Sötétek voltak a nappalok, csakúgy, mint az éjjelek Oroszországban, s bár a fehér éjszakákon a naplemente után is a fény uralkodott, az év többi része a szürkeség fennhatósága alatt állt. Igen, Oroszország északi hideg és vad tájain leltem menedéket önkéntes bujdosásomban. Felejteni akartam, s mégis emlékezni. Lelkem kételyek kezdték marcangolni; a tehetetlen kín és a bizonyosság halott nyugalma, hogy tényleg mindent elvesztettem, hogy tényleg egyedül vagyok, szinte felemésztett.
Úgy rémlik, egy apró kis falut leltem vad és fenséges hegyek között, mikor erőt vett rajtam hosszú, néha még mindig megjelenő betegségem. Tagadhatatlanul gyűlöltem önmagam, s megszenvedtem a még el sem követett bűneimet is. Talán egy parasztasszony szánhatott meg, ki gyermekeit már mind elveszítette. Gondosan ápolt, bíztatott, nem sejtvén, hogy közel sem erre volt szükségem. Hosszú éjjeleken át kínoztak lázálmok, melyek megölni ugyan nem tudtak, de megkeserítették örök életem hátralévő perceit. Betegen feküdtem és folyton Blanc arcát láttam szemeim előtt; hogy vele vagyok, de ő eltaszít magától; aztán nevelőnk egykori tekintete, amint csalódottan néz rám. A legszörnyűbb mégis Levray mély, sötét hangja, amint biztosít szenvedéseimről. Mécsláng szédített, holtak nevettek rajtam, kiáltásomra azonban senki sem felelt, s én lassan belevesztem az örök kárhozatba.

Mennyi év telt el azóta! Otthagytam szülőhazám, mert fájtak az emlékek, de végül csak azokba tudtam menekülni. Hosszú hónapokig utaztam, miután végeztem teremtőnkkel. Nem új életet akartam keresni, hanem megoldást arra, amit tettek velünk. Elhittem, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, s meg sem fordult fejemben, hogy másképp is történhetne. Hisz melyik ember ne adna meg mindent, ha örökké élhetne? De nem, én menekültem. Csupán azt a megfeszült pillanatot nem láttam, mikor minden elszabadul; nem vettem észre, hogy mindez csak a vihar előtti röpke perc, ami időt adna a felkészülésre. De miként vehettem volna észre a közelgő veszedelmet, ha én magam is az voltam? Azóta tudom, hazudtak nekem, mert képes voltam érezni szeretetet, s a fájdalmat is. Pokoli tervemhez azonban hinni akartam ennek ellenét, s a sors kezembe adta a lehetőséget, hogy véghez is vihessem céljaim.
Mesteremre akadtam egy sötét lelkű, torz alakban, kit még olykor én magam is csak megvetni tudtam. Kiválóan harcolt, ölt és pusztított; pont azt, amire akkor szükségem volt. Szoros barátság és kölcsönös gyűlölet fűződött köztünk. Neve Mihail Uljanov volt, egy egykori kereskedő, ki hamar megismerte az ember valódi énjét, majd feladatának tekintette azok pusztítását is. Hogy hol tett szert harcművészetére és művelt tudására, nem mondta soha, de zord és vad tekintete egy értelmes és ismeretektől közel sem mentes férfit takart. Hosszú betegségem után egy vidéki kocsmában találkoztunk, s hamar szóba elegyedtünk. Minden körítés nélkül elmondtam mit, és kit keresek, majd ő is, hogy megfelelnék számára, mint utódja és tanítványa. Bevallom, azóta sem értem, hogy miért vállalta el tanításom, de abban a percben nem tudtam gondolkozni.
Együtt haladtunk tovább a hóban, míg Pétervárt el nem értük. A város lelke sokkal inkább magához láncolt, mint Párizs valaha. Illatát most is orromban érzem, a szél suttogását még mindig hallom. Nem is sejtettem, hogy még mi vár rám, s hogy mivé válok idővel én magam is.
