5. fejezet

Beismerés és beletörődés

-Ha olyan jól ismernél mester, akkor tudnád, hogy nem erre vágyom. Én arra vágyom, hogy... Én csupán azt szeretném... -nem bírtam folytatni.

Kénytelen voltam beletörődni abba, amit az előbb mondott. Igaz, hogy én nem így nevezném meg ezeket a dolgokat, de lényegében ezt akartam. Hogy anyám rájöjjön, hogy az ő kis Gwineth-je nem is olyan nagy szám. Hogy én is érek bőven annyit, mint a húgom.

Mi ez, ha nem hatalmat akarás? Ha nem tiszteletre vágyás? Hihetetlen. Én valóban ezt szeretném. Nem, nem is szeretném. Akarnám. Vágyom erre. Vágyom mások elismerésére. Anyáméra, a testvéreiére. Halálszárnyéra. Sőt, még a húgoméra is.

-Nos, mit szeretnél? -kérdezett vissza gúnyosan, mesterem, miközben elengedte sajgó csuklómat, melyen vörösen látszott szorításának nyoma. Úgy látszott igazán nem tetszett neki az időjárás, fintorogva törölte ki az esőcseppeket szeméből. -Talán nem azt, mint amit felsoroltam az előbb? -éreztem mondandójának súlyát. Lehajtottam a fejemet.

-De. Valóban ezt szeretném. -bár rövid ideje ismertem mesteremet (nincs még két napja) és nem is láttam arcát, mivel most már mélyen arcába húzta köpenyének csuklyáját, mégis eltudtam képzelni annak elégedett, győztes mosolyát.

-Látod, látod, mondtam én. -ért el hozzám a süvítő szélben mesterem hangja. Szorosan maga köré fogva köpenyét a kezét nyújtotta nekem. -Igazán elmehetnénk már innen. Keh! Micsoda vihar! -bosszankodott. Én elhúztam a számat.

-Attól, hogy elmész innen, nem fogsz tudni elrejtőzni ettől a vihartól. -ráztam meg fejemet kesernyésen. Értetlenül húzta össze szemöldökét. -Ezt a vihart én táplálom. A személyes bolygómon vagyunk. Gondolom neked is van ilyened. A lelkemben dúló vihart így is úgy magammal vinném. -mesterem sóhajtott, majd megragadva karomat máris "otthon" teremtünk.

-Itt azért mégis csak kényelmesebb elviselni a lelki sérelmeidet, mint ott. -morgott, miközben nehézkesen lehámozta magáról átázott ruháit.

Elgondolkodva néztem rá, majd egy csettintés kíséretében én máris szárazon ácsorogtam mellette. Rám nézett. -Ezt, hogy csináltad?

-Hogy... Hogy mi? Ezt? Hisz ez nagyon egyszerű. Ne mond, hogy te nem tudod. -néztem rá. Hisz ez olyan egyszerű dolog, hogy még én is képes vagyok rá! Akkor ő hogy-hogy nem? És még ő akar engem tanítani?

-Tudom, most arra gondolsz, hogy miképpen akarlak én tanítani téged ezek után. -meglepve pislogtam párat. Csak nem gondolatolvasó? -Nem, nem vagyok gondolatolvasó, nyugodj meg. -most már tényleg meg voltam zavarodva. Ha nem az akkor honnan tudta, hogy az előbbi két esetben épp mire gondoltam? -Az arcodra van írva, hogy mire gondolsz. Én pedig jól kiismerem magamat a nők terén. Bár, meg kell hagyni, azért te egy kicsit más vagy, mint a többiek. -hunyorogva néztem rá, ezzel próbáltam tudtára adni, hogy ne térjen el a témától. -De egyébként azért nem vagyok erre képes, mert én fekete nekris vagyok, aki pusztító igékre szakosodott, nem pedig ruhát megszárító erőkre. -éreztem, hogy pír önti el arcomat az éles és nagyon is igaz megállapításra. -Egyébként is, szerintem ezt Maligostól tanultad ugye? A bátyámtól. A kék nekrisek urától. -erőtlenül bólintottam. Most már kezdtem meg világosodni. Hát persze, hogy nem képes rá, hiszen... -Én nem vagyok képes az időjárást befolyásolni. Legalábbis magamtól nem... De, ha megmondod, hogyan csinálod, biztosan képes leszek rá. -elképedtem.

