Álmélkodva ültem a széken, és minden idegszálam megfeszült mikor Livjoy kérdezősködni kezdett. Mindent kitárgyalt elejétől a végéig, mindent, ami történt. Nem köntörfalazott, belevágott egyből a közepébe. Hosszan elgondolkozva állt az ablaknál, kifelé nézve. Nem mertem megszólalni, de csak is azért maradtam nyugton, mert láttam Carlisle, arcán, hogy ő inkább azt javasolja.
Jobban hittem neki, így úgy maradtam. Bár ez az idő észveszejtő volt. Az biztos, hogy nem aprózta el az analizálást.
Gondolom, én hogy minden egyes dolgot átszűr. Már épp, meg akartam szólalni, mikor hirtelen visszafordult és rám esett pillantása.
- Bella, kimész egy kicsit?- kérdezte hirtelen. Már válaszolni akartam, hogy persze, de még sem tettem.
- Livjoy, jogom van tudni, hogy mi bajom van. Ha rájöttél, akkor kérlek, mond el! Mi történik velem?- fakadtam ki, de ő csak sima arccal nézett.
- Vámpír vagy Bella. Bár korántsem szokványos. Ismertem egy lányt. Aki, pont ilyen problémákkal küzdött, mint most te. A tanítványom volt. Meg kellett rá tanítanom, hogy maradjon életben. És neked is ezt tanácsolom!
- Nem kell. Nincs szükségem rá, csak mond meg, hogy mit csinálhatok és mit nem!- álltam fel, de ő elém lépett.
- Nem engedhetem meg, hogy elszabadulj Bella! A vámpír éned bármikor felemésztheti az emberi lelked, és akkor vámpír maradsz örökre. Ha nem készülsz fel, a pusztításra, amit a két éned fog belül egyszer okozni, akkor könnyen belehalhatsz!
- De…
- Menj ki egy kicsit Bella!- állt fel helyéről Carlisle. Egy ideig álltam csöndben, majd bólintottam és kicsattogtam.
El akartam menni, de aztán egy ötlettől vezérelve nem tettem. Leültem, az ajtó elé, és hallgatóztam. Sose volt ínyemre, de most ez jó célt szolgált.
- Nézd Carlisle! Nem vinném el innen Bellát, ha nem lennék biztos benne, hogy egyszer egy nagyon rossz dolog fog történni.
- Még is mi?
- Ő egy keverék. Edward-ot akkor, a balett terembe, elvakította a szomjúság. Nem fogta fel igazán, hogy mit csinál.
- De kiszívta a mérget. - hallottam, miközben Carlisle, emelt hangon tiltakozott, de azért higgadt maradt.
- Csak azt hitte, hogy kiszívta. Tényleg a legtöbb méreg ki jött Bella testéből, de miután Edward meg kóstolta Bella, nem méreggel teli vérét, nem látott tisztán. Valószínűleg, ő úgy érezte, hogy kiszívta az összes, de nem tudhatta, mert Bella vére akkor elvette az eszét. Sajnálom, de ez van.
- És mi van a feles dologgal? Bella félig ember, félig vámpír?
- Nos, hadakozik a teste. Azért vannak, ezek a hullámok. Emberként, nem érzi annyira, a vágyat Edward iránt, de a vámpír része, igen is de nagyon hajtja. Bár Bella, már döntött, hogy vámpír akar lenni, hogy örökre a fiad mellett maradhasson, de a tudat alattija, még mindig az ember részét, tekinti előnyben. Ha Bella, lelkileg, és fizikailag nem készül fel a benne dúló harcra, félek, hogy nem tud meg birkózni vele. A saját éne, fogja őt megölni.
- Elkerülhető?
- Igen. De csak úgy, ha lelkileg én felkészítem, hogy az egyik éne távozzon a testéből.
- És mi ennek a módja?
- Folyamatosan tudnám ezt csinálni. De csak akkor kezdhetek bele, ha eldönti, mit akar. Marad ember, és akkor én kiűzöm a benne növekvő démont, de ha úgy dönt, hogy vámpír lesz, akkor előbb jobb lenne, ha valaki ténylegesen is megharapná. Mondjuk a fiad,
- Mi? Livjoy, nézd Edward nem, akarja, hogy Bella vámpír legyen.
- Miért?
- Nem akarja, hogy olyan legyen, mint mi. Túl fontos számára, minthogy véget vessen az életének.
- Értem. De akkor ezt mi előbb meg kéne beszélniük.
- Megértetem Edward-dal. - ajánlott fel.
- Jobb lenne, ha Bella, mondaná el neki.
