15. Egy nagyon nem kívánt álom

Egy kastély lábai alatt elterülő városkában járunk. Mindenből árad a középkor. Nem, ez nem egy filmforgatás színhelye és nemis egy népes szerepjáték vagy egy álarcos bál, ez bizony az a kor, ahol a halálangyal tengeti éber hétköznapjait. A város utcáin nagy a zaj, mindenki jön-megy. A koradélutáni órákban nem is csoda, hogy ennyien vannak az utcákon. A városka csendesebb zaját, most kürtszó árasztotta el. Akire már hetekkel ezelőtt vártak, végre visszatért. A várúr harminc fős kísérettel vágott át a városon. Senki sem vette észre, amikor az egyik sikátorba egy lovas vágtatott be. Fáradt volt, csorgott róla a verejték és tisztán látszott rajta, hogy keres valakit vagy valamit. Két óriási, üres boroshordó mögött egyszeriben csak kifújt a szél valami piros csipkés anyagot. A férfi leszállt lováról és a hordókig ment. Még el sem érte, amikor egy vékony, kellemesen csengő női hang rákiáltott.
- Ne gyere közelebb!
- Donna, mit művelsz? – kérdezte a fickó.
- Csak egyedül akarok lenni.
- De apánk vár ránk, mit szól majd, ha megérkezik a várhoz és egyikünket sem fog ott találni?
- Menj vissza egyedül, én maradok!
- Figyelj Donna, én nem megyek vissza egyedül, és ha kell leütlek, de magammal viszlek!
- Apánk rád büszke, de rám biztos nem. Hogy is lehetne büszke egy folyton beteges lányra, aki nem képes jóformán semmire sem...
- Donna, már megint kezded? A húgom vagy, de attól még bezárathatlak egy toronyba, hogy ott siránkozz és ne kellessen folyton a nyomodban legyek.
- És gondolom keresnél egy sárkányt is, akit kapuőrnek állítanál...
- Azt kétlem, elég lenne valahogy áthozni a druszádat, ő aztán bőven megfelelne a feladatra...
- Milyen druszám?
- Na figyelj, ha velem jössz, elmondom.
- Nem. – dőlt hátra a lány.
- Nem érdekel Donna Mazill, a mindenlében kanál szipirtyó története?
- Ez most fájt...
- Téged Mazillnak hívnak?
A hordók mögül mocorgás hallatszódott, majd előbukkant a halálangyal húgának a feje. Barna fürtjei füle mögé türve göndörödtek. Amikor megpillantotta a bátyját, kilépett elé. Kezében egy zsebkendőt tartott, ami tiszta vér volt. A férfi riadtan rohant a lány elé. Gyengéden felemelte a lányt, és feltette a lovára. Miután felült a hátához és elindultak, csak azután szólalt meg.
- Te vagy a legfontosabb az életemben Donna, kérlek figyelj oda az egészségedre, és ne beszélj itt nekem badarságokat. Atyánk ugyanúgy szeret mindkettőnket.
A húga viszont nem felelt. Az út gyászos hangulata a várba érve sem maradt alább. A halálangyal nem értette, hogy miért, de úgy érezte nincs minden rendben. Nem hitte volna, hogy a menet nem fog megérkezni mégcsak a kapuhoz sem, hisz a városban a kürtszó gyorsan haladt. Hosszú percek elteltével egyetlen hírnök vágtatott be a kapun. Zaklatottnak tűnt. Amint megérkezett, a halálangyal és a testvére elé állt és letérdelve így szólt.
- Gróf, grófnő, az imént egy nyíl találta el a parancsnokot. N...nem tehettünk semmit. Mérgezett nyíl volt...
- Miről beszélsz?! – ragadta meg a fickót a halálangyal
- Sajnálom, de nem tudhattuk. A támadót azonban már keressük.
- Vigyél oda, de azonnal! – lökte durván a földre a katonát.
Mindketten nyeregbe szálltak, és már majdnem elindultak, amikor Donna a bátyja mellé szaladt. Azt akarta, hogy vigye magával, de a halálangyal ráparancsolt, hogy maradjon a várban. A lány ellenkezni sem mert, amikor belenézett bátyja haragos, kétségbeesett és egyben riadt arcába, valahogy nem volt mersze ellent mondani neki. Szótlanul nézte, ahogy a két férfi kivágtat a várból. Alighogy ők elhagyták a várat, egy harmadik bukkant fel, aki egyből a lányhoz rohant. Bevitte a nappaliba és kért egy pohár vizet a lány számára.
- Donna kisasszony kérlek nyugodj meg. – szólalt meg a férfi, elnézve a lány meglehetősen szapora lélegzését.
- Hogy nyugodhatnék meg mikor azt a hírt kapom, hogy az apám meghalt, méghozzá úton hazafelé... egy nyertes csatából?!
