Morgan betartotta ígéretét. A háború harmadnapra virradóra kirobbant, s bár egyetlen fronton, de annál határozottabban kívánt diadalhoz jutni. Ezüstföld vidéke pillanatok alatt vált a harc színterévé. A településeket kilakoltatták, az ott élő tündéreknek Sziromvölgy adott új otthont. Oberon és Efraim időben gondoskodott a szükséges óvintézkedésekről, még mielőtt a démonok a Tündérhont védő, láthatatlan falakat áttörték és bejutottak volna a Kristályerdő területére. Az eleinte szoros tengeri harcot hónapokig tartó légi és földi háború váltotta fel, melyhez a tündérkirályoknak minden erőt latba kellett vetniük, s míg egységüket Zóra méhében biztosra hitték, a tündérhadsereg kardjainak élére ellenségük ellen makacs varázslatokat olvastak.
Épp ilyen makacssággal küzdött Sziromvölgy legkisebb lánya is otthonában, hogy méhében Agaton magját életre keltse. De kedvese hálószobás visszavonulás helyett igazi küzdőtérre vágyott. Csak egy hétig volt hajlandó a szerelem oltárán áldozni, melyre bár óvón fektette le a szívébe zárt, törékeny fehérgalambot, ügyetlenül fosztotta meg szárnyaitól. A nászi idő letelte után viszont sem Zóra, sem apósa nem tarthatta vissza a hadba vonulástól.
Sziromvölgy hamarosan nem csak tündércsaládok új lak- és menhelyéül szolgált, hanem a sérült harcosok regenerálódását elősegítő, s egyben harci utánpótlásról gondoskodó hátországként is meg kellett állnia helyét. Egyre több tündérlovag érkezett az ápolók gyógyulást gyorsító ellátásáért, s a vérző sebek láttán a téboly óriási szárnyas angyala végtelen röppályájára került a Tündérföld immár zsúfolásig megtelt vidékén siránkozó gyermekek feletti egekben.
®
- Indulok én is! – jelentette be a hosszú, barna hajú ifjú egyik hajnalban Efraim elé állva. – Haza hozom sógoromat.
Zóra, aki kileste könnyáztatott arcú nővérétől búcsúzkodó kedvesét, s gyanakvón követte atyja dolgozószobájáig, szájára kulcsolta kezeit az ajtóban, hogy visszatartsa zokogását. Ám a megrendíthetetlen kijelentés elhangzott, mielőtt megakadályozhatta volna, s rövid időre csendbe burkolta a helyiséget.
- Dalton – kezdte aztán a tündérkirály, aki mindvégig íróasztalára könyökölve, arcát kezeibe temetve hallgatott, de most felemelte fejét.
Türkizkék szemei fátyolosan csillantak meg gondterhelt, ráncosodó arcán, ezüstszakálla pedig ismét centiket nőtt.
- Nemes lélekre vall elszántságod, de nem hagyhatom, hogy mindkét lányom párja odavesszen – sírta.
- Én viszont nem nézhetem tétlenül, hogy a birodalom egységes erejét megalapozható fél meggondolatlanul feláldozza magát a harcban – keményített hangján a lovag.
Efraim felsóhajtott.
- Agaton már megtette, ami tőle tellett – közölte legyűrve érzelgősségét.
- Hogy érti ezt, királyom? – kerekedtek Dalton barna szemei.
- Régen megértettem már, hogy az egység egyes-egyedül lányomon múlik. Az ifjú vő itthon nem sokat tehet. Ahhoz pedig túlságosan is nyughatatlan, hogy felesége szoknyáján üljön, mialatt honfitársai harcolnak. Nem említve bosszúszomját, mely a démonkirály ellen hajtja – tette még hozzá.
Hangja a régi volt. Kimért, megfontolt és semleges.
- Azt állítja, hogy önfejűségéből fakadóan nem fog velem hazatérni? – kérdezte ingerülten Dalton.
Efraim bólintott.
