(1. rész) Üdv neked, halandó, ki most eme iratot olvasod. Én a Pokol angyala vagyok. A nevem nem lényeges, az eredetire meg már nem is emlékszem, oly régen történt, mikor elszakadtam szülőföldemtől…
…Minden egy hideg téli estén kezdődött. Az a tél meglehetősen enyhe volt, már a következő évbe léptünk, és még mindig nem esett egyetlen hópihe sem. Akkor még csak 16 esztendős voltam, ezóta elszállt felettem az idő, mostmár túl vagyok a háromszázon is. Egy este magányosan róttam az utcákat. Harag égette lelkemet. Dühös voltam az egész világra. Dühös voltam, mert gyűlöltem élni. Gyűlöltem a körülöttem lévő báránybőrbe bújt farkasokat, akik csak arra várnak, hogy elessek, hogy aztán szétmarcangolhassanak. Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, elértem a megvilágítatlan, kies területet. Körbenéztem. Amennyire tudtam, megpróbáltam kivenni, hogy vajon hol is lehetek? Mindenhol betört ablakok, megrongált ajtók, graffitik. A téli hűvös szellő lágyan lebegtette Fekete tincseimet, melyik dúsan omlottak vállamra. Miközben a kihalt környezetet néztem, elmémbe újra belehasított a felismerés. A Világ kegyetlen, gonosz, csak az erősek élhetik túl, akik eltiporják a gyengéket. Én soha nem akartam gyenge, elesett lenni, bár az voltam. Ezt a gyengeséget akartam elrejteni sötét ruháimmal, komor ábrázatommal. Teljesen begubóztam, mint egy hernyó, aki arra vár, hogy gyönyörű pillangó lehessen belőle. Én csak a kitörésre vártam, amikor majd megmutatom az ellenségeimnek, hogy többé nem vagyok az a kislány, akit csak úgy el lehet tiporni… Meg akartam mutatni nekik… És akkor hirtelen egy égető érzés hasított vállaimba és lapockámba. Megtapogattam őket, de csak meleg véremet éreztem a kezemen. Én se tudtam, hogy miért, de mintha egy tőrrel vágták volna, úgy hasadt fel akkor még hamvas bőröm. Végül nem bírtam tovább, egyre csak véreztem, és végül annyi vért vesztettem, hogy elájultam. Pár órával később felébredtem. Melegséget éreztem, mintha lángok nyaldosnák a kezeimet. Egy ágyban feküdtem aléltan. Felültem és körültekintettem. Minden vörös és fekete volt. A falak lángokban álltak… Nem is, hiszen maguk a lángok alkották a falakat. Majd tompa, elnyomott sikolyokat véltem felfedezni. Mikor jobban körültekintettem a szobában, egy sötét alakot láttam meg.
-Hát végre felébredtél. – mondta teljes nyugalommal a hangjában.
-Ki vagy te és hol vagyok? –haragnak már nyomát se éreztem, sokkal inkább össze voltam zavarodva.
-Én maga a Sátán vagyok. Te pedig a Pokolban vagy. – az illető nem mozdult, csak a szemeimbe fúrta a tekintetét.
-Na persze, én meg Csipkerózsika a Hamupipőkéből! – válaszoltam neki szenvtelenül. Már kezdtem megelégelni a dolgot.
-Azok csak bugyuta mesék, amit az emberek találnak ki a saját maguk pff… szórakoztatására. Leányom, te most tényleg a Pokolban vagy. De ha szeretnéd, bebizonyíthatom. – azzal kétszer összecsapta tenyereit, erre a falak megnyíltak. Másoknak talán borzalmas látvány tárult a szemem elé. Egy kapun keresztül bűnös lelkek potyogtak lefelé. Mintha csak tényleg a Pokolban lettem volna… De hát miket is beszélek én… Tényleg a Pokolban voltam!
-Szóval igaz… - suttogtam mindinkább magamnak, mint az előttem álló alaknak. – De akkor miért kerültem ide? Hiszen én még élek.
-Éltél. Mostmár csak létezel. Szükségem van rád!