Mihail nem volt szegény, bár első ránézésre, bozontos hajára, szakadt, koszos bundájára, ezt senki nem mondta volna meg. Ám de kereskedő volt és egy hatalmas, a város mellett a többi fölé emelkedő ház volt az övé. Egykoron elismerték őt mint tisztes üzletembert, de idővel barátai mind elfordultak tőle, cserben hagyták, mikor igazán nagy bajba került. Nem mesélt róla, csupán én következtettem ki. Az óriási ház kietlen volt, mindössze egy festmény jelezte, hogy ott valaha élet létezett. Nem kérdeztem, mert tudtam, hogy Mihail családját látom. Törékeny alkatú, szőkés hajú nő igézően nézett le rám, mellette két pirospozsgás gyermeke, kik rá hasonlítottak. A családfő éjfekete, hátul összekötött hajú, barátságos, zöld szemekkel szilárdan állt mellettük, arcán büszkeség és önfeláldozó szeretet látszott. Igen, ő volt mesterem, ki megtört a hosszú évek alatt.
Sosem volt kedves hozzám, épp ellenkezőleg, és én is kezdtem elvadulni, vérszomjassá válni. Napok percek módjára hullottak, az évek még annyinak sem tűntek. Elsajátítottam különböző harcművészeteket, megerősödtem, s miután már elfelejtettem miért teszem, csak magáért a szórakozásért küzdöttem. De ahogy egyre telt az idő, úgy kellett látnom, hogy én ugyan nem változom, de minden más körülöttem igen. Sem barátaim, sem ismerőseim nem voltak, de így is néha furcsa volt és fájt látnom, hogy az arcok megöregednek, és lassan eltűnnek. Nem voltam naiv már akkor sem, de egy olyan lény is, mint én, néha vágyott volna a társaságra. Olykor melegséget éreztem, mikor boldog, mosolygó embereket láttam, idővel hozzászoktam, majd miután már nem éreztem ezt elégnek, nekem is vágyak támadtak lelkemben. Igen, szerettem volna megismerkedni a mindennap látott egyszerű emberekkel, szerettem volna közéjük tartozni. Azonban tudtam, hogy nem lehet.
Hamarosan pedig máson is észre kellett vennem a változásokat. Mihail addig erős termete egyre gyengébbé vált, egyre öregedett. A hosszú kiképzések alatt akarva-akaratlanul is egymáshoz szoktunk és lehet, ha más körülmények között találkozunk, ha nem történik annyi szörnyűség, talán apámként is rá tudtam volna nézni. Hogy ő lányaként kezelt-e, nem tudom. Kezdetben lehetséges, lelkében felébredt egykori önmaga, de amíg ő öregedett, én nem, s ez igen riasztóvá vált. Kérdezni csak szemével kérdezett, amikor azt hitte, nem látom, amikor azt hitte, alszom. Hosszú órákig volt képes figyelni, mintha megérthetné mindennek az okát. Viszont én ennek ellenére nem feleltem neki. Hisz mit válaszolhattam volna, mikor én magam sem tudtam, mi lenne az igazi magyarázat? Nem is sejtettem, hogy az ő léte volt életem utolsó, mondhatni még emberséges és őszinte szakasza. Mikor még nem kellett hazudnom, mikor még nem kellett senkit igazán kihasználnom. Igaz, kegyetlen volt; nem szerettük egymást túlzottan, de kényszerszövetségünk elég erősnek bizonyult, ahhoz, hogy legalább megtűrjük a másik fél társaságát, ami önmagában is elég sokat jelentett. Csakhogy sorsom másként gondolta, s megállíthatatlanul közeledett végzetem, ami ellen nekem nem állt módomban tenni.
Oroszországban a cár személye sosem volt túlzottan kedvelt az egyszerű és szegény nép körében. Lázadók mindig akadtak az egyeduralom alatt, ellenben sosem volt annyira egységes ellenállás kibontakozóban, mint II. Katalin uralkodása idején. Lázadtak a sikeres háborúk, a megnyert területek, a fejlődés ellenére, mert úgy gondolták, ez mind a népnek köszönhető, nem az uraknak. Való igaz, a nép a felvilágosodás és egy felvilágosult uralkodónő ellenére, időnként éhezett. Azzal vádaskodtak, hogy míg Európában ilyet nem engednek a hatalmak, Oroszországban szinte el is várják. Mennyire is ostobák voltak! Miként is képzelték, hogy máshol másképp van! De szerettek ebben hinni, ezzel magyarázni értelmetlennek tűnő szitakötőharcukat. Gyakorta példálóztak a paloták uraival, kik jól élnek nap mint nap, s közben eszükbe sem jut a kéz, mely ezt biztosítja nekik. Ez vált az alapjává mindannak, ami még akkor rám várt.

