Zóra úgy tett, ahogy anyja meghagyta. Aztán a függöny mögül kikémlelve bámulta a csillagos éjszakát, s várta a hallban férfitársaitól búcsúzkodó Agatont. Nyilván ő is megkapta az utolsó tanácsokat a nászhoz és remegő gyomorral lép majd be hozzá. A tündérlány teste reszketett, ha a rá váró feladatra gondolt. Visszaváltozni régi énjévé lehetetlennek bizonyult. Morgan szavai jutottak eszébe: „Szerelem kieszközlésére csak tündérek képesek.” Nos, ami őt illette, jelen pillanatban képtelennek érezte rá magát. Fájdalom nyilallt szívébe, mikor a démonkirály arca elébe tolakodott. Fölényes ábrázata megkaparintott hajfonatára megborzongatta. Mintha kiolvasott volna valamit a szerelmi talizmánból, amit ő még csak nem is sejtett. Mihez kezd majd vele? S vajon Melánia sikert ért-e el királya hajtincsével? A nyugtalanító kérdéseknek ajtónyitás vetett véget.
- Agaton! – mozdult férje felé Zóra, s annyira vágyott biztonságot nyújtó ölelésére, hogy szíve szerint azonnal odarohant volna hozzá.
Hogy kívánta csókjait! Csak a félelem, hogy a tündér kihívásnak veszi e magatartást, s megretten, állította meg. Úristen! Milyen erőfeszítésébe került megtagadnia önmagát!
- Agaton! – ismételte elhalón, mikor nem kapott választ.
A szobába beszűrődő holdfényben megcsillant férje hosszú, szőke haja, s égkék szemei rávetültek, ahogy felemelte fejét. Tekintete józan volt, mégis őrület izzott mélyében. Nem szólt. Némán, settenkedve közeledett felé, mint mikor a tolvaj egy értékes drágakő elrablására készül, s kipuhatolja a terep gyengeségeit, mígnem eléállt és szemébe nézett. Akárha ellensége szemébe nézett volna, fagyosan végigmérte. Zóra, akinek teste a ruhából nyert nedűtől könnyen sebezhetővé vált, megrándult, mikor csuklón ragadták.
- Agaton? – fürkészte riadtan férjét. – Te vagy az?
- Hát persze – felelte a férfi. – Ki más?
Hangjában ismeretlen erő ébredt.
- Nem! – rázta fejét a tündérlány. – Te nem ő vagy! – kiáltotta dermedten. – Ő szeret engem!
- Hogyne! – felelte Agaton. – Mégpedig annyira szeret, hogy most első szeretőd nyomdokaiba kíván lépni – kapta ölbe a rémült lányt.
- Hogy érted ezt? – ütközött meg az ara, s mikor az ágyon landolt, önkéntelenül is a takaró védőbástyáját választotta.
Értetlenül, s riadtan meredt idegenné váló kedvesére.
- Démoni tűz lobog szívében, hisz ezt akartad, nem? – vált gúnyossá a jól ismert hang, majd a férfi rávetette magát.
- Agaton, mit művelsz? – védekezett a takarót szaggató kéz ellen.
- Szerelmedet kell kivívnom az egység érdekében – tájékoztatta közönyösen a férfi. – Miután Morgannak adtad, gondoltam, ahhoz, hogy szeress, olyanná kell válnom, mint ő.
Szavai nagyobb fájdalmat okoztak a hálóruhát szétszakító kezeknél is.
- Hallgass! – próbálta csitítani Zóra, de legbelül maga is forrongani kezdett a dühtől. – Hazugság, amit mondasz, s féltékenység élezi nyelved!
Engedte, hogy a férfi hozzáérjen meztelen testéhez. Makacsul hitt benne, hogy vissza tudja fordítani Agaton viselkedését.
- Médea adott valamit, igaz? – faggatta.
- Ó, igen! – siklott végig keze a fehér combokon. – Féltékenységre megfelelő szert akart adni, én viszont egy csettintéssel megszereztem tőle a démoni szenvedélyt adó bájitalát. Siessünk, mert csak pár óráig hat – vigyorgott szemtelenül és a következő pillanatban levarázsolta magáról ünnepi ruháját.
