®

Az őrök engedelmesen kísérték a kívánt személyhez, majd odébbálltak. A rideg cellák félhomályában csak nehezen lehetett felismerni a vérfarkas körvonalait. Nesztor összekucorodva hevert a szalmában az egyik rács mögött. Fájdalmasan felvonyított, mikor megérezte a démonkirály vérét csuklyás látogatójában.

- Kegyelmezz és hagyd meg életemet! Soha többet nem cselekszem elhamarkodottan – ígérte jámbor lélekként.

Zóra kibújt csuklyájából, s felfedte kilétét.

- Te vagy az? – ugrott talpra Nesztor azonnal. – Nem ismertem rád a véred szagából – lépdelt közelebb a rácshoz.

A cella parányi ablakán besütő holdfényben megcsillantak kikerekedett szemei és selymes bundájába túrt az ezüstös ár.

- Miért nem mondtad korábban, hogy Morgan hitvesjelöltje vagy? – faggatta.

- Mert nem voltam az – mordult rá a tündér afféle démonmódra. – Neked köszönhetem, hogy vérátömlesztést kaptam – duzzogott.

- Ó! Már értem – bólintott Nesztor. – Megmentett tőlem, akit oly annyira megrészegített véred, hogy csaknem kiszipolyoztam belőled az életet – merengett és önsajnálatba fojtotta volna monológját, ha a lány vissza nem veszi a szót.

- Megszegted az alkut – támadt rá Zóra villanó szemekkel -, úgyhogy ne nyaldosd nekem a sebeidet! Megérdemled, hogy felnégyeltessen.

- Áú! – vonította az ordas panaszosan, mintha máris végrehajtanák rajta a parancsot. – De nem árultam el kilétedet – védekezett.

A tündérlány felnyögött.

- Hiába, már kitudódott – hajtotta le csüggedten fejét.

- Van valami újabb alkud? – csillant fény Nesztor szemeiben.

Zóra hümmögött.

- Ezúttal nem csaplak be – ígérte a fenevad kezes bárányként.

- Jól van – egyezett bele a lány elégedetten, s ellentmondást nem tűrve rivallt rá: – Akkor add vissza, ami az enyém!

- Hogy? – hebegte a vérfarkas, de Zóra átváltozó tengerzöld szemei világosan a tudtára adták, hogy az őbenne csörgedező tündérvérét követeli.

A lány hálát adott az égnek, amiért nem érzett viszolygást attól, hogy megharapja Nesztort. Sőt, olyan kéjes vágy fogta el a gondolatra, hogy a rácshoz hajoló farkas nyakába mélyesztheti fogait, melyet ez idáig nem ismert. A szomjúság megkettőzött erővel tört démonrészére.

- Hó-hó! – hátrált meg az ordas az érte nyúló kezek elől. – S utána mi lesz a sorsom? Kiviszel innen?

Zóra józanul próbált gondolkodni, de démoni ösztönei zavart keltettek benne. Legalább úgy érezte most magát, mint Nesztor, mikor a hallban nekitámadott.

- Hát persze! – vágta rá, s nyálelválasztása megindult.

- Hiszek neked – felelte a farkas nyájasan. – Mert ha iszol véremből, azzal nemcsak visszanyered önmagad, hanem kicsi részt kapsz belőlem is. Sorstárak leszünk. Te is szenvedni fogsz, ha én szenvedek – tette hozzá halkan, s kidugta fejét a rácson. – Gyere, igyál! – vonta mancsaival nyakához a lányt.

A tündérdémon nem volt ura önmagának. De egyik fele tudta, hogy újra az lesz, ha csillapítja szomjúságát. Szemfogai megnőttek, mikor félresöpörte Nesztor hosszú szőrét nyakán. E pillanatban nem érdekelték a következmények. Démoni énje kerekedett felülre, s harapni készült. Már-már belemélyesztette volna fogait vastag bőrébe, mikor eldörrent egy lövés, a vérfarkas pedig elterült előtte.

- Vigyék ki társainak a tetemet! – jött Morgan utasítása. – Végre lenyugodhat a falka.

Smaragdszemei élesen villantak Zórára, aki beharapta ajkát. Szánalomra méltó volt a lány, ahogy ott állt a sötétben hosszú hajába burkolózva, s kesergett saját vére felett, mely most már Nesztorhoz és általa népéhez tartozott. A démonkirály szíve elfacsarodott. Bár arcát düh torzította, önmagát okolhatta, amiért felvilágosítás nélkül magára hagyta Zórát. Csak nem hitte a tündér, hogy ily módon visszakaphatja vérét? A farkas egy csepp vért sem vesztett, s fájdalommentes halált halt a golyótól. Az őrök elhurcolták holttestét, majd csend borult a cellákra.