2.fejezet
-Rá… rám? Esetleg meg szabadna tudnom, hogy miért? – köpni, nyelni nem tudtam… a Pokol urának rám van szüksége… Lassan kezdtem azt hinni, hogy ez csak egy gonosz tréfa lehet.
-Meg akarom változtatni a világot.
-Aha… és ehhez mi szüksége van egy kis 16 éves csitrire?
-Mert az a kis 16 éves csitri, jelen esetben te, olyan lelkivilággal és belső erőkkel rendelkezik, amire nekem is szükségem van. Benned olyan képességek rejlenek, amihez ha hozzáadjuk az én erőmet, egy elviselhetőbb életet teremthetünk! Hogy ne kelljen az embereknek semmit se megbánniuk! És ehhez szükségem van egy Sötét Angyalra, aki elpusztítja a bűnös lelkeket.
-Ez mind szép és jó, de ha nem gond, kimaradnék a buliból.
-Nem tudsz kimaradni, sajnálom. Tudom, hogy a szíved igazából hozzám húz jobban, mint Istenhez.
-És? Egyéni szociális probléma… - Majd felkeltem az ágyról, ezzel jelezve indulási szándékomat.
-Felesleges tagadnod a dolgokat. Mindent tudok rólad. És most kérlek, ülj vissza és hallgass végig!
-Nem! – Ellenkeztem, majd megpróbáltam kijutni a szobából. Még át sem léptem a megnyílt tűzfalon, az újra összezárult. Percekig csak keresgéltem egy utat, amin kijuthatok, de sehol nem találtam
-Hiába keresel a falon gyengepontot, nem találsz. – Beletörődtem sorsomba, és újra visszaültem a fekhelyre.
-Jól van, hallgatom, nagyuram! – mondtam egy gúnyos mosoly kíséretében.
-Tehát ott tartottam, hogy te különleges vagy! Olyannyira különleges, hogy bár az Alvilághoz húz a szíved, a fentieknek is szüksége van rád! Ezért határoztam úgy, hogy cselekedek.
-Ez mind szép és jó, de nem térhetnénk a lényegre?
-Igazad van. Tehát segítened kell nekem. Most teljesülhet a vágyad, és angyallá válhatsz! Egy Sötét Angyallá! Erőt adok neked! Akkorát, amekkorával az egész világot el tudnád pusztítani! – szemeimben egy gonosz fény csillant. Jól tudtam, hogy bosszút állhatok azon, akit teljes szívemből gyűlöltem. Istenen.
-Tudom, hogy mire gondolsz. Igen, bosszút állhatsz. De egy feltétele mégis van a dolognak!
-Mi lenne az?
-Csak a bűnös lelkeket ölheted meg! Az ártatlanokat nem!
-Rendben! – Egyeztem bele, de ekkor eszembe jutott a családom. Bár sokszor dühös voltam rájuk, mégis szerettem őket.
-A családoddal ne foglalkozz! Azt hiszik, hogy meghaltál, ami lényegében igaz is. De adok neked 1 éjszakát arra, hogy elköszönhess tőlük. – majd kezet fogtam a leendő „főnökömmel”. Ekkor újra belehasított az a rettenetes fájdalom a hátamba. Újra megtapogattam a sebet. De helyette tollakat éreztem. Szárnyaim nőttek. Igazi angyalszárnyak. Sötétebbek voltak még a hollók tollainál is. Végignéztem magamon. Farmerom és pulóverem helyett most egy hosszú szoknyában, fűzőben, karddal a kezemben álltam, tettre készen. Miután csodálatom alább hagyott, rögtön a lényegre tértem:
-Mi lenne az első feladatom?
(3. rész) Mielőtt leendő „főnököm” válaszolhatott volna, hirtelen vakító világosság törte meg az eddigi homályt. Angyalok énekét hallottam… Hívtak… Nem tudtam, mit tehetnék. Mikor elkezdtem hátrálni a sötétség fele, hirtelen egy angyal nyúlt utánam. De ugyanabban a pillanatban egy démon állt közénk, kardjával lesújtott, mellyel megsebezte az angyalt, de mégse ölte meg. Helyette arra kért, hogy most válasszak a fenti és az alvilág közt. Láttam a fényességet, lelkemet elöntötte a béka és a megnyugvás. De eme vakító sugarak se törölhették ki elmémből a gyűlöletet, így hát a démont félrelökve, én végeztem az angyallal. A gyilkosságom végeztével a földre rogytam. Percekig csak a földet bámultam, mire végre rászántam magam és a Sátánra emeletem tekintetemet.