- Miért?- furcsálkodott és én is meglepődtem.
- Talán ő jobban tud rá hatni.
- De én jobban meg tudom vele értetni, a helyzet komolyságát.
- Rendben, ahogy akarod. De akkor még ma tárgyaljátok ki!
- Megpróbálom!
A jelek szerint, mármint hogy abba hagyták, feltételezem, hogy most már kijönnek.
Ahogy csak tudtam eliszkoltam onnan.
Verdeső szívvel lépkedtem a lépcsőn. Minden egyes lépcsőfokon megálltam egy pillanatra. Kábán néztem előre, de eszem máshol járt.
És akkor most mi lesz? Gyakran tettem fel magamnak ezt a kérdést, de soha senki nem válaszolt. Mikor a legalsó fokhoz értem, megálltam. Úgy éreztem, hogy nem bírok tovább állni. Fel voltam rá készülve, hogy kitudja mit hallok, de akkor is besokalltam.
Benne, a testemben, az elmémben, két Bella harcol egymással. És csak harcolnak, harcolnak, és harcolnak. És az én káromra. A képességek e szerint jöttek ki rajtan, hogy melyik énem kerekedett felül a másikon az adott pillanatban. Minden egyes gondolattal, vagy tettel, felizzítom a kettőjük között levő kapcsolatot, és egymásnak ugranak. Nem rég, Edward szobájában, hadakoztam, hogy mit csináljak. Menjek tovább, és csókoljam meg, vagy állítsam le magam? Akkor, és nem rég, nálunk a konyhában, is de a vámpír győzött. De mikor lesz a végső ütközet? És én akkor mit fogok cselekedni? Mit fogok tenni?
Félek. Félek, hogy akkor valakit bántani fogok. Egy szerettemet. Vagy esetleg Edward-ot, vagy a Cullen családból valakit…
Remegve ültem le, a földre. Összehúztam magam, mintha fáznék, és becsuktam a szemem.

Engem is aggaszt, amikor Bella ideges. Akkor én sem vagyok nyugodt, bár határozottan ezt tanácsolom neki.
Hát még akkor, hogy felment bennem a pumpa, mikor utánuk akartam menni, de Esme a vállamnál fogva visszanyomott a kanapéra. Kissé dühös pillantást lövelltem felé, de ő csak megértően mosolygott.
- Nem lesz baja. Csak beszélgetnek. - nyugalommal teli hangja, egy kicsit csillapította az én haragomat is. Csak csendben ültünk, ki-ki saját gondolataiba mélyedve.
- Egy pillanat. - állt fel hevesen testvérem. - Edward gondolatolvasó, és ráadásul nagyon jó a hallása. Könnyen tudhatja, hogy mi folyik a szobában. - vádolt meg, mire mindenki rám vetette pillantását. Jasper felállt helyéről, és finoman húzni kezdett.
- Gyere drága fivérem, ideje sétálnod egyet. - egy pillanat alatt Emmett is mellettem termett.
Idegesen húztam ki karomat szorításából.
- Ugyan már. Majd visszafogom magam.
- Edward, ugye nem képzeled, hogy ezt el hisszük neked?- hitetlenkedett Rosalie, mire én gyűlölködő pillantást küldtem.
- Gyere öcsi!- tolt maga előtt Emmett, de én megint elugrottam.
- Úgy is nem sokára lejönnek. Mi okom volna rá, hogy használjam a képességem?- néztem szét közöttük, és mintha ebben igazat adtak volna. Legalább is úgy hittem.
Egy pillanat alatt, a két fiú mellett Alice is odalépkedett, és segített engem kitaszigálni. Ezt nem tudom elhinni. Saját családom kidob, a saját házamból.
Mérgesen fújtam egyet, majd kiszaladtam. Gyorsaságomnak hála, hamar elértem a kedvenc helyem.
Leültem a nagy rét, közepére, és ott elmélkedtem. Általában így szoktam.
Aggódom Bella miatt. És az állapota miatt.
Túl hamar jött minden. És az a vámpír is, Livjoy. Elég ellenségesen méregette Bellát.
Azt hittem, hogy ott neki megyek, mikor körözgetni kezdett körülötte.
Már megint felidegesítettem saját magam, így inkább megint egy olyan „emberre” tereltem figyelmem, aki mindig megnyugtatott.

Bella. Ha tudnád, hogy vágyom rád. Minden egyes porcikádat kívánom. És nem csak, mint egy vérszomjad szörnyeteg. Hanem, mint egy fiú…
Akarlak, magamnak. És a véred, az illatod…
Hogy lehetsz te olyan más? Miért kellett belépned az életembe?
