"We'll be the snakes wherever they'll play,
And We'll be the demons, whenever they'll pray,
It will the greatest fight on Earth..."*

Mint a legutóbbi alkalommal, Seth most is nekem támadt. Ám most én is képben voltam, így elővettem a bakancsomba rejtett tőrt. Szikrát vetettek a pengék, mikor összeértek. Vágtuk a másik húsát, ahol csak értük. Menekültünk a másik elöl, sírok közt rohangálva. Egy sír mögött pihentem ki magam, mikor egy ütést mért a kőre, s az megrepedt. Menekülőre fogtam a dolgot, és egy másik sírkő mögött bújtam el. Arra futott, s én kigáncsoltam. Amint földre került, rávetettem magam. Kivertem kezéből a tőrt - csak túl későn. Egy hatalmas vágás éktelenkedett a hasamon. Ököllel ütöttem, ő pedig védekezett. Közben pedig folyamatosan a többieket kémleltem. NecrO Damiennel harcolt a levegőben, Grotesque Sissy haját tépte, Doom pedig épp jól hasba rúgta Emiliet. Nicki egyenlőre biztonságban kuporgott az egyik kripta bejáratánál. És most ez volt a legfontosabb, hogy őt biztonságban tudjam. Kis kitérőmnek meg is lett a következménye. Seth lerúgott magáról, én pedig méterekkel odébb egy kripta falába csapódtam bele. Meleg vér folyt a homlokomról. Feltápászkodtam, és utána eredtem. Messze elvezetett a többiek elől, a temető másik zugába. Reszkettem a tudattól, hogy bármelyik barátom, vagy netán Nicki meghalhat, és én nem is fogok tudni róla. Ő épp ezt akarta. Folytattuk a harcot, ész nélkül estünk a másiknak. Karmoltuk, haraptuk, rúgtuk, ütöttük a másikat, ám egyikünk sem akarta feladni. Összetört sírkövekkel dobálóztunk, na meg egymással. Körülbelül ugyanabban a súlycsoportban voltunk. Mindketten hatszázon felül voltunk, a vérünk erősebb lett mostanra.
Valahogy furcsán kezdett el nézni. Már tudtam, mi ez. A Malkaviták mind őrültek, s csak nehezen tudják elnyomni ezt az őrületet. Előtört belőle. Mivel nem akartam tovább közelharcot folytatni vele, elrejtőztem az árnyakban. A Lasombrák egyik képessége, hogy képesek vagyunk kitűnően rejtőzködni az árnyékokban. Az árnyak rejteket szolgálnak.
Figyeltem szaggatott levegővételét, szemeit, melyekkel vadul engem keresett.
- Hol bujkálsz kicsi Scar? Előlem úgysem menekülhetsz! - mondta, miközben a sötétséget kémlelte. Ideje volt bevetni mindazt, amit a klánomban tanultam. Elővettem egy másik tőrt a bal lábamon lévő bakancsomból, majd kilépve a mögötte lévő árnyból, hátba szúrtam. Fájdalmasan felordított, én pedig ismét eltűntem. Ezt egy párszor megismételve földre küldtem. És itt jött az a rész, amit már régóta tervezek. Elővettem egy öngyújtót, és egy kisebb üveget. Ráöntöttem a tartalmát a mozdulni sem bíró vámpírra, majd a meggyújtott öngyújtót rádobtam.
- Találkozunk a pokolban! - kiáltotta utolsó lélegzetvételével.
Hamuvá égett. Nem maradt a végére belőle semmi, csak egy nagy fekete porkupac, amit a szél sodort magával. Csak álltam, majd eszembe jutottak a többiek.
Visszarohantam oda, ahol hagytuk őket. Damien, Emilie és Sissy lefejezett hullája egymáson feküdt. Grotesque a kezét szorongatta, Doom hasából ömlött a vér, Seldon csak kicsit volt megkaszabolva, mivel NecrOnak segített, aki hátát egy kriptának vetve mélyeket lélegzett. De Nicki... Nem volt sehol...
- Hol van? - kérdeztem
Seldon szomorúan nézett rám, majd odajött, és megszorította a vállam.
- Sajnálom.. - suttogta, majd az egyik sírra mutatott. Nem mertem odanézni. A szám kiszáradt, a szemeim megteltek vérkönnyekkel. Rázott a sírhatnék, torkomat marta. Erőt vettem magamon, és odamentem. Ott feküdt.... Az én kis bukott angyalom... Egy tőr állt ki szívéből. Szemei, melyek mindig mosolygósak voltak, most üregesen meredtek a semmibe. Ajkai, Ó, azok a csodás ajkai most fehér színben pompáztak. Ruhája és haja vértől csatakos. Úgy éreztem, megőrülök. Nem létezett se a város, se a temető, se a barátaim. Csak Ő volt, meg én. Letérdeltem mellé, és az ölembe húztam. Simogattam haját, homlokát csókoltam. Vérkönnyeim bepiszkolták gyönyörű arcát. Meg akartam halni. Mi értelme nélküle élnem?!
Olyan gyönyörű volt még így is... Ártatlan, hibátlan... Az én törött szárnyú angyalom... Csak egy évig lehettünk együtt, s mikor újra élvezhetnénk egymás társaságát, Ő..... Meghal...
- NEM! EZ NEM LEHET! NEM HALHATOTT MEG! - üvöltöttem magamból kikelve. Seldon jött oda, és próbált nyugtatni eredménytelenül. Csak szorongattam élettelen hulláját, és ringatóztam vele előre hátra. Nem akartam elfogadni, hogy nincs többé. Az nem lehet.
- Ugye milyen szép, mikor alszik?  - suttogtam. Azt hiszem, akkor és ott valami elszakadt bennem.