- Agaton! – ütlegelte Zóra férje hátát, mikor az fölétornyosult. – Ez így nem tisztességes!
- De valld be, hogy feltüzel démoni nyersességem – lehelte kéjesen.
A tündérlány felsikoltott, mikor megérezte ágaskodó hímtagját bejáratánál. Varázslaton törte fejét, de nem tért még vissza tündéri ereje. Ellenben smaragdszemei világítani kezdtek.
- Agaton! Ne! – kiáltotta elhalón, mikor a férfi orvul beléhatolt.
Zóra agyára abban a pillanatban ködfátyol terült, s mialatt férje újabb sérüléseket okozva mozgott benne, körmei karmokká nőttek, melyeket vad szeretője hátába mélyesztett. Agaton a hátán keletkező, hatalmas, vérző sebekre felkiáltott. A szer távozott ereiből, s a kocka megfordult. Mialatt ő fájdalmaitól szenvedett, a tündérlányból előbújó, igazi démont a vér illata megrészegítette, s határtalan örömmel töltötte el. Az ez eddig ismeretlen, sötét erő megfeszítette a lány izmait, s ő egy rántással áldozata fölé kerekedett. Agaton ájultan zuhant a párnák közé, s immár semmi sem állta Zóra útját. Szemfogai megnőttek, s szeretője nyakába vájtak. A finom tündérvér csak sokára csillapította szomját.
®
A vérszívó szörnyben lassan tudatára ébredt a tündér. Zóra lelkét végtelen béke árasztotta el, s elégedetten nyújtózkodott a holdfényben. Ekkor karjai nekiütődtek valaminek. Fejével hátrafordult, s fekete, hártyás szárnyakat pillantott meg, melyek hátából nőttek ki. Az anyaga tündérien finom, színe ellenben démoni sötét volt. Az ijedtségtől felkiáltott, s szabadulni próbált tőle. A röppróba után viszont csak összecsukni tudta, eltűntetni nem. Úgy érezte, menten megbolondul, s újabbat sikoltott. Sikolya azonban bennrekedt torkában, mikor tekintete az előtte heverő Agaton élettelen testére esett. A véres ágynemű a történtek egyedüli tanújaként forrongott köröttük.
- Agaton! – rázta meg kedvese testét Zóra, de az nem adott életjelet. – Agaton! – ismételte sürgetőbben önmagáról csaknem megfeledkezve.
Már-már könnyeit nyeldeste, mikor valaki félretolta útjából.
- Engedj ide! – tette kezét Médea a herceg fejére, s mikor Zóra mérgesen ellökte, delejes erőt bocsátott rá. – Túl sokat fogyasztottál belőle, s ha utamat állod, nem menthetem meg! – vetette oda.
A tündérlány reszketve kucorodott az ágy végébe, s leste a bölcs asszony mozdulatait. Médea hátradöntötte Agaton fejét, s ajkát az eszméletlen szájára helyezte, majd fújni kezdett.
- A bolond! – szidta őt két fújás között. – Megérdemelted a büntetést! – mordult rá férfiasan, mikor az a harmadik után megmoccant. – Miért kontárkodtál bele patikámba? – vonta felelősségre, mint egy rossz gyermeket az anyja.
Zóra tüdeje kiengedte a visszatartott levegőt.
- Agaton! – ugrott szerelme mellé rögtön, akinek csak nehezen jött ki hang a torkán.
- Bocsáss meg! – préselte ki magából alig hallhatón, s feleségére emelte égkék szemeit.
De már csak a lány kétségbeesett arckifejezését láthatta, mert a fekete hajú tündér egyetlen kézintésére lehunyta szemeit és mély álomba szenderült.
- Így könnyebb lesz elviselni a kínt – kommentálta Médea, s miközben megrovó pillantásokkal illette a könnyelmű ifjú testét, egy csettintésre bekötötte sebeit, s kicserélte ágyneműjét is. – Te velem jössz! – parancsolt rá Zórára, aki elérzékenyülve bújt volna kedvese mellé.
Annyira marcangolta az önvád, hogy képtelen volt magára hagyni társát, de a tündérasszony szavai gúzsba kötötték testét, és magával vitték.
®
Médea szobájának falai rubinvörösen izzottak. Ametisztszínű szemeiben is épp ilyen színű lángok gyúltak, mikor letelepedett kristályasztalához.
