Lázas hevület, fájó test, gyötrő kín. Zóra csupán ezekre emlékezett a napokig tartó szenvedésből, melyet az óriási vérveszteség okozott. Az idő legnagyobb részében öntudatlanul feküdt, teste a vesztett hiányt próbálta újratermelni. A tudatosan átélt pillanatok csupán arra korlátozódtak, hogy Delila folyékony ételt próbál szájába juttatni anélkül, hogy fokozná kínjait. De a tündérlány regenerációs képessége nem tudott felülemelkedni. Hiába a gondos törődés, az állandó virrasztás, az állapota nem javult. Egyik késő délután pedig már az ételt sem fogadta el. Órákig hevert némán, mozdulatlanul.

Egyszer aztán édes ízt érzett ajkain, s cirógató napsugarak szárították fel izzadt homlokát. Az íz fokozódott, s egy idegen száj melege társult hozzá. Gyöngéden szétfeszítette ajkait és a forró száj tulajdonosa nyelvével belétolta az életet jelentő táplálékot. Zórának nyelnie kellett. Újra és újra megismétlődött a másik lény által irányított, kedves újraélesztés, mire szemei felpattantak. A démonkirály lehunyt szemekkel csókolta őt, de mikor észrevette bámuló tekintetét, eltávolodott. Ajkán ott piroslott vére, melyet kézfejével lassan letörölt.

- Morgan? – ámult a tündérlány, és saját hangja hallatán erőre kapott.

A férfi arcán a megkönnyebbülés hulláma terült szét, ahogy ott ült rajta óvatosan combja közé fogva derekát és ajka mosolyra húzódott.

- Akkor most már lehúzhatom a zsalukat? – kérdezte, de egy pillanatra sem vonta meg tekintetét az újraéledő lánytól.

Zóra fejét oldalra vetette, s az ablakból integető, lemenni készülő napkorong láttán visszatért arcába a szín. A démon smaragdszemei ellenben épp úgy vonzották, mint a fény. S a nap hiába sárgult az irigységtől, gyermeke tengerzöld szeme ismét elfordult tőle.

- Miért? – hagyta el ajkát az egyszerű kérdés, de Morgannak már nem kellett válaszolnia.

Vére a tündérlány ereiben zubogott, s elárulta érzéseit. Az aggodalom és a düh különös egyvelege keringett benne.

- Te miért akartad feláldozni magad népemért? – tudakolta szelíden.

Zóra már tudta, hogy Nesztor nem árulta el őt, s most válaszától függ, hogy a démonkirály hitelt ad-e a vérfarkas szavainak. Büntetésül mohóságáért tömlöcbe vettette, így farkastársai még nem lelhettek általa békére.

- Döntöttél helyettem, mielőtt még bármit is tehettem volna – keményedett meg Morgan szemrehányó hangja, s nem szállt le a tündérlányról. – Miért? – ismételte meg a kérdést és lehajolt hozzá.

- Azért, hogy cserébe megkapjam magodat – vágta rá a tündérlány, s magát is meglepte kijelentése.

Vajon a démon véréből merítette bátorságát a kimondott szavakhoz? De ki kellett használnia az alkalmat. Ismét célja lebegett szemei előtt. Érezte Morgan vágyát, ahogy smaragdjai nyakára siklottak. Meg akarta kóstolni, hogy megbizonyosodjék az igazság felől. De félt. Félt, hogy vagy újra elveszíti őt, a gyenge nőt, vagy becsapják. A tündérlány maga előtt látta Melániát, amint a szerelmes, földi nő testébe bújva egy szerelmi aktus során urát megharapni készül, hogy elnyerje visszatartott magját, de a férfi az utolsó percben keresztülhúzza tervét. A csaló démonlányt kiátkozza, a birodalmára veszélyes, földi nőt pedig visszaviszi hazájába, ruháját elégetteti, hogy még szelleme se kísérthessen. Alig akadt nő, aki túlélte volna Morgan szenvedélyét. Csupán a romlott és egyben erős nők lehettek igazi ágyasai, akik kivetették magját, a gyengék pedig elégtek. Az emberi terméketlenség furcsa kihasználása volt ez egy démon részéről. A szerelmes nő is gyengének számított Smaragdszigeten, viszont megmenekülhetett, s megtermékenyülhetett volna, ha a nemi aktusban harapással önként magához veszi a démoni vért, s maga is démonná válik, amikor a király visszaharapja. Erre azonban egy ember magától nem képes, Morgan pedig nem akarta fajtabélivé tenni. Így a hatalomra éhes Melániának nem sikerült vágytárgya meghódítása.

