Már a vonat ritmusára ver szívem is. Az ablak lassan párásodik, alig látni a lemenő nap rózsaszín sugarait. Korongja lomhán vonul a távoli hegyek mögül, nem szívesen hagyja ma egyedül a világot. Büszkén veti fel arany fejét utoljára, tűzbe gyújtva a ködös völgyet. Mintha főnix suhanna át a deres fáktól szomorított tájon. Elűzik az éjszaka kísértetei, és már az utolsó boszorkánnyal küzd az égbolton. A sínektől saras utak vezetnek a véget nem érő távolba. Vajon mi lehet messze, ott, ahol már nem látok a ködtől? Talán varázslók bujkálnak a távolban, és lám, kapaszkodom a zötykölődő vonaton tollamba és írok én is szélsebesen.
Már tudom, mit rejtenek a sötétlően mély völgyek alattunk: sárkányok élnek ott. Sötétkék, zöldes, éjfekete tűzlények, kik csak éjszakának idején jönnek elő, olykor riadalmat keltve a gyanútlan éji járatok utasainak. És igen, szinte látom hatalmas szárnyuk suhanását, lendületüket, erejüket. Köztünk élő bölcsek ők, akik mindennél jobban ismernek minket. Ma ünnepre mennek, a Boszorkányszombatra. Előbújnak rejtekeikből, s vadul lendülve az égbe kapnak és szárnyalnak oda, a hegyre, a romos kastély szentélyébe, mert ott hivatalosak. Elvétve tűzcsóvát dobnak a földre örömükben, lángra lobbantva a mezőket.
A fák között az árnyékokban lények tűnnek elő. Félelmetes, fekete szörnyek szarvakkal, tépőfogakkal. Nyáluk csorgatva néznek vonatunk után, s én csendben remélem, messze van még a megálló.
Mögöttük magas alakok jelennek, hosszú sötétlő, vagy bíbor ruhában. Arcuk olykor torzzá válik, máskor emberi kinézetű. Igen, a varázslók és mágusok készülnek az örömünnepre kedves háziállataikkal, a farkasokkal. Lassan, álomittasan ébredeznek, ügyesen lépkedve a kövek között. Ők lesznek a legkedvesebb vendégek, a boszorkányok partnerei a táncban, de nem csak ők hivatottak még ma éjszakára. Denevérek röpdösnek a telihold fényében. Már érkeznek a díszvendégek, a nemesi vérű és vértelen testű vámpírok. Vörös szemek tekintenek rám, és én egész idő alatt remélem, messze van még a megálló.
A meleg kocsiban látni leheletem, a kísértetek, szellemek órája az éjfél. Ők őrzik a vidéket, ellenőriznek minket, hogy véletlenül se zavarjuk a vérontás szent ünnepét. Fehér, majd szürke árnyak suhannak mellettem, előttem, velem. Szemébe néznék, de nincs más csak áttetsző anyag, a gondolatra pedig libabőrös leszek egy pillanatra. Sötét szörnyek éjszakája ez, ahol nincs maradása jónak vagy tisztának. A vár alatti völgyben közben csendesen alszanak a felnőttek, csupán a gyermeki szem képes e bűbájt látni és rettegni. Hiába állítják, hogy valami bújik az ágy alatt, esetleg a szekrényben, hazugnak vagy ostobának hiszik. Pedig igaz minden szó, mert látta, láttam, láttuk: mind. Hány éjszaka rettegtél, mondd, mikor tudtad, mit rejt az éj, s reszketve bújtál takaród alá, mert azt hitted, az majd megvéd. Érezted az érintést, Annak a közelségét, közben pedig suttogtad magadban elhalón, rNem, te nem vagy itt!r1;. S most mondd, mit ért?
Vörös fények gyúlnak a hegyen, megkezdődött, mire egy éve várnak. A démonok már oda értek régen a széllel, tűzzel, vízzel, földdel. A boszorkányok is izgatottak, hiszen ma van beavatójuk, mikor maga a Sátán hívja meg őket gyermekei közé. Nincs, nem maradt, aki megvédje az embert. Az angyalok elbújtak, Isten némán hallgat, a szentek sem suttognak, ma minden ima hiába való. Jegesre dermed a levegő, ahogy megjelenik a Sötét Fejedelem. Érzem a gonoszt, a bűnt és halvány lelkem az égbe kiáltana rElég! Uram ne engedd! Ezt nem bírom tovább!r1;, de nem szól gondolatom, elgyengül minden akaratom. Fenyegető lángok csapnak az égbe, dühösen tépi a támadt szél a fákat; igen, hát végül ő is megjelent. Rettegve húzódom hátra ülésemben, s továbbra is remélem, még messze van a megálló.
A vacsorán a szörnyek holtak húsát eszik, kik messzi-messzi háborúkban vesztek oda. Italként az árulók vérét isszák, akik elárulták az emberiséget. Ők mind szenvednek, s máskor fájna, de most düh mar szívembe, s jogosnak érzem büntetésük. Hát ezért nem szól Isten? Bevégeztetett, s elvégeztetett? S mi, akik itt vagyunk még? Ránk milyen sorsot szánt az ég? Új háborúk lesznek, új holtak, új árulók a régi világban, a régi földön, a régi módon. Ki állíthatja meg őket, szóljon végre valaki! Nem akarunk mi is részt venni egyszer az ünnepen, mi hinni akarjuk, van még jobb, van még mit. Mindig lesznek, akik megkérdezik, és őt megvédenéd? És ő szerinted ember volt, mikor ezt tette? És én azt válaszolom igen! Mert egymásnak vagyunk, mi csak egymásra számíthatunk, de mindig a legvészterhesebb órán széthúzunk, a másik ellen fordulunk. Ezért van ma Boszorkányszombat, ezért van ma minden pokoli lény itt, én pedig könnyezve könyörgöm, hogy messze legyen még a megálló.
Ez vár ránk, ha hagyjuk, de nem, én nem fogom hagyni. Az én vérem nem isszák majd a romvár hegyén, az én húsom nem tépik szét őrjöngő démonfattyak! Aztán mosolyra húzom a szám, körülnézek a vonatban. Hiszen nem vagyok egyedül, hiszen sokan utazunk most egy kocsiban, s szívünk egy ütemre ver. Mind csendben hallgatunk, mind, kik itt vagyunk, mi mind titkolunk, akárcsak a vándorok - hisz azok vagyunk. Tudjuk, mi történik, tudjuk hova tartunk, mi mind hibáztunk. Kezünkben van fegyver, küzdhetünk, küzdhettünk. S lám nem csak az én kezemben serceg a toll keservesen, nem csak én láttam a szörnyeket kisgyermekként, vagy most, mikor megjelentek. Láttad te is, ott volt nálad is, te is érezted érintését, te is sírtál a sötétben, mikor forró lehelete arcodhoz súrlódott. És most nyugodt taktusra ver végre szívem, eltűnődöm az örök kérdéseken, közben pedig várom, hogy közeledjen a megálló.