-Tehát ez volt az? Az első feladatom? – kérdeztem tőle bizonytalanul.
-Nem mondanám, hogy feladat volt. Sokkal inkább egy próba. Egy olyan próba, ami örökre hozzánk láncolt. Angyalt öltél. Innen már nincs visszaút. – nem bírtam tovább, elsírtam magam. Csak zokogtam. Csőbe húztak. Átvertek. És innen nincs visszaút. Ismételten bizonyított a Sors.
-Szóval hazudtál nekem? – szemeimben újra fellángolt a düh lángja. A következő kérdést már ordítva tettem fel. – MIÉRT?!
-Sajnálom, nem volt más választásom. Úgy, ahogy most neked sincs.
-Az engem nem érdekel! – azzal szárnyaimat először kipróbálva a magasba emelkedtem és áttörtem a falon. Hajam megperzselődött, arcomat elöntötte a korom, éreztem a hamisíthatatlan égett, kén szagot. De ez nem érdekelt. Ismételten dühös voltam. Áttörtem a másik tűzfalon is, amin át újra a sötét éjszakában találtam magam. De innen hogyan tovább?
4. fejezet
Egy ideig csak tétlenül ácsorogtam, mikor valami fényesség törte meg a sötét éjszakát. Hunyorogva próbáltam kivenni az előttem álló alakot. Mikor a vakító fény kicsit alább hagyott, nagy nehezen, de sikerült kivennem a szemem előtt görnyedező ismeretlent. Beletelt még egy kis időbe, mire eljutott a tudatomig, hogy kicsoda is a lábaim előtt heverő lény az az angyal, akit megöltem… vagyis azt hittem, hogy megöltem. Csontig hasító félelem járta át egész testemet. „Itt van… megöltem… mit tettem? Segítenem kell… Nem tehetem… mit tegyek?!” Elmémet elhomályosította a rettenet. „Meggyilkoltam… és ha nem is én voltam? Biztosan nem én voltam… De akkor ki?” Valaki megszállta a testemet és az akaratomon felül cselekedett.
-Kérlek… segíts! – összerezzentem a hangra. Haldoklott. Nem tudtam mit tenni, odaléptem hozzá.
-Megöltelek…
-Nem te voltál… - bár – tudtam - rettenetes fájdalmai vannak, megpróbált mosolyogni. A félhomályban láttam a szája szélén csordogáló vért. Egy angyal is vérezhet? Hm, lehet, ki tudja?
-Nem akartam, kérlek, ne haragudj! – zokogva borultam le mellé. Szánalmas, ugye? De hisz én valóban nem akartam… És tudtam is, hogy nem én voltam. Ez rosszabb, mint bármilyen kábítószer, vagy akár erős ital… Éreztem a zsigereimben, hogy nem a sokk hatása alatt vagyok, és nem beszélek félre; hogy nem én voltam. Úgy látszik, ezt az isteni teremtmény is elhitte.
-Nem… haragszom… - Nehezen beszélt, légzése is épphogy még volt. – De kérlek… Vigyél el innen… Ha elpusztulok… Nem itt akarom…
Elpusztulok… Furcsa szó, nem? Valaki talán morbidnak mondaná, esetenként csúnyának. Elpusztulok… Igen… Egy angyal nem tud meghalni, nem tudja itt hagyni e földi világot, az életet… ő csak elpusztulni tud…
Nem igazán reagáltam semmit szavaira, akárhogy is kérlelt, könyörgött, talán meg is alázkodott. Rémülten kaptam fel a fejem hörgésére, érezvén kezemen kihányt vérét. Ijedten hőköltem hátra. Mit tegyek?