Felegyenesedett ültében. Ugyanilyen gyanakvással figyelte most Zórát, akinek életét vérével mentette meg, s félig démonná tette. Hosszas vívódás eredményeként született meg döntése, s fel nem foghatta, miért volt számára fontos ez a nő annyira, hogy részt adjon neki önmagából. Talán önfeláldozása hatotta meg és nyerte el bizalmát? Egyszerre féltette, s tartott tőle egyaránt.

- Ágyam áldozati oltárára kívánkozol? – kérdezte tétován tudván, hogy a lány belélátott.

- Nem vagyok gyenge – felelte Zóra magabiztosan és felemelte kezét.

Megérintette Morgan arcát. A férfi valóban saját maga szenvedélyétől óvta. Ennyire megkedvelte volna? Más nőknél nem habozott, s az utolsónál is csak azért fogta vissza magát, mert a hölgy szerelme hízelgett számára.

- Erőt adtál nekem a véreddel – emlékeztette a tündérlány abba a hitbe ringatva a másik lényt, hogy nélküle valóban gyenge lenne, holott Médea pontosan megmondta otthon, hogy szenvedélye legyőzhetetlen.

Ő maga egyáltalán nem félt attól, hogy belehalhat a démonkirály lángjába.

- Nem fogok elégni tőled – bizonygatta újra. - Ugyanakkor, mivel nem vagyok szerelmes beléd, nem foganhat tőled gyermekem még akkor sem, ha bennem csörgedezik óvó véred – tette hozzá.

A démonkirály arcán fájdalom suhant át. Soha eszébe sem jutott, hogy embert féldémonná tegyen. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán túlélték volna-e. Ez a nő viszont csodával határos módon túlélte. S ha már így alakult, talán ki is használhatná a helyzetet. Elvégre a barlangfürdőben is ezt akarta. De akkor mégis miért fájnak a lány szavai?

Zóra érezte Morgan csüggedtségét, s a bizonytalanság szagát. Nem habozott. Vérével azt is pontosan a sajátjáévá tette, hogy hogyan kell egy démonférfi kedvében járni. Ám nem a fülcimpájához nyúlt, hanem ajkain húzta végig ujját. Azokon az ajkakon, melyek már másodszor leheltek belé életet. Szégyellte, de kívánta csókját. Kívánta minden rezdülését, mely betöltötte lényét, s teste sóvárgása olyan mozdulatokra késztette, melyeket pár nappal ezelőtt el sem tudott volna képzelni. Felült és a démonkirály ajkához préselte sajátját. Morgan morgó hangot hallatott, mikor nyelvét végighúzta rajta, aztán visszatámadott. Ujjait belefúrta rövid hajába, s ledöntötte az ágyra. Véget nem érő rohamban tépkedte ajkait, s közben engedte, hogy a lány is összeborzolja hollófekete haját. Zóra érezte a férfi vágyát, mely nem csupán nemi ösztönökből állt össze. Morgan szeretkezésük során el-eljátszott a gondolattal, hogy megkóstolja őt, de kontrolálta magát. A tündérlány fölébe kerekedett és édes csókjaival tömte be száját minden ilyen pillanatban. Talán így óvta kilétét? A démonkirályt azonban már nem is nagyon érdekelte, honnan jött. Most, hogy vére benne keringett, bármikor könnyűszerrel a saját oldalára állíthatta. Amikor pedig a lány lovagló ülésben rátelepedett, s végighúzta körmeit mellkasán, megfordult vele, hogy megmutassa, kinek a kezében van a gyeplő. Zóra nem bánta, sőt kéjes nyögésekkel várta, hogy a magáévá tegye.

- Ígérd meg, hogy erre örökre emlékezni fogsz! – követelte.

- Ígérem – sikoltotta a lány és ívben megfeszült, hogy könnyítse a férfi bejutását.

Morgan egyetlen lökéssel benne termett és miközben foga közé vette ágyasa nyakán a bőrt, olyan mélyeket döfött belé, hogy az a túláradó kéjtől hátába illesztette körmeit.

- Harapj meg! – kiáltotta önkívületben, s könnyek gyűltek a szemébe.

Nem értette, hogy adhatott ilyen parancsot, de legmélyebb, démoni énje hánykolódva újra felkiáltott.

- Tégy a magadévá!

A démon szemei vérvörösen csillogtak, karjai megfeszültek és hátrarántották a nő fejét a hajánál fogva. A lüktető nyaki ér olyan közel volt, s olyan kívánatos, ő ellenben keblére borult, s miközben heves szívdobogását hallgatta, megadta neki az utolsó kegyelemdöfést is. A nő nem halt meg. Sőt aléltan sikoltott fel, mikor lüktetése az övével egybeforrva percekig rengette testét, s forró magját beléolvasztotta.