Csak nagy nehezen lehetett elszakítani tőle, s amikor ez sikerült, őrjöngtem. Sikoltoztam, karmoltam, rúgtam, miközben megpróbáltak visszavinni a koporsómba. Kinn akartam maradni, hogy a nap szénné égessen.
Csak feküdtem mozdulatlanul, de még ébren. Mindenem véres volt. Csak ő járt a fejemben. A Halál megváltás lett volna lelkemnek.


A nap gyönyörűen sütött. Épp a Notre Dame előtti térre igyekeztem. Ott várt rám Nicki. Mikor meglátott, arca felderült. Felkapott, és a levegőben pörgetett. Megcsókoltam, de ekkor minden beborult. Fekete szárnyaim nőttek, neki pedig fehérek. Emberek álltak minket körül.
- Egy démon! Bántani akarja az angyalt! - kiáltott valaki a tömegből.
- Nem.. Én nem.... - nyögtem.
Nicki szomorúan nézett a szemembe. Megjelent mögötte Seth, és egy kardcsapással levágta mindkét szárnyát. Nicki térdre rogyott.
- Nicki! - oda akartam menni hozzá, de a tömeg elkapott, és sodort. Egészen egy máglyarakásig. Megkötöztek, és hozták a tüzet. Nicki köztük állt.
- Nicki! Segíts! - kiáltottam
- Te sem segítettél nekem. Én mért tenném? - kérdezte ártatlanul.
Sírtam. Fuldokoltam a közben meggyújtott máglya füstjétől.
- Szeretlek.. - suttogtam.
Éreztem, ahogyan a lángok nyaldossák bőröm. Kínzóan égetett, akár a Pokol tüze. Üvöltöttem.

Zihálva ébredtem. Mért álmodtam ilyen groteszk dolgokat? Igaz lenne? Tényleg meghalt? Megint sírtam. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy nincs többé. Átéreztem a halandó fájdalmat, amit eddig sosem értettem. Értelmet nyert a Halál, s a Szerelem.

Sokat sírtam, még hónapokkal az eset után is. Sikerült elfogadnom, hogy meghalt. De bennem is eltört valami. Szerencsére barátaim mellettem álltak, és vigyáztak rám. Nicki testét oda temettük, ahol meghalt. Nem messze onnan, egy fűzfa alá. Sokat ácsorogtam a sírjánál, és mindig friss vörös rózsát vittem neki.

A sebek begyógyulnak idővel. Egy örökkévalóság talán elég lesz rá.

*DeathStars - The Greatest Fight on Earth