-A francba… - pupilláim kitágultak a rémülettől. „De nem hagyhatom meghalni… Nem érdekel, ha rám találnak, elhurcolnak, megkínoznak, elpusztítanak… nem hagyhatom…” Majd ezekkel a gondolatokkal újra odasiettem hozzá, felvettem a koszos földön fekvő ernyedt testét és szárnyaimat meglebegtetve újra felemelkedtem a magasba. Ismertem egy közeli helyet, néha-napján oda jártunk még valamikor régen kirándulni. „Tarts ki, kérlek…” A természeti képződmény felé vettem az irányt. Gyalog talán egy napig is eltartott volna az út, de légvonalban mindössze fél óra alatt odaértünk – bár ebben, az új életemben már rég nem számított az idő, csupán az örökkévalóság létezett -, bár ezek a percek is egy örökkévalóságnak tűntek. Már a hegy előtt lebegtem, szememmel kutatva a kemény sziklafalat. Egy barlangot kerestem, amire rövid időn belül rá is találtam. „Éppen ideje… nem vagyok valami súlyemelő világbajnok…” Sokáig nem gondolkodhattam erőnléti képességeimről, mert a kezemben élettelenül vergődő férfi (mint időközben sikerült kiderítenem; út közben, hogy ne veszítse el eszméletét el, szóval kellett tartanom) egyre keservesebb haláltusát vívott, így hát gondolkodás nélkül, nem törődve, hogy milyen kis, aranyosnak és házi kedvencek nem mondható állatra bukkanok odabent, beröpültem a tágas lyukba.
Csak még egy percet bírj ki, kérlek… - szóltam Neki. – El kell mennem fáért, hogy tüzet tudjunk rakni, rendben? – majd választ se várva újra távoztam pár percre a helyszínről. Mire visszatértem, a férfi eszméletét vesztette. – Jaj, ne, kérlek! – esetlenül, kétségbeesve próbáltam visszahozni őt; megkínzott arcát pofozgattam, de javulást nem mutatott a külvilág felé. 5. fejezet
-– Na jó… Akkor sem fogsz meghalni, megértetted?! Ha rajtam múlik, ugyan nem! – majd alkalmazva a bevált módszert, mesterségesen kezdtem el lélegeztetni. De egyáltalán egy angyal lélegzik? A válasszal mit sem törődve tovább folytattam az újraélesztést, aminek fél percen belül meg is lett a következménye: magához tért. – Én megmondtam! – mosolyodtam el, majd a tűzifagyűjtés közben vízzel megtöltött palackot a szájához emelve próbáltam megitatni.
Mikor szájától elemeltem az üveget, hálásan nézett rám, magam sem tudom, miért? Hiszen gyakorlatilag én öltem meg. Láttam rajta, hogy szólni kíván, de ujjamat ajkaira téve csitítottam el. – Css… Ne beszélj, még gyenge vagy! Inkább pihend ki magad, ne aggódj, vigyázok rád.
Válaszul ismét csak egy köszönettel teli pillantást kaptam, majd fejét visszaeresztve az idáig vánkosul szolgáló összegyűrt rongykupacra, immár nyugodtabb álomba merült. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy légzése nyugodt, szívverése egyenletes, elkezdtem kicserélni a kötéseit. Már így is elég vészesen fogyatkozó, egykor hosszú szoknyámból még több cafatot szakítottam le, amelyekkel lecseréltem a már átázott rongydarabokat. Mikor már teljesen biztos voltam benne, hogy az elkövetkezendő órákban nem lehet komolyabb baj, úgy döntöttem, hogy én is kipihenem egy kicsit magam. De hiába volt minden próbálkozásom, álom nem jött a szememre. Rövid időn belül felhagytam a sikertelen próbálkozásokkal, így inkább kimentem egy kicsit levegőzni. Elég sokáig lehettem kint – a Nap már magasan járt, amikor halk nyöszörgés ütötte meg a fülem. Gyorsan besiettem az ideiglenes menedékhelyre.
-Vizet kérsz? – kérdeztem „védencemtől”, majd választ se várva, máris odasiettem hozzá, feléje nyújtva a kulacsot.