Olyan normálisan éltem eddig unalmas napjaimat, mármint ha lehet e normálisnak nevezni azt, hogy vámpír vagyok. De te… annyira nem tudod, hogy mire vállalkozol.
Az akarsz lenni, mint én. Vámpír. Egy szörnyeteg. Meg kell veled értetnem, hogy nem olyan jó dolog ez. Bár nehezen vallom be magamnak, de igenis én is örülnék neki, ha örökké velem maradnál. Soha nem akarlak elveszíteni. De ha átváltoztatnálak, az olyan lenne, mintha önző módon, az én boldogságom miatt tenném. De nem lehetek önző! Te neked még nagyon sok éved van hátra, amit nyugodt lélekkel fogsz eltölteni. Nem fogsz, te is olyan kárhozott lenni, mint én. Annak nem lenne értelme!

Még most is, nagyon frusztráló visszagondolni, a néhány hónappal ezelőtti eseményekre.
Alice elmondta nekem, hogy látta, amint egy lány be fog lépni az életembe. Azt mondta, hogy nagyon szeretni fogjuk egymást, de a képességem rá nem fog hatni! Na, ezen nevettem egy jó! Azt mondta, először ember lesz, és aztán átváltoztatom vámpírrá. Bár, semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjek Alice szavában, de ezt elég nehéz volt elhinni. Sokáig csak egy rossz tréfának tekintettem. Majd megjelentél. Az ebédlőben mikor először megpillantottalak…
Már az nagyon furcsa volt, hogy egyáltalán a szemembe mertél nézni. Aztán végül nem törődtem vele! Mivel még nem ismertelek, elég nehéz volt a gondolatodba olvasnom. De nem érdekelt, úgy véltem nincs jelentősége.
Aztán a terembe, mikor megéreztem az illatod. Azt hittem megőrülök! Az a csábító, meleg, hívogató eszencia.
Majd még nagyobb haragomra, pont mellém ültettek. Így még közelebbről éreztem. Alig tudtam visszafogni magam! A véredet, mikor megéreztem. Mintha egy csapdába csalogatnának. Mivel már közelebb kerültél hozzám, alkalmam volt, hogy kipróbáljam rajtad a képességem… De Alice szava igaz volt… Te voltál az a lány, aki elcsábított a vérével és az illatával, és te voltál az, akinek nem tudtam a fejében olvasni. Az egész órán azt fontolgattam, hogyan tudnálak, kihívni téged a teremből. De mihelyst egy ötlet az elmémbe fúródott lenyugtattam magam. És be kellett ismernem, hogy olyan közel ültél hozzám, még gyönyörűbbnek találtalak, mint mikor először láttalak. Nem mertél rám nézni, így én gondosan átvizsgálhattam az arcod, minden rejtett zugát. Láttam, amint a szemed sarkából, néha rám pillantasz. De istenem, azok a gyönyörű barna szemek!
Nem bírtam tovább… Ahogy csak tudtam, elmenekültem. Épp, hogy ki csengettek, próbáltam, a lehető leggyorsabban eltűnni.
Különös, de volt önuralmam. Pedig nagyon hajszálhíján múlt, hogy rád nem vetettem magam! Ha egy pillanatra is de eleresztem magam, és hagyom, hogy az ösztönöm elvegye az eszem, biztos, hogy lerombolom, mindazt, amit a nevelő apám felépített. Nem derülhetett ki, hogy mik vagyunk!
Mikor már a többieket, haza furikáztam, muszáj volt onnan eltűnnöm. El kellett mennem!
De nem bírtam sokáig! És a tiszta levegőn, Alaszkába, még ott is nagyon nehezen tudtam bevallani, de tényleg nagyon kívánatos volt, az illatod, a véred… De nem maradhattam, nem bujkálhattam! Csak egy jelentéktelen kislány, hogy jön ő ahhoz, hogy elüldözzön, arról a helyről, ahol lenni szeretnék!
Plusz, rossz érzés volt, hisz tudtam, a családom, már nagyon aggódtak. Így visszajöttem!
De amikor már másnap megint láttalak… azok a csalogató tényezők megint előjöttek. De türtőztettem magam! Muszáj volt!
Mikor beléptél, láttam igazi, meg lepődésedet.
Arra vettem rá magam, hogyha már nem tudok olvasni a gondolataidban, amit nagyon nem értettem, akkor legalább a szavaidból talán ki tudok következtetni valamit.
Amikor hozzád szóltam, láttam tétovázásod… Majd mikor válaszoltál. A simogató, lágy hangod.