- Jöjjön! – nyújtotta ekkor kezét a démonkirály a tündérnek.

Nem szidta le. Elég büntetés volt számára, ami történt.

- Mit akar? – támadt neki Zóra, s tiltakozott, mikor a várúr magához rántotta.

- Sajnálom, ha éhes maradt démoni énje – mélyedt a tengerzöld szemekbe, melyek tündéri fénye a tulajdonos számára ismeretlen erőt takart. – De rossz alanyt választott – dorgálta atyaian. – Tévhit, hogy újra önmaga lehet, ha fogyaszt a farkas véréből. Nesztor vére csak még jobban összezavarná az ön kettős jellemét, ami elméjében így is zavart okoz. Jelenleg válaszút előtt áll. Vagy tiszta tündérvért, vagy démonvért iszik. Bármelyiket is veszi magához, az fog önben dominálni. S minthogy a kastélyban e pillanatban önön kívül nincs más tündér, csak démonvérrel szolgálhatok – tette hozzá gúnyosan, majd rendezte arcvonásait. – Igyon! – vonta nyakához Zóra fejét.

A lány hiába próbált Morgan lelkébe látni, az elzárta előle. Önnön lelke pedig háborgott. A démonkirály, aki mindig is rettegett másnak adni vérét, felkínálja neki szánalomból? Vagy hogy fokozza kínját? A bronzbarna bőr alatt lüktetett az ér, ott áramlott benne minden démonlány álma, s őt egy harapás választotta el ettől. A finom illat vonzotta legsötétebb énjét, s lehunyta szemét, hogy ellent tudjon állni. Melánia biztosan habozás nélkül fogadta volna, Zórában azonban lelki háború dúlt. A farkas vérét mindkét fele akarta, a férfiét viszont csak a romlott nő. De ő nem akart démon lenni! Nem kérte, hogy Morgan tegye azzá. A harapás utáni vágy lassan apadni kezdett benne, s szemfogai visszahúzódtak, ahogy gondolataira tündér énje erősödött.

- Soha! – kiáltotta. – Soha! – szegezte tenyerét a férfi mellkasának, s gyűlölködve tolta félre.

®

Aznap egy falatot sem evett, s megvonta magát a társaságtól. Futólag találkozott Melániával, aki ígéretére emlékeztetve intett neki messziről, majd eltűnt szemei elől. De az is lehet, hogy csak képzelete űzött vele tréfát az éhségtől. Kedvetlenül lefürdött, hogy elterelje figyelmét, majd zavartan és keseregve állt szobája ablakában és bámulta a napfelkeltét. Tündérlétét acélozta vele, s örömmel töltötte el, hogy a fény iránti vágya nem szűnt meg. Józan gondolatok felé akarta terelni elméjét, s látta Agatont, amint a hajnal ébreszti. A férfi érte fog jönni, mire itt alkonyodik, s kimenti az ördög szigetéről. Apja, Oberon fogja elkísérni az útra. Ketten olyan erősek lesznek, mint Morgan egymaga. De Zóra nem nyugodott meg. Érezte a démon erejét, s megriadt attól, mit fog tenni, ha eljönnek érte? Kiadja vajon? Vagy magának akarja? Önző birtoklási vágyat érzett benne. De mit akarna tőle? Mire kellhet ő neki? A saját oldalára kívánja állítani? Vagy általa akarja kiismerni az ellenséget? Hazaárulóvá tenné? Majd megveszett a tudatlanságtól, és összerezzent, mikor lelki szemei előtt megjelent Morgan, ahogy kívülről a szoba kilincsére helyezi kezét. Meg kell tudnia, mit tervez vele ellensége, s miután elalszik, le kell vágnia egyik hajtincsét - határozta el. Azzal véget vet a várúr önző birtoklási vágyának, mely megérkezése óta rabul ejtette szívét, s másnak adja. Ezen kívül, ha Morgan kikerül körzetéből, ő maga is megszabadul a kísértéstől, mely démoni énjét fenyegeti. Melánia nem is sejtette, hogy megadta számára az egyetlen kiutat.

 Aztán a kilincs nyüszített. Zóra nem fordult meg, mégis érezte a férfi jelenlétét. Morgan vérének illata ott lengett körülötte és hiába mosta ki imént pólusaiból, újra rátelepedett feldúlt agyára. Felzaklatta és ködbe vonta a vágy. A következő pillanat, amire emlékezett, az volt, hogy a démon karjaiba kapja, s közelsége feltüzeli ösztöneit. Nem! – parancsolt magára, s a tündérlány makacssága visszatért belé.