-Köszönöm… - szólt halkan.
-Ugyan, nincs mit megköszönnöd… De inkább aludj, én addig elmegyek, szerzek valami ennivalót.
-Jól vagyok… És van mit köszönnöm…
-Fekszel vissza, de azonnal! – fordultam vissza rejtekhelyünk bejáratától, és siettem vissza hozzá, mikor láttam, hogy már felkelni készül a férfi.
-Nem, tényleg jól vagyok! – nyögte kezeim súlya alatt.
-Azt látom… - morogtam az orrom alatt. – Légy szíves maradj veszteg, amíg szerzek egy kis ennivalót!
-És mégis honnan akarsz? A sarki közértből?
-Igen, pontosabban az erdei halárustól! – szóltam dühösen, majd egészen a közeli kis patakig repültem, ahonnan előző éjszakai is a vizet hoztam. – Micsoda egy hálátlan alak! Megmentem az életét, erre meg alábecsül! Szép, nem mondom…
Miután kellően kidühöngtem magam és ebédet is fogtam, visszaszálltam a barlangba. Ott az angyal éppen a tüzet szítta fel.
-Itt az ebéd! – dobtam elé a fuldokló halakat. – Látom, már elég jól vagy, szóval igazán megpucolhatnád, amíg én szerzek valami nyársat.
Kis idő múlva már a tűz javában ropogott, mindketten egy-egy botot tartottunk a kezünkben. Egyikünk se szólt. Én elszégyelltem magam, amiért olyan goromba voltam vele, ő pedig csak… nem is tudom… talán nem akart megszólalni. Mégis, miután megunta a feszült csendet, megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem.
-És mégis kit tisztelhetek a megmentőmben?
-Úgy érted: a gyilkosodban?
-Nem… a megmentőmben! – mosolygott rám bíztatóan.
-Én… én…
-Nem akarod elárulni a nevedet? Sebaj! Akkor Kibo-nak foglak szólítani, persze hacsak nincs ellenedre.
-Kibo? Remény…
-Igen, pontosan!
-De miért?…
6. fejezet
8-9.fejezet
- Felejtsd el, nem mondtam semmit. � szólt, majd újra magamra hagyott a sötét és hideg éjszakában.
Csak néztem mereven magam elé. �Én� hogy én milyen egy idióta vagyok! Hogyan is gondolhattam, hogy Ő� meg én?� Éreztem, ahogy egy könnycsepp buggyan ki szememből, és gördül végig arcomon. Olyan régen nem sírtam már, hogy szinte égetett a nyoma. Éreztem, ahogy eléri ajkaimat. És éreztem az ízét. Igen. Éreztem. Hirtelen féktelenül dühös lettem magamra. �Nem!! Egy pokoli teremtmény semmit nem érezhet! NEM!!!�
- NEM! � ordítottam fel, majd eltűntem a fák között.
Nem tudom, hogy meddig repülhettem, de már csak azt vettem észre, hogy szárnyaim felmondják a szolgálatot. Elkezdtem zuhanni. Nem érdekelt, hogy milyen magasról esek le, már nem érdekelt egyáltalán semmi. Egy tó mellé zuhantam. Éreztem, ahogy pár bordám eltörik, és beleáll a tüdőmbe. Szemeimet a fájdalomtól újra elfutották a könnyek, miközben kétségbeesetten, az erős szúró érzéstől felkiáltottam. Végül tehetetlen sikolyom zokogássá változott. Végeláthatatlanul sírtam, dőlt belőlem a keserűség érzése. Talán akkor jött ki belőlem az utóbbi időben felgyülemlett veszteségek és fájdalmak hosszú sora. Összegörnyedtem a mellkasomba nyilalló szúrástól. A fejem is elkezdett hasogatni, amitől reflexszerűen odakaptam. Nedvességet éreztem kezemen, ezért az arcom elé emeltem. A Hold jótékony fénye mellett megállapítottam, hogy vérzek.
- Remek, már csak ez kellett� - motyogtam magamban, majd megpróbál
AJÁNLOM AZ OLDALT