Én tanítsam? De hiszen... Azonban belenézve azokba a metsző szemekbe, megadtam magamat és elmondtam. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy elsőre sikerült neki.

Látta elkeseredett pillantásomat kinyújtotta kezét és megcirógatta arcomat. És bár jól esett automatikusan elhúzódtam ettől az érintéstől. Még mélyen élt bennem a fél órával ezelőtt történteknek emléke.

-Ne keseredj el. Egy-két hét alatt neked is elég lesz csupán ennyi. Csak bele kell jönnöd. De... Kérnék a tanításaimért cserébe valamit. -te jó ég, vajon mit? -Valamit, amit szerintem csak te adhatsz meg nekem... -ijedten hátráltam, és kelletlenül néztem, hogy erre mesterem elégedetten elmosolyodik. -Cserébe te is megtanítod nekem a testvéreim tudását.  Persze, csak amennyit jónak látsz. -megkönnyebbülten kifújtam az addig bent tartott levegőt.

Erőtlenül bólintottam, de úgy tűnt ő ezt nem veszi észre, ezért megköszörültem kiszáradt torkomat, megnyaltam kicserepesedett ajkaimat, majd úgy nyögtem ki egy már érthetőbb választ.

-Rendben.

-Akkor késő este megyek hozzád. -mondta ott hagyva engem az asztalnak dőlve. Még hosszú ideig néztem becsapott ajtaját, majd még mindig enyhén remegő lábakkal bementem a szobámba.

Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem hálóingemet. Úgy gondoltam, hogy leülök olvasni egy kicsit és utána majd felveszek egy tiszta ruhát. Nem akartam hálóingben mutatkozni mesterem előtt, de már most ruhába lenni még annyira sem akartam.

Sokkal kényelmesebb egy rövid, lenge kis hálóingben végighasalni az ágyon, mint egy ruhában. Így levettem egy könyvet a roskadozó polcok egyikéről és neki álltam lefordítni. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki meglepetten felnyög, valahonnan az ajtó irányából.

Riadtan fordultam arra és mesterem elismerő, mohó pillantásával találtam szembe magamat.

Sikításra nyitottam a számat, mivel nagyon megijedtem attól a pillantástól. Azonban a sikoly már nem hagyhatta el számat, mert mesterem gyorsan befogta azt.

-Cssssss! Maradj csendben, különben Gwineth-et a nyakunkba sózod. -mikor már biztos volt benne, hogy elmúlt a sikítási kényszerem, levette tenyerét a számról, de egy kicsit se ment távolabb tőlem.

Ott maradt szorosan mellettem ülve, közelebbről is megcsodálva keresztbe tett gyönyörű lábaimat, no meg persze a vékony, már-már áttetsző hálóingembe bújtatott testemet. Én elpirultam ettől a pillantástól, majdnem úgy, mint nem sokkal ezelőtt ott, az asztalnál. Közben természetesen hálát adtam mindennek, ami csak eszembe jutott, hogy hasalok nem pedig a hátamon fekszem. Így max, csak a fenekemet tudja megbámulni...

-Már megint nem kopogtál. -küldtem felé egy megrovó pillantást majd egy mozdulattal magamhoz rántottam a köntösömet és gyorsan magamra tekertem. Láttam Halálszárny sajnálkozó pillantását.

-Nem tudom, miért hordasz egyfolytában olyan ruhákat, amik eltakarják a csodás testedet. -tért ki a kopogásos ügy elől.

-Talán azért mester, hogy sokat takarjanak és, hogy kissé visszafogják a szépségemet. -istenem, ez úgy hangzott, mintha a húgom mondta volna. Mintha egy nagyképű csitri mondta volna. Szerencsére Halálszárny nem törődött ezzel.