Azon vettem észre magam, hogy csupa jelentéktelen dolgokat kérdezek tőled, csak hogy megszólalj!
Vagyis azért nem volt annyira jelentéktelen… tudni akartam miért jöttél ide, Forks-ba, és keserítetted meg mindennapomat.
Aztán észrevetted a szemem. Annyira meglepett a kérdés, hogy nem tudtam megfelelő hazugságot kitalálni…
A következő esemény, ami még rosszabb volt, mindkettőnk számára, az-az volt, hogy majdnem elütöttek a szemem láttára.
„Csak őt ne!”- futott át az agyamon, abban a pillanatban, és megállítottam a furgont. Gyorsaságomnak köszönhetően te megmenekültél, és senki nem látta, hogy én voltam!
DE amikor a kocsik között a szemembe néztél… Észveszejtő volt… Azok a kétségbeesett barna szemek… Úgy meg vigasztaltalak volna, de tudtam, azonnal el kell tűnnöm. Hisz, ha te a kábulatodból felébredsz, bizonyára le fog esni, hogy megmentettelek, attól hogy egy furgon kilapítson. És nem hogy mi ketten sérültünk volna meg, hanem az autó, és sofőrje.
Azonnal eltűntem onnan. De aztán bevittek a korházba.
Oda kellett mennem nekem is, tudtam, hogy Carlisle beszélni akar majd velem. Ennek tetejébe, pedig még Rosalie, is el kezdett pattogni. Leálltam vele veszekedni, bár tudtam, hogy igaza van!
Nem kellett volna beleavatkoznom, de egyszerűen nem hagyhattam, hogy meghallj. Mindenáron, de meg akartalak védeni.
És elkezdtél faggatni… Tudtam, hogy most már te is felfogtad mi történt, de inkább rád hagytam. Nem mondtad el senkinek, ez igaz, de akkor is távol kellett tartanom magam tőled! Ha még nehéz volt is!
A következő hetekben, a lehető legmesszebb kerültem tőled. Nem akartam, hogy akár egy szót is váltsak veled. De nem tudtam türtőztetni magam, mikor az egyik iskolai kiránduláson eljöttél mellettem. Így szóba elegyedtem veled, bár tudtam nem szabadni. Kicsit feldühített, mikor azt feltételezted, hogy megbántam mikor a segítségedre siettem. Nem értette, miért vagyok olyan vele, amilyen, de így lesz a legjobb mindkettőnknek. Alice azóta is nyaggatott, minden egyes nap. Ő megmondta, hogy így lesz! És igaza volt… Akaratlanul is, de egyre jobban vonzódtam hozzád, és nem csak, mint egy vámpír az áldozatához…
Le akartam tagadni, ezeket, az érzéseket… Bár tudtam, hogy talán már késő.
A következő esemény, ami létfontosságú volt a kapcsolatunkban, az-az volt, mikor eltévedtél, és azok az álltok, olyan gusztustalan dolgokat gondoltak. Még most is feldühít. Megmentettelek, újra. De ezzel, egy újabb titkot tártam fel neked. Hát még az étteremben. Elmondtam a képességem, de felettébb nevetséges volt, mikor azt hitted, hogy veled van a baj!
Majd a hazafele úton hozzád értem. Szerintem egy pillanatra részben mindkettőnknek jó volt, de aztán rossz is. Mikor a bőröd érintette az enyémet! Az a puha, meleg bőr. Újra elfogott a vágy, de mikor megszólaltál, hogy milyen hideg a kezem… Feleszméltem, hogy a francba is de vámpír vagyok, és éppen azt próbálom eltitkolni előled, de helyette, egyre jobban rávezetlek.
Másnap a suli végén, láttam, amint szemeddel engem keresel.
Nem bújtam el, hanem eléd álltam. Egy ideig csak néztél, gyanakvó arccal, majd az erdőbe mentél. Fogalmam sem volt, hogy miért, de úgy éreztem, veled kell mennem.
Ott az erdőben kiderült mi vagyok. Sokkal jobb, megfigyelő vagy, mint talán az ország legjobb nyomozója.
Aztán már nem volt megállás…
Mindent el kellett mondanom neked, arra törekedtem, hogy minden egyes dolgot megtudj. Bár féltettelek, és reméltem, hogy a sok rémisztő dologtól elmenekülsz, furcsa volt, hogy egyre jobban felkeltették érdeklődésed.
A gondolatvilágomból Bella illata ébresztett fel. Mit keres ő itt? Gyanakodva, de azért boldogan álltam fel helyemről, és az erdőre pillantottam. Onnan lassan lépkedett elő, a kedves, drága személy.