A neve Alekszej volt. Magas, karcsú termetű, hosszú, sötétbarna hajú, és a forradalomtól égő, barna szemű férfi volt. Hangja mély, bársonyosan doromboló, mely hallgatóságából szinte azonnal mély tiszteletet váltott ki, s meggyőzte mindenről, akárha az ég volna vörös. Véletlenül akadtam össze vele, mikor lázító lapokat osztogattak titokban. Először magam sem vettem észre, mibe keveredek. Amennyire nem akartam beavatkozni az emberek dolgaiba, mely legyen akár háború is, annyira váltam részesévé az eseményeknek. Nem értettem egyet velük, mégis a végén valamiért jogosnak láttam vádjaikat. Közben persze egyre közelebb kerültem Alekszejhez.
Változtam, s ezt észre vette rajtam, az akkor már beteg Mihail is. Hosszú napokon keresztül feküdt ágynak esve, kimerülten. Nem volt orvos, aki segítsen, nem is volt már értelme. Haldoklott és én ezt első pillanattól kezdve tudtam.
Hamarosan a távoli hegyeken át keletre utaztunk, ahol gyakorolhattam rművészetemr1; egy kisebb faluban garázdálkodó bandán, mely hírből messze rettegett volt. Nem mindig értettem Mihailt, hiszen az ártatlanokat is gyűlölte, de bántani nem engedte őket. Véres csatatérré változtattam a havas mezőt, magamról mindinkább megfeledkeztem. Kardom véres testeket, testrészeket hagyott maga után. Szinte megvadultam a vér látványától. Az emberfeletti küzdelemnek a hirtelen jövő, hatalmas vihar vetette végét, s mi egy romos, elhagyatott parasztházban leltünk menedéket. Itt köszöntött ránk az éjszaka, mely Mihail számára az utolsó volt. Éreztem azt a végső percet, amikor minden elszabadulhat. A halvány, piszkossárga gyertyafényben arcán fájdalmat és talán némi megbánást véltem felfedezni. A harcokat is hosszú ideje már csak távolról figyelte.
Tekintete olykor zavarossá és révedezővé vált, máskor teljesen tiszta gondolatokról tanúskodott. A szobát csupán egy romosnak mondható, téglából összerakott kandalló melegítette, melyhez így is alig találtam égetni valót. Mellételepedtem és vártam, míg elég erőt szerzett, hogy beszéljen.
- Noir. r11; szólalt meg halkan, rekedtes hangján. Jellegzetes, az orosz télben keményre edzett arcának minden izma megvonaglott nevemre. r11; Hosszú idő telt el, mióta találkoztunk, és úgy hiszem ez az éjjel le is zárja az együtt töltött időnket.
- Valóban elkerülhetetlen volt ez a pillanat. r11; jegyeztem meg lemondóan.
- De csak nekem ér itt véget. Bevallom, az első perctől láttam benned valami különlegeset. Te nem vagy olyan, mint a legtöbb ember, de sokáig próbáltam nem törődni vele. Nem értettem és most sem értem miként lehetséges léted, de nem is kérdezem miért. Bizonyára volt okod, hogy hallgattál, mert már akkor láttam, valami szörnyű emlék nyomja lelkedet. Hiába próbáltad titkolni, ez emberi szokás. Sokan hisszük, hogy senki sem látja, ha elrejtjük mélyen magunkban titkainkat, azonban az megjelenik tekintetükben és mindenki által olvashatóvá válik. Te kitűnő tanítványommá lettél, habár sosem hittem volna, hogy valaha is tovább akarom adni tudásom. Talán sejted már, miért váltam ilyenné?! A festmény, mely előtt gyakran órákat töltöttél, valaha volt családomat ábrázolja. Akkor tudtam milyen a szeretet, akkor mondhatni boldog voltam. Azonban elkövettem egy nagy hibát, amelyért drága árat fizettem. Családom kivégezték, engem száműztek keletre, mert részt vettem látszólag egy a cár elleni merényletben. r11; szeme rám villant, mitől éreztem, elsápadok. - Utolsó kérésem és tanácsom fogadd meg. Ha egy mód van rá, hagyj itt mindent. r11; szavaitól megütközve álltam. r11; Te más vagy, mint mi, te nem tartozol közénk. Nem tudom, honnan jöttél, de ne avatkozz