|
Az álom
Veronica von Krolock 2008.10.28. 21:15
Novella, befejezett történet.
A kislány nevetve szalad a réten. Ruhája hullámzik, ahogy a szél belekap, hosszú haja repül utána. Egy gyönyörű, óriási kék pillangót kerget. Soha nem látott még ilyet. Királykék, de talán annál egy kicsit világosabb, szárnya széle koromfekete, az alakja egészen elképesztő. Felül rendes pillangószárny, alul, a teste oldalán hosszú, vékony rész jön, majd cakkosan folytatódik. Meseszép pillangó. Az leszáll egy virágra, a kislány letérdel mellé, és csak nézi. Nem akarja bántani. Csak gyönyörködik a szépségében, ahogy a napfény rásüt, megtörik, ahogy a szivárvány minden színében játszik a fényben. A kép hirtelen változni kezd.
*
Kinyitja a szemét, mindenhol csak fehéret lát maga körül. Nem érez semmit, nem tudja, hol van, miért kellett otthagynia a meseszép rétet. Pittyegés töri meg a csendet, ezen kívül nem hallani semmit. A szájában és az orrában van valami, de nem tud rájönni, mi az. Egy fehér ruhás nő jön be, ránéz, elmosolyodik, mond valamit, de a kislány nem érti. Az utolsó emléke, hogy színházban volt. Mit keres ő most itt? Miért érzi úgy, hogy menten szétrobban a feje? A nő közelebb hajol hozzá, megnézi a szemét, belevilágít egy lámpával. Ez ismerős, ilyet a kórházas filmekben szoktak csinálni. Ott lenne most ő is? Kórházban? A nő arca már nem olyan tiszta, lassan újra elborítja a sötétség.
*
Egy színpadon áll és énekel. Gyönyörű hangja megtölti a nézőteret, az emberek tátott szájjal figyelik. Vicces kis dal, szereti nagyon. Az eleje szomorkásabban indul, majd szép lassan begyorsul, a végén pedig egy óriási tánc van. Egy magas, jóképű szólótáncos, lófarokba fogott, lapockáig érő barna hajjal táncol vele. Forgatja, felkapja, feldobja, majd elkapja, a lány kismadárnak érzi magát az erős karokban. Ez volt minden álma, hogy színésznő legyen, és tessék, az élet kegyes volt hozzá, elérhette legnagyobb álmát. A férfi karjaiban biztonságban van, tudja, sosem ejtené el, hisz mindig számíthat rá. Nem csak a színpadon. A finálé után a közönség állva tapsol, az idősebb hölgyek a könnyet törölgetik a szemükből. Igen, a kis vidéki lánykából nagyvárosi sztár lett. Mint minden este a darabban, mint pár év alatt az életben.
*
Hangok. Már nem csak pittyegés, beszédhangok. Egy őszes hajú, magas homlokú, szemüveges férfi áll az ágya mellett és egy nő meg egy férfi. A nő a kezeit tördeli, a szemei vörösek, a válla megroggyant. A férfi öleli a feleségét, de nem csak öleli, tartja is. Ismerősek. Szép lassan eszébe jut, kik is ők. Anya és apa. Becsukja a szemét, zavarja a sok fehér. A férfi valami műtétről beszél, és egy újabb agyvérzésről. Kiről beszélhet? És miért sír anya? Hideg, remegő kezet érez a homlokán, de túl fáradt ahhoz, hogy felnézzen. Még hallja anya hangját, ahogy elköszön, biztos már mennek haza.
*
Hosszú, hófehér ruhában megy végig a padok között. Lágy orgonaszó hallatszik, a híres és gyönyörű esküvői dalt játsszák. Mosolyog, olyan boldog, mint amilyen talán még soha nem volt és úgy néz ki, mint egy igazi hercegnő. Mindig kedves arcát egyszerűen gyönyörűvé teszi szemének csillogása. A férfi az oltárnál őt várja, és ő mindennél jobban szereti. Az ő szépséges táncosa, aki mindig olyan biztosan fogta a karcsú derekát, és most már együtt lesznek. Örökre. A férfi is mosolyog, a szeme, a végtelen mély tengerkék szeme vele mosolyog. Ezt az örömöt nem lehet tettetni, megjátszani, ez az öröm szívből jön. Igazi. Odaér mellé, megfogja a kezét, a pap pedig elkezdi beszédét, amivel összekötik életüket, és ezzel a nappal érzi, hogy elkezdődött az igazi boldogság.
*
Fáj. Nagyon. Az őszes hangú férfi hangját hallja, a nagymamája sírását. Az érzékei most először mindennél élesebbek, tisztán hall, és ebben a pillanatban tudja, mi történt vele. A színházból hazafele lett rosszul. A rét, a színpad, az esküvő csak álom volt. Ez elszomorítja, mert érzi, már álom is marad. Egy gyönyörű, be nem teljesülő álom. Csak az övé. Az orvos hangjában már nincs meg az a bíztatás, ami eddig megvolt, a kislány összeszedi minden erejét, és kinyitja a szemét. Nem veszik észre, hogy felébredt, ahogy eddig sem, egyszer sem. Nézi a szüleit, édesanyját, ahogy apa vállán zokog, nagyit, ahogy a székben ül, és reszket a visszatartott könnyektől. És apát. Apa nem szokott sírni, sose sír. Most mégis könnyek folynak végig az arcán, szeme csukva, arcán földöntúli fájdalom. A kislány végignéz családján, emlékezetébe akarja vésni a képet, hogy soha ne felejtse el őket, akárhová kerül. Majd lágy mosollyal az arcán, arra gondol, mennyire szereti is őket, és lehunyja a szemét, hogy egy utolsót álmodjon.
*
Temető. Csak áll és nézi a számára oly kedves nevet és a dátumot. Az ő szeretett táncosa ott fekszik, ki tudja, milyen mélyen, gesztenye koporsóban, most már örökre elválasztva tőle. Gyűrűjét forgatja az ujján, miközben könnyei patakokban folynak le az arcán. A szép, együtt töltött pillanatokra emlékszik. Egy kép él az emlékezetében, élesen, mintha csak tegnap lett volna. A pillanat, amikor rájött, neki nem kell senki más, csak a titokzatos szemű férfi. Térdre ereszkedik a sír mellett, finoman, lágyan megsimogatja, mintha férje arcát érintené. Lágy, meleg kezet érez a vállán, mire hátrafordul. Egy fekete köpenyes, magas férfi áll mögötte. Fekete haja és ruhája szinte vakító foltnak tűnik a tavaszi, színes tájban. Kezét nyújtja a lány felé, aki tudja, pontosan tudja, ki a férfi. Elfogadja a felé nyújtott kezet, a fekete alak felsegíti, magához húzza, és azt suttogja, hogy óvatos lesz, nem fog fájni, majd magához öleli a lányt és egy lágy csókkal zárja le örökre a csodálatosan szép álmokat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