- Ne érjen hozzám! – ugrott el előle, s remegő állát felszegte.

Szédülten állt és riadtan vizslatta ellenségét. Morgan szomorúan elmosolyodott. Most, hogy már meggyőződött vendége valódi szándékairól, aki mellesleg vére visszautasításával azt is bebizonyította, hogy nem részegítette meg az újfajta hatalom, ismét az a szánalomra méltó hölgy állt előtte, aki pár nappal ezelőtt belépett kastélya kapuján. Ugyanakkor szánalmába csodálat is vegyült.

- Küzdelme megindító – szólalt meg halkan. – Csak kár, hogy éhsége le fogja győzni – tette hozzá figyelmeztetve.

- S ön kiélvezi minden percét? – helyezte vád alá a lány.

- Csak nem képzeli, hogy szenvedni hagyom? – sértődött meg a férfi, majd egy üvegcse került elő markából és odanyújtotta Zórának. – Igya ezt meg, s ideiglenesen megnyugszik.

A lány kétkedve nézte.

- Azaz nem akarom majd megharapni önt? – tudakolta.

A démonkirály nevetett a szemérmetlen kérdésbe burkolt vallomáson.

- Így van – bólintott aztán kimérten. – Éhsége megszűnik.

Zóra nem tehetett mást. Remegő ujjaival eltávolította az üvegcse kupakját, és félig kiitta a piros színű folyadékot. A jóllakottság érzését mézízzel érték el és még valami mással, melyet nem tudott néven nevezni. Ugyanakkor mellékhatásként bizsergető érzés áradt szét végtagjaiban.

- Igya ki mindet, különben nem hat – biztatta Morgan, s elé lépett, majd kivette az üvegcsét kezéből, hogy megitassa.

- Nem! – tiltakozott a lány, s kipirult.

- Miért? – jött az ártatlan kérdés.

Zóra nem merte bevallani, de váratlan szomj fogta el a férfi után. Ellenben nem vérére, csókjára szomjazott. A démon belélátott.

- Ne tartsa vissza magát – kérte, s magához vonta.

Egyik kezével felemelte állát és lehajolt ajkához. Finoman ízlelgette, melynek hatására Zórából előtörtek a visszafojtott vágyak. Karjai önálló életre keltek és Morgan nyaka köré fonódtak. Akarta őt. Duzzadt ajkai szétnyíltak, s utat adtak a tapogatózó nyelvnek. A szenvedélyes játék magába szippantotta áldozatait.

- Én is kívánlak, ahogy te engem – lehelte utána nyakába a férfi.

- Ez az ára? – nyögte a lány.

- Mármint arra gondolsz, hogy nemi vággyal fizetsz a jóllakottságért? – mutatta meg izzó smaragdjait Morgan, majd Zóra szeme intésére bólintott. – Csak így megy. Valamit valamiért – mosolygott le, majd keze a lány hátára siklott és észrevétlen gombolni kezdte ruháját.

- De – nyalta meg szája szélét a tündér -, nem tehetsz ismét a magadévá.

Torka kiszáradt, mire kimondta a mondatot, szíve pedig vadul kalapált. Anyja szavai jutottak eszébe. „Csak egyetlen egyszer lehetsz az övé, különben méhed átalakul.” Annyira kívánta a férfit, hogy még ezt a figyelmeztetést is képes lett volna félresöpörni, ha tovább csókolja.  

- Félig démon vagy, félig tündér – okította Morgan a gondolataiba látva. – A méhed képes bármelyikhez alkalmazkodni. És ha nem szeretsz, engem ki fog vetni – emlékeztette.

Zóra szemei elkerekedtek a csodálkozástól. A démonkirály sokkal többet tudott nála.  

- Ha nem bízol magadban – érintette meg ekkor arcát nagyujjával a férfi -, természetesen visszatarthatom magam. Elvégre én sem tündértől szeretnék utódot.

- Már hogyne bíznék magamban? – háborodott fel már a gondolatra is a lány, majd karjait Morgan mellkasának szegezte.

Hogy tételezheti ez az öntelt alak, hogy ő szerelmes lehet belé?

– Agatont szeretem – jelentette ki, s kezei máris felszakították szeretője ingét.

- Akkor nincs félnivalónk – jött az elégedett és gyors válasz, majd Zóra ruháját is letépték.