A gyönyör szárnyra kapta Zórát, s újra tündérnek érezte magát, aki az egekbe repül… Lepillantott a férfire, hogy kiolvassa szeméből, ő mit érez. A démonkirály smaragdszemei élesen vetültek rá, és egyre nagyobb döbbenettel figyelték növekvő hajzuhatagát. Zóra ijedten nézett maga köré. Tűzszínű haja akár a tenger hullámai, gyűrűztek köröttük és magához kötözték volna Morgant, ha az ki nem tépi magát karjai közül.

- Te tündér vagy! – támadt rá dühödten, s a lelkébe nyíló kapu bezárult.

Szemei villámokat szórtak. A lány rettegve bújt meg a takaróban. Hogy történhetett ez meg?  Hogy árulhatta el teste? A férfi szitkozódva pattant ki az ágyból.

- Nem akartam elhinni! – szűkültek össze szemei – Hogy lehettem ennyire vak! Már az első perctől fogva éreztem, hogy nem lehetsz földi nő. A napfény, az érzékenység, a különös érdeklődés Tündérhon leigázása iránt, s végül Nesztor, ki véred által megszelídült… - értette meg. – De elég csak rád nézni – mérte végig, majd felrántotta az ágyból.

A nyakánál fogva tartotta. A lány keblei remegtek a zilálástól, ő viszont szeme közé nézett.

- Kémkedni jöttél? – dörrent hangja.

- Nem – nyögte Zóra.

- Akkor miért? – engedett szorításán.

A tündérlány lassan engedte ki tüdejéből a levegőt. Nem tehet mást. Morgan erősebb nála és ő már félig szolgája. Teljes, egyenrangú társa akkor lett volna, ha megharapta volna.

- Azért, hogy nemzőképessé tegyél – suttogta elhalón, lesütött pillákkal, megadva magát a vallató erejének.

- Hogy miért? – értetlenkedett a démon.

- Szerelmem csak akkor ejthet teherbe, ha te felkészíted méhemet a befogadására. Túl nagy szenvedély lobog bennem ahhoz, hogy az ő magja máskülönben túlélje.

A várúr hosszan hallgatott, miközben leengedte kezeit. Látszólag az elhangzottak értelmét próbálta felfogni.

- Szóval az a história a földi szerelmedről Tündérhonba tehető át – konstatálta erőltetett higgadtsággal.

Zóra bólintott.

- Ki a te szerelmed? – fúrta tekintetét a lányéba.

- Ezüstföld hercege – árulta el a tündér.

- Vagy úgy! – értette meg Morgan. – S a herceg annyira szeret téged, hogy képes volt ellensége karjaiba küldeni? – gúnyolódott.

- Nem – rázta fejét Zóra. – Ő nem tudja, hogy itt vagyok. Apám, Sziromvölgy ura küldött.

A démonkirály felnevetett.

- Szép kis terv! – ironizált. -  Hozzáadom lányomat Ezüstföld hercegéhez, aki egyébként képtelen az egységet megteremthető gyermeket nemzeni.

A tündérlány szemében gyűlölet lángolt.

- Ne merd meggyalázni a jóságos Agatont! – sziszegte.

Morgan mosolya megfagyott.

- A jóságos Agaton menten szörnyethal, ha megtudja, hogy egy féldémonnal kell megosztania az ágyát, aki kéjes gyönyörre vágyik! – vágta ki nyomban.

- Bölcsünk majd visszavarázsol – gondolkodott hangosan Zóra, de a démonkirály hitetlenül csóválta a fejét.

Odalépett hozzá és felemelte állát.

- Mi az igazi neved? – kérdezte.

- Zóra – húzta ki magát a lány.

- Zóra – ismételte a férfi, majd félretéve a személyeskedést, s a távolságot növelendő, elhagyta a tegező formát. – Ezek szerint van egy napom, hogy kitaláljam, mihez kezdjek önnel – következtette ki, s az elkerekedő szemekre folytatta. – A legközelebbi hajnal időpontja Tündérföldön. A szülei csak így szerezhetnek tudomást arról, ami történt. Hacsak nem aggódnak már így is az életéért.

A tündér meglepetten vizslatta a smaragdokat, majd elkapta fejét Morgan kezétől. Nem hitte volna, hogy a várúr ennyi mindent tud népéről. Elvégre azt mondta, hogy sosem járt Ezüstföldön, s tündérlányt sem látott még. Ezek szerint hazudott neki.

