kérdezte anyámat, olyan ellentmondást nem tűrő hangnemben, hogy az megmukkanni sem mert egy ideig. Mikor aztán Gwineth rátaposott a lábára kénytelen kelletlen tiltakozni kezdett.

-Miért pont Catherin? Hiszen Gwineth az aki, igaz képzésre szorul, mert neki legalább van tehetsége hozzá. Catherin csak egy felfuvalkodott… -nem bírta befejezni, mert Halálszárny –aki mellesleg a mesterem mostantól –közbe vágott.

-Azért, mert ő az, aki ügyesebb kardvívásból, és kíváncsi vagyok rá, hogyan csinálja. A másik ok, az az, hogy Catherin volt olyan jó, és már előre bepakolt. Gwineth, holnap délutánra várlak, előbb semmiképpen ne gyere. Különben kidoblak, és visszaengedni már nem foglak. Megértetted? –olyan nyersen beszélt hozzá, hogy Gwineth teljesen le volt taglózva. Még ellenkezni sem volt ereje. Mivel több ellenvetés nem hangzott fel, én meg nem akartam elbúcsúzni senkitől, -főleg nem anyámtól –Halálszárny mellém lépett és átkarolta a derekamat. Anyám, és a húgom féltékenyen nézett rám, míg nem el nem leptek a fekete lángok.