bele a készülő eseményekbe, sem most, sem soha. Hatalmad van az idő felett és tapasztaltam bosszúvágyad. Noir, te élvezed a vérontást. Jogtalanul fogod előnyhöz juttatni azokat, akik bukásra ítéltettek. Az a fiatal ifjú halálra van ítélve, te pedig szereted. Viszont ő meg fog halni, miközben te élsz majd és gyűlölsz. Onnan csak egy lépés, amíg rájössz, milyen könnyű irányítani az embereket. Háborút szíthatsz két ember, és így akár két nemzet között is. Amikor tanítottalak, szemedben sötét fényt láttam. Melletted még én is jónak érzetem magam, hiába voltam mindinkább kegyetlen. Kérlek, amint teheted, menj el innen azonnal és keresd meg azt, aki hozzád tartozik. A világ önmagától is eljut végzetéig; az emberiség önmagát segíti pusztulásában. Te nem leszel sosem áldozat, hiszen te vagy, aki áldozatokká tesz másokat. Miattad jöttem rá saját bosszúm kicsinyességére. Évekig gondoltam, elég erős vagyok, és mindenki felett állok, de te bebizonyítottad ellenkezőjét. S így, most a végítélet óráján, átoknak és áldásnak is érzem jelenléted. Hisz nálad még én is jobb vagyok, de utolsó perceimben gonoszság van mellettem. Velem ellentétben, te sokkal több mindent megtehetsz. Éppen ezét félek, mert hamarosan megtapasztalod saját bőrödön, hogy mire képes az ember. r11; Halk hangja tőrként vájt szívembe. Talán igaztalannak éreztem szavait. Gondolataim vadul cikáztak, eleinte nem tudtam, mit érzek. Odakint egyre hevesebben tombolt a vihar, dühödten csapkodta a ház ablakain maradt zsalukat. Leheletem veszett kísérteteket formált. Aztán egy pillanat, egy jeges másodperc és minden letisztult tudatomban. Dühöt éreztem, pokoli vágyat, hogy az előttem fekvő alakkal azonnal végezhessek. Kezem az oldalamra kötött kardra csúsztatva azonban rádöbbentem: ennél sokkal rosszabbat is tudok tenni vele.
- Csupán egy gondolat választott el tőle, hogy itt és most megöljelek. Látom, az évek alatt erőt vett rajtad az emberi jogtalan fensőbbség és halálfélelem. r11; feleltem keserű gúnnyal r11; Mondd, hova lett az a férfi, aki megtanított a vérontásra? Te beszélsz nekem arról, hogy menjek el innen, hogy ne pusztítsak? Úgy hiszed megment valaki? Feloldozást vársz, ha van náladnál rosszabb lény ezen átokverte földön? Tévedsz újfent, mert te fizetsz majd elszámolással saját tetteidért! r11; közel hajoltam rettegő arcához és egészen halkan suttogtam r11; Te sokkalta rosszabb vagy, mint én, mert neked van lelked és megfizetsz bűneidért, ha mással nem, hát félelmeddel. De most még élsz és én itt leszek halálod percében is. Végignézem szenvedésed, nem hagylak békében meghalni és tudd, ezzel elégíted ki bosszúvágyam. Rettegésed minden perce gyönyörrel tölt el. Ha majd találkozol a Sátánnal, add át neki meleg üdvözletem! r11; nevettem.

Tekintete elhomályosult, ajkai szétnyíltak utolsó kínjaiban. Sárgás, de a hidegtől felperzselt ujjai védelmezőn kapaszkodtak a magára vetett rongyokba, mintha itt tarthatnák lelkét. Elégedetten ültem le a kandalló mellé és figyeltem minden rezdülését. Agyamra sötét köd telepedett, keserű fájdalmam legyőzött és elmúlt. Blanc jutott eszembe, aki valaha volt otthonunk közelében élhet boldogan. Csakhogy abban a pillanatban nem cseréltem volna senkivel.
Hajnalban érhetett véget élete, mely úgy múlt el, hogy senkinek nem hiányzott többé. Nekem azonban vissza kellett térnem Szentpétervárra, mert sok feladat várt még rám. Szívem végleg megnémult, nem éreztem többé semmit. Nem attól váltam gonosszá, mert ismertem azt, hanem mert használtam. Az ég szürke felhői jótékonyan fedték be tettem, de már akkor tudtam, hogy egyszer mindennel szembe kell néznem.