-Kár. Pedig igazán... csinos vagy... -küldött egy sokatmondó pillantást még mindig kikandikáló lábaimra. Fáradtam sóhajtottam egyet.

-Tudod mit? Hagyjuk, inkább kezdjük el az... Órát. -Halálszárny utoljára végig nézett rajtam, majd belefogott mondandójába. *Másnap este már felkészülten vártam mesteremre, egy szóval ruhában, mire mesterem rögtön csalódottan felsóhajtott.

-Catherin! Nekem ma este el kell mennem, de holnap Gwineth úgy sem lesz itthon, úgy hogy délután bepótoljuk. -mondta, majd meg sem várva válaszomat ki is lépett a szobámból. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon azért csinálta-e ezt, mert nem hálóing van rajtam. Persze rögtön elvetettem ezt az ötletet, hiszen ennyire azért még sem gyerekes a mesterem. Mivel nem láttam értelmét továbbra is ruhában ácsorogni, gyorsan átöltöztem és lefeküdtem aludni.

Másnap reggel, szokásomtól eltérően egészen sokáig húztam a lóbőrt. Mikor felkeltem, belső órám azt súgta, hogy elmúlt már bőven reggel 11 óra is. Pár pillanatig még heverésztem, hiszen rég aludtam már ilyen jót. Mielőtt azonban kikászálódhattam volna az ágyból, megjelent a mesterem és megrovó pillantással méltatta lustaságomat.

-És még rám mondják, hogy későn kelő vagyok. –vetett rám egy lenéző pillantást.

-Hé! Én mindig korán szoktam kelni! Nem tehetek róla, hogy éppen most kívánta meg a szervezetem a sok órás alvást. –húztam el a számat.

-Na, menj el zuhanyozni. És kérlek, ne öltözz fel. –mondta azzal már be is tolt a fürdőszobába és becsukta mögöttem az ajtót. Értetlenül ácsorogtam egy darabig. Ez meg mi a fene volt? Miért ne öltözzek fel? Mit akar tőlem? Mindenesetre 5 perc alatt letusoltam, majd törölközőt magamra csavarva nyúltam a kilincsért. Átkoztam magamat, amiért csak ilyen keskeny törölközőim vannak, mivel kb. épphogy a combom közepéig leért.

Mikor kiléptem a párás szobából, meglepő látványban volt részem. Ruhás szekrényem egész tartalma két részre el volt osztva az ágyamon. És… Nos nem éppen egyenlően. Az egyik jóval a másik fölé magasodott.

-Mi az istent csinálsz? –kérdeztem még mindig földbe gyökerezett lábbal. Ő feltekintett az éppen kezében tartott ruha fölsőről és kajánul végig mért.
-Csupán válogatom, hogy mi az amit ezentúl fölvehetsz és mi az amit nem. –mondta nemes egyszerűséggel, miközben szemei még mindig nedves testemet pásztázták. Nos, remélem nem kell mondanom, hogy nem volt kedvemre való ez a tekintet, azonban az, hogy egyre nagyobb felfordulást kerekített a szobámban sokkal jobban izgatott.

-Tudod, előbb vártam volna anyámtól, vagy Gwineth-től, hogy elkezdik szortírozni a ruhatáramat, de pont tőled! Mit ne mondjak nem… Hé, rakod le! –ez utóbbit már sikítottam, mivel az egyik bugyimat tartotta a kezében.

Gyorsan kikaptam a kezéből, azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg fehérneműim többségét már megtekintette, ha nem is az egészet. Erre akkor voltam kénytelen ráeszmélni, mikor jelentőségteljes pillantást küldött a két ruha kupac kisebbik adagjára. Azok nagyrészt alsóneműkből állt, meg egy-két Gwineth-től kapott nem éppen az én ízlésemnek megfelelő ruhákból. Alig hallhatóan felnyögtem.

-Csak azt ne mond, hogy ez az amit megtarthatok. –szólaltam meg számomra kissé ismeretlen hangon. Elképzeltem magamat ezekben a falatnyi ruhákban…

-De, igen. –mondta mesterem, miközben becsukta szekrényem ajtaját. Valószínűleg mert már végzett. Majd meg sem várva válaszomat csettintett mire, a nagyobbik kupac lángra kapott, majd másodpercek alatt eltüntette az égő anyagokat.