Anyaszült meztelenül állt a démonkirály előtt. Testére a vágy stigmái piros foltokként kiültek, keblei ziláltan emelkedtek és süllyedtek, duzzadtan várták kényeztetőjüket, haja pedig selymesen omlott vádlijáig, s tüzes palástjával ingerelte a férfit, akár egy bikát a vörös kendő. Morgan egy mozdulattal felnyalábolta és az ágyra döntötte. A következő pillanatban róla is eltűnt a ruha és bronzbarna bőre teljes felületével hozzátapadt. Csókja egyszerre volt méreg és balzsam. Végigégette minden pontját, miközben smaragdjaival megbűvölten hódolt a tündéri test szépségei előtt. Kezébe próbálta a nő minden domborulatát, s kéjes örömöt lelt azok pontos illeszkedésében. Ezüstföld almái sem lehettek finomabbak Zóra kebleinél, és egyetlen hegycsúcs sem szédíthetett el úgy egy vándort, ahogy az ő mellbimbói Morgant. Ami pedig Tündérhon forrásait illette, egyik sem érhetett a mézízű nő kútjának nyomába. A tündér kiengedte démoni karmait és mikor a vágy határpontjára érkezett, hátába mélyesztette. A démonkirály megfordult vele, s Zóra került felülre. Abban a pillanatban előtört belőle az éhes démonnő, aki nyelvével végigjelölte áldozata végtagjait, majd egyetlen testrészre koncentrálva szívni kezdte. Morgan féktelenül, s bosszúsan rántotta mellkasára a megvadult szeretőt, amiért elrontotta az előjátékot, melyet ő hosszabbra kívánt nyújtani. Büntetésül maga alá gyűrte és feje fölé kulcsolta karjait, majd miközben nyelvével körözni kezdett mellbimbói körül, hímtagját combja közé préselte, de nem adta még neki. Zóra önkívületben rángatózott, s himbálta csípőjét. Hajtincsei lángtengerként hullámzottak köröttük, s rátekeredtek a férfi testére. Morgan elengedte a lány csuklóit, s kezébe vette a hajtömegből kiszabadított arcot.

- Mondd, hogy nem szeretsz! – követelte, s beléhatolt.

Zóra levegő után kapott, s nem jött ki hang a torkán.

- Csak tőled függ sorsunk – mozdult meg benne lassan a férfi.

A tündérlány lehunyt szemekkel adta át magát neki.

- Ez nem szerelem – suttogta lángoló arccal, s állítása kérdésnek is beillett volna. – Csupán önző kéjvágy – pattantak fel szemei –, a birtoklás önző vágya, hogy akarlak!

- Megkapsz – ígérte Morgan, s mélyebb lökésekkel repítette közelebb az élvezet kapujához.

Zóra ajkát a következő pillanatban kéjes nyögések hagyták el, alhasa megfeszült, majd sűrű izom-összehúzódásokat végzett. Lüktetésére a démon sem bírta visszatartani magját, s vágya robbanásszerűen kitört belőle. Extázisuk hosszúra nyúlt a kölcsönös pulzációra, de a nő nem akart lenyugodni. A démonkirály nyaka köré fonta karjait, s ajkához húzta az erekkel átszőtt hajlatot. Kéjesen jelölte meg nyelvével a bronzbarna bőrt, miközben légzése felgyorsult. Morgan megérezte Zóra újraéledő éhségét, ám meg akart győződni őszinteségéről:

- Tied a vérem is, ha készen állsz rá – mondta, s szemébe mélyedt.

A tündérlány erre felocsúdott, s tengerzöld szemei hirtelen könnybe lábadtak, ahogy ráismert sorsára.

- Soha nem tudnék újra tündér lenni, mert képtelen lennék bármelyik társam vérét venni –zokogta. - De ha démonná válok, akkor elárulom földemet.

Ennyire tisztán nem látott még, s a megoldás is határozottan körvonalazódott benne.

- Ölj meg! – könyörgött.

Morgan döbbenten hallgatta a kétségbeesett monológot.

- Te adtad a véredet, neked is kell elvenned! – sugárzott vád tekintetéből, majd az üveges szemek átváltoztak, s ismét démoni szikra csillant fel bennük, mely táplálék után sóvárgott.

A férfi nem nézhette tovább tétlenül Zóra vergődését, aki ziláltan kapkodott levegő után. Előkereste az üvegcsét, s egy arra kedvező pillanatban legurította torkán a nyugtató folyadék maradékát is. A tündérlány aléltan zuhant a párnák közé, szemei lecsukódtak, s légzése is csillapodott. Morgan felsóhajtott. Percekig figyelte az alvó lányt, s vívódott önmagával, majd kagylóhéjként védelmezve mögésimult, s aludni próbált.