- Kedvem lenne kihasználni az alkalmat és foglyommá tenni a közelgő háborúhoz – jegyezte meg félvállról a férfi. – Jó kis váltságdíjat kaphatnék magáért. Talán vérontás sem szükséges a birtokok megszerzéséhez. De – tette hozzá megfontoltan -, nem vetettetem tömlöcbe. Sőt – villantak szemei -, aranykalitkában lesz mellettem, az ágyban – húzódott önelégült mosolyra ajka. – Elvégre azért jött, hogy a szeretőm legyen. Annyit szerelmeskedünk, amennyit nem szégyell majd Agatonnal. Később hálás lesz érte férje – vigyorgott szemtelenül.

Zóra keze ökölbe rándult, mely nem kerülte el Morgan figyelmét.

- S ön is hálás lehet nekem, amiért nem engedelmeskedtem az imént az ágyban – vetette oda. – Ha megharaptam volna, most hazaáruló lenne.

Hazaáruló – visszhangzott a lány fejében a szó, mely jobban fájt Nesztor harapásánál is. Szomorúan hajtotta le fejét, de csak akkor szakadt ki szívéből a kín, amikor a démonkirály mögött becsukódott az ajtó.

®

- Kérem, vegye ezt fel! – tartott elé Delila egy mélyzöld ruhát, s áhítattal vette szemügyre a lány hosszú, tűzszín haját.

Zóra élettelenül, gondolataiba süllyedve bújt bele a könnyed, légies anyagba. Morgan szavai a fülében visszhangoztak, s harapása nélkül is hazaárulónak érezte magát. A benne csörgedező démonvér bepiszkította tündérlelkét, s az imént történtek bizonyították, hogy egyben ördögi tettekre is sarkallhatja. Valahogy meg kell szabadulnia tőle! A Smaragdszigeten lemenő nap Sziromvölgyben épp felkelt. Ha ez ismét bekövetkezik, a hajnal szülei tudomására hozza, hogy ő célhoz ért. Ám megérezvén a fordulatot, hogy kiléte kitudódott, alkukötés szándékával fognak érte jönni, érezte csontjaiban. De nem állhat eléjük bűnös vérrel! Nem említve a vár körül ólálkodó, veszett farkasokat, akik további veszélyt jelenthettek rájuk nézve.

- A vérfarkasok vezére még mindig tömlöcben van? – akart információt a szolgálótól, mire ő bólintott, s lemondott saját kérdéseiről.  

- Meddig szándékozik a király ott tartani? – folytatta a tudakolózást a tündérlány.

Delila ajka félrebiggyedt.

- Nos, Morgannak sohasem volt ínyére, ha valaki a hozzájárulása nélkül cselekszik. Nagy valószínűséggel hamarosan megöleti.

- És háborgó társai? De hiszen népe békéjéről van szó – hüledezett Zóra.

A mézhajú lány felnevetett.

- Higgye el, hogy a királynak megvannak a saját eszközei.

- Milyen eszközökről beszélsz?

- Ha jól értesültem, Nesztor testét felnégyelve fogja kilökni a várból éhes társainak. Így nemcsak halállal bünteti az engedetlenséget, hanem példát statuálva a farkasok kedvét veszi a további szabályszegéstől. A lenyugodott falka pedig új és tisztességes vezért választ majd helyébe. Ezzel visszaáll az egység.

Zóra halálra dermedten meredt a szolgálóra. Nem ilyen válaszra számított, s ha a vérfarkas elpusztul, nem lesz további esélye megtisztulni.

- Nem lehet megmenteni? – fuldoklott a kétségbeeséstől.

- Ugyan, miért kívánja megmenteni, miután kis híján halálra marta önt? – álmélkodott Delila.

- Muszáj beszélnem vele – könyörgött ellenben a tündérlány.

- Én nem vihetem le magát a tömlöcökhöz – szabadkozott a szolgáló. – Ha Morgan tudomására jut, nekem végem.

- Akkor ki? – ragadta vállon Zóra Delilát, s szemei vérvörössé váltak a hirtelen fakadt dühtől.

A szolgáló riadtan hátrált, mintha a következő percben büntetés érhetné.

- Maga…?

A tündérlány értetlenül bámulta a félelemtől reszkető démonlányt, aki lassan fejet hajtott előtte.

- Bocsásson meg, úrnőm! – kapta szája elé kezét. – Nem tudtam, hogy a démonkirály menyasszonyává tette. Természetesen elvezetem Nesztorhoz.

Most Zórán volt a sor az álmélkodásban. Csak hosszas latolgatás után jött rá, mi változtatta meg a szolgáló viselkedését. A benne rejtező démon, a király egy darabja tört fel belőle öntudatlanul, s nemcsak haragja emlékeztetett rá, hanem egyben a hozzátartozás pecsétjét is beléégette. Bár a tündérlány cseppet sem találta mulatságosnak kétes szerepkörét, most mégis diadalmasan mosolyodott el. Könnyebb lesz Nesztorhoz férkőznie, mint gondolta.