-Ezt nem hiszem el! –fakadtam ki dühösen. –Mégis mit képzelsz magadról? –egyik kezemmel elengedtem a törölközőt és dús hajamba túrtam hosszú ujjaimmal. –Nem mondhatod meg nekem, hogy mit vegyek fel és mit nem! Nem vagy az apám!

-Nem, szerencsére nem vagyok. De a mestered vagyok, nálam laksz, ettől fogva azt veszed fel, amit én jónak látok. –mondta egy megsemmisítő pillantás kíséretében. Dühösen felé léptem, miközben körmeimet mélyen fejbőrömbe vájtam, nehogy a mostaninál is jobban kiabálni kezdjek.

-Ha rajtad múlna, akkor ruhát se kéne hordanom! –nem bírtam ki, hogy egyik ujjamat fenyegetően orra elé ne emeljem. Láttam, hogy kárörvendően elvigyorodik.

-Nem kell erőltetni, megteszed ezt te magadtól is. –egy pillanatig értetlenül néztem rá, majd végignéztem magamon. A törölköző a bokám körül terült el.

Rá kellett, hogy ébredjek, hogy az a kezem, amivel eddig a törölközőt tartottam, most Halálszárny orra előtt van. Pár pillanatig leblokkolt az agyam és nem tudtam mit tegyek. Azonban mikor végre valahára szembesültem azzal, hogy meztelenül ácsorgom drága jó mesterem előtt, egy velőtrázó sikoly hagyta el a számat, amit egy éles csattanás követett.

Ez utóbbi Halálszárny arcán csattanó pofonomat jelző hang volt. Halálszárny döbbenten pislogott néhányat, majd mikor látta, hogy újra emelem a kezemet, gyorsan hátat fordított nekem.

-Te… Te… -nem találtam a szavakat, amikkel illethettem volna őt.

-Igazán nem hibáztathatsz. Te engedted el a törölközőt, nem én. –mondta, továbbra is hátát mutatva nekem. Morogva magamra kaptam a legnormálisabbnak tűnő ruhadarabokat, amik a kis kupacban voltak, majd jeleztem mesteremnek, hogy megfordulhat.

Éppen azon fáradoztam, hogy szokásom szerint lazán hátra kössem hajamat, mikor Halálszárny elkapta kezemet és kivette belőle a bőrszalagot. Értetlenül és pirosló arccal néztem fel azokba a rideg, szürke szemekbe.

-Ne kösd hátra a hajadat. Sokkal szebb vagy kiengedett hajjal. –éreztem, hogy az eddig enyhe pír, ami az arcomon terjengett erőseb színt ölt. –Akinek ilyen gyönyörű haja van, az ne takargassa. Egyébként is, így nőiesebb vagy. –hirtelen jött zavaromban kitéptem csuklómat szorításából és hátat fordítottam neki. Próbáltam arra gondolni, hogy tegnap még meg akart erőszakolni, mégsem tudtam kiverni a fejemből azt, hogy végül is most itt áll mögöttem, teljes valójában. És nagyon is vonzóan.                   

–Hamarosan megérkeznek hozzád a szellem szolgáim. Méretet vesznek rólad, és készítenek neked olyan ruhát, ami neked is, és az én elvárásaimnak is meg fog felelni. –erőtlenül bólintottam. Teljesen el voltam olvadva tőle, annak ellenére, hogy ezt nem szívesen vallottam be magamnak. –És ne aggódj, nem vagyok szégyenlős, bármikor leordíthatod a fejemet meztelenül. –éreztem a hangjából áradó gúnyt és kajánságot, majd mielőtt oda fordultam volna már el is tűnt.

Remegve néztem utána, miközben próbáltam eltűntetni szégyenlősség miatt megjelent piros foltokat az arcomról és elképzelni magamat a Halálszárnynak megfelelő ruhákat magamon. Nem sok sikerrel…