- Talán az egész csak egy rossz félreértés. Egész addig amíg a gróf vissza nem tér, nem szabad levonni semmilyen következtetést.
- Miért nem inkább engem lőttek le, az apám sokkal fontosabb ember nállam...
- Ne mondj ilyet Donna, a te dolgod nem egyezik atyád munkájával.
Ez a beszlgetés itt ért véget, pedig mindkét fél folytatta volna, azonban váratlanul kinyílt az ajtó és belépett két őr, akik mögött a halálangyal is bement. Szemeiben nem csillogott a megszokott fény, arca is búskomor és falfehér volt. Feszültség érződött a levegőben. Donna felállt és tett egy lépést testvére felé. Az lehajtotta a fejét.
- A méreg túl gyorsan terjedt szét a testében... – mondta a halálangyal rekedt hangon -, senki sem segíthetett volna rajta...
Elcsuklott a szava, de már többre úgysem volt többre szükség, a húga megértette. A fiatal teremtés egész testében rázkódott össze. Az ő arca is teljesen elfehéredett, úgy érezte, hogy forog vele a világ. Érezte ahogy összeborul benne az egész világ, menekülni akart, de nem bírt mozdulni sem. Érezte ahogy tűzforró könnye végigcsordul arcán, majd minden elsötétül előtte. Ájultan esett össze. Párnák közt ébredt, a szobájában. A bátyja ült mellette. Rajta kívl mégcsak egy szolgálólány volt a szobában.
- Húgom, jobban érzed magad?
- Nem... tudjuk mindketten, hogy...
- Fejezd már be! Torkig vagyok a siránkozásaiddal. Folyton temeted magad, még akkor is, mikor az apánk a kápolnában fekszik, a temetésére várva. Igazad van, neked kellene a helyében lenni. Mindannyian fellélegezhetnénk!
Miután kiordította magát, a halálangyal távozott. Olyan erővel csapta be maga után az ajtót, hogy az majdnem kiesett a helyéből. Lement a kápolnába és megparancsolta az őröknek, hogy senki se merje belépni. Órákat töltött a sötét viasszagot árasztó teremben, a már szinte csonkig égett gyertyák lángjának fényében, egy fehér lepellel letakart test mellett. Egyszer sem sírt életében, és most sem hullajtott egyetlen könnycseppet sem, pedig a torkát csípős fájdalom kaparta. Testét lenge szél járta át, ahogy megnyílt az ajtó. A testőre lépett be, a férfi aki mindig mellette volt, aki ismerte a titkát.
- Hogy merészeled megszegni a parancsomat?!
- Bűntess meg ha akarsz, de nagy a baj, a grófkisasszony rohamot kapott. Az állapota nagyon súlyos...
A halálangyal egyből odakapta a fejét. Egy percet sem várt, felpattant és már indult is volna kifelé, azonban két lépés megtétele után összeesett. Zuhanása közben még egy gyertyatartót is felborított. Testőrének először arra kellett rádobja a palástját, hogy lángra ne kapjon a hely, majd a fiúhoz szaladt. Gyors vizsgálat után rájött, hogy csak álmodik, egyébb baja nincs.
Negatív főszereplőnk újra a jövőben találta magát. Egy parkot látott, aminek a füvét épp nyírták. A lebetonozott járdák mentén színes virágok nyíltak. Elszórtan látszott csak néhány fa, és azok sem voltak idősek. Kevés ember stált a napos időben, azok is zömével kisgyerekes szülők, nagyszülők voltak, gyermekeikkel. A látvány egyáltalán nem sugallta a végkifejletet. Újra feltűnt a fűnyíró, amit a pázsiton használtak. A fogója alatthaladt el a kép, egyenest egy nőig haladva, akin homokszínű kosztüm volt. Fekete haját egyetlen csattal tűzte fel hátul. A járdán haladt és a kép is lassan elszaladt róla, vissza a fűnyíróhoz. Alghogy elérte a gépet, ismét a járda felé indult, most négy rosszul festő napszemüveged figuráig, akiken hosszúkabát volt. Ezek négyen, egyszercsak megálltak és kabtjaik alá nyúltak. Mindegyiknél egy félautómata gépfegyver volt. Rácéloztak a kosztümös nőre, akit eddig csak hátulról lehetett látni, és ráeresztették az egész tárat. A nőt a golyók zápora a földre hajította. Az utolsókép, amit még a halálangyal látott az egy közeli „felvétel” volt a holttestről. A vértócsában fekvő hátába temérdek mennyiségű golyót kapott nő fekete haja félig kicsúszott, átívelve arcán, ami csak egy pillanatig látszott csupán. Azonban ez a pillanat is elegendőnek bizonyult, arra, hogy a történet pozitívabbik angyala felébredve felugorjon és hangosan elkiálltsa magát:
- Sanchez!!!