Mihail utolsó és esztelen kérése járt eszemben. Mennyi erő kellett ahhoz, hogy önmagát is áldozatnak tekintse? Szinte nevetséges volt! Csak tán nem megtért a vég pillanatában, reménykedve Istene jóindulatában? S ne bántsam az embereket? Ugyan drága barátom, nekem semmit nem kellett tennem, hogy a világ önmaga kiforduljon sarkaiból, de akkor mi szórakoztatott volna az évszázadok alatt? Nem egy háztetőről akartam végignézni mi folyik körülöttem, én is részt akartam venni benne! Igen, pusztítani akartam és már akkor azt is tudtam, hol fogom kezdeni. Fekete hosszú kabátom vadul csapkodott a szélben, hajam szabadon engedtem vele és nevettem. Azt hiszem az volt az utolsó alkalom, hogy őszintén nevettem szörnyű tetteim gondolatára. Kihívtam párbajra az eget, hogy győzzön, ha tud, mert én nem fogok kegyelmezni sem Isten szolgáinak, sem a Sátánénak. Egy lény voltam, egyedül a télben, ki sem a jónak, sem a gonosznak nem kellett sosem.

Alekszej melegen ölelt át, mikor visszatértem hetekkel később. Látszólag nem vett észre rajtam semmilyen változást, ahogyan azt sem sejtette, mi vár még rá. Nem éreztem jól magam a zsúfolt társaságban, midőn mind kérdezősködni kezdtek, mit tudok a várható eseményekről. Ostoba idealisták! Szívből megvetettem őket, mégis felelgettem nekik, tudva, hogy nem sok hírt hallhatnak már. Odakint az újhold némán figyelt a kitisztult égről. Mintha félt volna megjelenni a percre, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó mögül. Többen éppen kártyáztak, ittak, pontosan azt tették, amivel megkönnyítették a cári katonák dolgát. Én nyugodtan, keresztbe tett lábakkal ültem a kandalló tüze mellett. Néha még ma is meglep az a gyorsaság, amivel az emberek képesek gyilkolni. Szinte alig látszott ki kit kaszabol le. Én nem védekeztem egy percig sem, de kivártam a pillanatot, mikor Alekszej is látta, hogy belém szúrja valaki a kardját. Tervem része volt ez, melyet már amúgy is ki akartam próbálni. Hideg érzés fogott el, de már nem éreztem, mikor a földre hullott látszólag élettelen testem.
A sötétségben éberebb voltam az éberebbnél. Minden hangot jól hallottam a világból, bárkit láthattam, akit akartam. Testem fogsága egy percre felszabadult, elmém elérte a végtelent. Tudtam, hogy ott hagynak, tudtam, hogy halottnak vélnek. Addig sosem éltem át, azt az érzést, talán visszagondolva meg is rémisztett kissé. Azonban nem maradhattam ott, vissza kellett térnem az életbe. A csendet követő viharban ébredtem. Hasamon feküdtem, tehetetlenül, gyengén és mégis megújulva. A betört ablakon hópelyhek szálltak arcom felé, kezem alatt ropogott az üveg, mely többször mélyen vágott húsomba. Halk nyöszörgéssel álltam lábra, szédültem a semmi látványa után. Ekkor nyert bizonyosságot számomra, hogy halandó nem tud végezni velem. Letöröltem arcomról, azóta begyógyult sebemről a vért, és sajnálattal konstatáltam, hogy kedvenc ruhám menthetetlen lett a belém kóstoló kard nyomától.
Egykori élő emberek véres tetemei mellett sétáltam ki a borzalom tetthelyéről. Mosolyra húzódott szám, mikor eszembe jutott a levél, melyet egy napja írhattam, hogy hol és mikor lesz egy cár elleni találkozó helyszíne. Gondolom, nem sokat várhattak a vezetők, míg kiadták a parancsot a rajtaütésre. Ez az orosz stílus igazán tetszett nekem. A vezetőket azonban nem helyben ölték meg, hanem másnap a felállított vesztőhelyeken, precedensként. Összeszedtem magam az eseményhez és az első sorból figyeltem az elején a haláltól rettegő, majd értetlen szemekkel bámuló Alekszejt. Igen, én éltem, de ő már nem sokáig. Halálával azonban nem éreztem jobban magam, pedig megtettem, amit Mihail egykor kért, hagyjam ott ezt az ifjút, ne szeressem, mert ez fog történni vele. Megelőztem a sorsot, és én magam adtam kézre az egész társaságot.