- Ha Efraim meglátja szárnyaidat, halálra rémül – mérte végig a reszkető lányt.
Zóra nem akart leülni, úgy döntött, büntetésül inkább állva marad a bölcs asztala előtt.
- Ki kell találnom valamit – motyogta maga elé Médea, s fellapozta egyik könyvét.
Mialatt keresgélt, a démontündér riadtan jártatta körbe tekintetét. A rubinfalak emlékeket idéztek fel benne.
- Te jártál Smaragdszigeten? – kérdezte váratlanul.
Médea rávillantotta szemeit.
- Ez ne érdekeljen téged, te anyaszomorító! – dorgálta szemtelenül.
Zóra smaragdszemei elkerekedtek, mire a fekete hajú tündérasszony szív alakú arcán elégedettség suhant át.
- Lehet, hogy Efraimot elvakítja az apai szeretet és emlékképeidből csak a számára nemes mozzanatok emelkednek ki, engem nem tudsz becsapni!
- Hogy? – rettent meg a tündérlány.
- Gondolkozz csak! – biztatta fölényesen, mialatt továbblapozott könyvében. – Mi árulta el Morgannak, hogy tündér vagy?
Zóra tenyerébe vette tűzszín haja egyik fürtjét, s döbbenten vizsgálta az árulót. Az árulót, mely Agaton csuklóján is meglazult, s csökkenő szerelmét bizonyította, hiába is hadakozott ellene.
Médea rávetette vészjósló szemeit.
- Az esély, hogy képes leszel Tündérhon egységét megteremtő gyermeket nemzeni, megingott – jelentette.
Tekintete a lány méhén állapodott meg.
- Látom, amit még senki sem lát – mondta. – Morgan fiát hordod a szíved alatt.
- Hogy? – borzadt el Zóra, s csaknem összecsuklott a szavak értelmére, s élére.
A tündérasszony kárörvendőn felnevetett, majd rendezte arcvonásait.
- Meg is van a kellő varázslat – futtatta le ujját a lap aljára.
- Várj! – állította meg a fiatal tündér. – Azt mondod, hogy a démonkirály gyermeke nő bennem?
- Azt – bólintott a kérdezett.
- De hogy lehet az, amikor szívemben gyűlölet ég iránta? – értetlenkedett.
Médea véget nem érő hahotába kezdett.
- Gyűlölet? – ismételte. – Szerelem? – tette hozzá. – Egy és ugyanaz egy démon szemében! De örülj, hogy nem ismerhetted meg a szerelem legkínzóbb formáját! Mert ha Morgan beléd mélyesztette volna fogait, olyan függőségben szenvednél most, melyet Agaton vére sem elégített volna ki!
Zóra most már a székre roskadt. Fülei zúgni kezdtek.
- Mi…? Mi lesz most? – hagyta el remegő ajkát.
- Először is visszaadjuk szárnyad színét – nyugtatta a tündérasszony. – Persze, ez csak ideiglenes megoldás, mert a démon vére örökre benned marad, s befeketíti. De ha ügyes vagy, az ebből nyert erőt nemes célra használhatod.
A fekete szárnyú tündér felvont szemöldökkel figyelt.
- Azután nekem adod a méhedben érlelődő magot – folytatta Médea.
- Mi…mit teszel vele? – nyögte Zóra, s maga sem értette, hogy aggódhatott érte.
- Bízd csak ide! – állt fel helyéről a tündér, majd a lányhoz lépett. – Te csak szeresd tovább Agatont és tégy meg mindent, hogy teherbe ejtsen, mert a háború hamarosan kitör, apád pedig rá fog jönni, hogy egység nélkül elbukik – emelte fölé kezét.
- De az imént azt mondtad, hogy sosem leszek képes az egységet megteremtő gyermeket nemzeni – függesztette rá smaragdszemeit Zóra.
- Valóban – érintette meg szárnyait Médea. – De ahányszor próbálkozol Agatonnal, annyival gyorsabban fejlődik majd Morgan gyermeke nálam, s mire felsír, te itt leszel, hogy életét vedd. Csak az ő halálának pillanata adhat Agaton benned szunnyadó magjának életet méhedben, s Tündérhon egysége ismét erőre kaphat.