Egy maradt hátra, amivel még játszhattam, mint játékában csalódott gyermek: Blanc. Magamtól sokkal hosszabb idő lett volna őt megtalálni, de úgy látszott a sötétség fejedelme mégis látta tetteimet. Képes voltam éjszaka, az árnyékkal utazni, mintha én magam is azzá váltam volna. A halálom utáni állapotom is bármikor megjeleníthettem már magam előtt, így megtaláltam drága nővérem Franciaországban és elégedetten vettem észre, forradalom és ismét vérontás készül. Nem késlekedtem sokat hát, még aznap éjszaka útra keltem.

***

Párizsban sokkal melegebb volt és dühösebb a levegő, mint bárhol máshol valaha. Épp időben érkeztem a megzavarodott hangulatban. Lángolt már a Bastille, emberek százai ujjongták körbe. Éreztem Blanc kétségbeesését és ez elégedett érzést keltett bennem. Tudtam, merre keressem. Kardom előkészítve vártam őt, felkészülve a pillanatra, mikor végzek vele. Megjelenése azonban ledermesztett, némán felülkerekedett rajtam. Habár nem mutattam ki, de halálos rettegés fogott el látványától. Haja szinte fehér volt, ruhája tipikus dámához illő öltözék, szemében tétova félelem lángja lobbant; mint mikor a vad ártatlanságával riasztja el vadászát, már nem tudtam volna akkor megölni. Zsibbadt ujjaim között riadtan vettem észre a szorongatott kardmarkolatot. Találkoztam az egyetlen hozzám méltóval, a nővéremmel, de úgy győzött le, hogy nem harcoltunk csatát. Gondolataim felett átvettem uralmam, lassan erőm is visszatért. rRég találkoztunkr1; r11; kezdte, és végre emlékeztem miért mentem oda. Jól sejtettem, hogy nem tudja, mi folyik körülötte, s szinte nevetséges volt lángoló dühe a gondolatra, hogy én útjába álltam múltjának megismerésében. Önnön tehetetlenségem azonban bosszantó volt számomra, így rövid találkozásunkat minél hamarabb lezártam. Sebesen szálltam, mint egy árny, s közben csak az a kérdés süvített fülembe: rmiért nem tudtad megtenni?r1;. Tudni akartam a választ, akár egy dühödt kisgyermek.
Évekig követtem Blancot láthatatlanul, kétségbeesve, és mégis elégedetten az emberektől való félelmétől. Azonban mikor láttam, miként lel társra, hogy érzi a boldogságot, esztelen harag és talán féltékenység gyulladt elmémben. Nem akartam, hogy boldog legyen, hogy biztonságban érezze magát. A kivégzések alkalmával azonban meglepő igazságot hallottam, midőn Danton hajtotta fejét a guillotine alá. Tehát már egymást ölték a hatalmasságok, megérte várnom.
Egy éjszaka találkoztam újból Blanckal. Már nem éreztem semmi csalódottságot, hiszen tudtam, kedvese nem élhet soká. Pedig valóban vonzó férfi volt. Nővérem meglepő módon kezdetben megrémült jelenlétemtől, majd erőt merítve szállt szembe velem. Nem hitte el, amit mondtam, nem akarta elfogadni szerelmének végzetét. S mily álszent is volt, hogy nem mondott el neki semmit addigi életéről. Azt akartam, hogy ő is küzdjön ellenem, mint tisztességes vadnak szokás. Mikor napfelkeltekor otthagytam őt sietve, tudtam, hogy elértem célom. Némán figyeltem, s nem avatkoztam közbe a forradalom idején az emberek tetteibe. Bizonyítást nyert, az ember önmaga pusztítja el fajtáját.
Pár nap múlva újabb kivégzés következett, amely nem volt már szokatlan látvány a főtéren, de ezúttal mégis más volt. Ezúttal egy régén várt, örök háborút indított el a guillotine lehulló pengéje. Még láttam rejtőzködő alakját Blancnak, s lehulló könnyeit is, de sem szánalom, sem részvét nem indult bennem. Elégedetten hajtottam arcom a lágy szellő felé, mely néma nyitányként szolgált kettőnk harcának.