- Sőt, lázongó jelleme addig-addig űzi, míg a harc hevében el nem hull – szólalt meg látnoki hangján.
- S, ha így is van! – tört föl hevesen az ifjú tündérből. – Hogy hagyhatja, hogy hiúságból elvesszen?
A tündérkirály nem felelt, s hallgatása egyre elszántabbá tette Daltont:
- Gondoljon feleségére, az ön saját lányára, Zórára! A szíve szakad majd meg, ha szerető férj helyett egy marék hamut szoríthat keblére. S apja, Oberon szíve is kettéhasad fia halálhírére!
Csak egy pillanatra tartott szünetet, melybe belevegyült a küszöbön álló lány csendes sírása.
- Döntöttem – acélozta meg magát a lovag. – Máris indulok.
Ezzel sarkon fordult, s a kijárathoz ment, ahol Zóra várta. Tűzszín hajtincsei kisírt szemei elé tolakodtak, s fáradt, fakó arcára sötét foltok ültek ki a sok álmatlan éjszaka miatt.
- Visszahozom őt neked – ígérte sógora kedvesen, s füle mögé simította egyik elkóborolt hajfürtjét.
A tündérlány karjaiba csimpaszkodott.
- Ha elmész, Flóra szíve is meghasad – rebegte elhalón, de Dalton eltolta magától.
- Ne aggódj, Médea varázslatával épségben térünk haza – mondta még, aztán kikerülte őt és távozott.
Zóra szemlesütve állt egy darabig, s mikor a lovag alakja eltűnt a lépcsőfordulóban, apja dolgozószobájába lépett. Efraim mély hallgatásba burkolózott, mialatt türkizkék szemei lányát tanulmányozták. Mikor szárnya színében mélyedtek el, gyanakvón összeszűkültek.
- Bocsáss meg nekem, apám – rohant ekkor Zóra Efraimhoz és térdre omlott előtte. – Én hoztam a bajt hazánkra – peregtek le arcán könnyei, s tovább gyónt volna, ha a király közbe nem sóhajt.
- Mindent tudok – tette kezét lánya fejére, s ölébe vonta. – Nincs olyan, amit Médea sokáig elhallgathatna előlem.
Zóra felnézett apjára. Az türkizszemekből önvád sugárzott.
- Én követtem el hibát, mikor Morganhoz küldtelek.
- Nem volt más választásod – hárított lánya.
- Lehet – ismerte be az apa. – De legalább tiszta lélekkel vehetnénk fel a harcot, melynek ereje nagyobb lenne a mostani megtört erőnél.
- Miért? – kesergett Zóra. – Mondd apám, miért akarja Morgan Tündérhont?
Efraim behunyta szemeit, mielőtt felelt, s a múlt árnya suhant át előtte.
- A démonok mindig is hataloméhesek voltak – kezdte a visszaidézést. – Már Morgan apja, Káleb is világuralomra tört. Könnyűszerrel le is igázhatta volna Tündérhont, ha nem lett volna valaki, aki ugyanolyan jól ismerte ellenségét, mint önnön vérét.
- Médea – mondták ki egyszerre a bölcs nevét. – Hogy került Médea Smaragdszigetre? – tudakolta kíváncsian a tündérlány, s letörölte könnyeit.
Érezte, hogy most megtud mindet.
- Ő eredetét tekintve démon volt – árulta el apja. – Káleb hitvese kívánt lenni, ő ellenben csak ágyasának tartotta. Mikor fiúgyermeket szült neki, mellyel azt hitte, végre magához láncolhatja szerelmét, a démonkirály felfalta tulajdon gyermekét, őt pedig száműzte a földre. Nem bírta elviselni, hogy egy nő uralkodjék vele együtt. Médeát én hoztam titkon Tündérföldre, mikor kitört a háború a két birodalom között, s felajánlottam neki, hogy emberből tündérré teszem, ha segít megmenteni népemet. Neki köszönhettük, hogy Káleb végül is visszavonulni kényszerült, s a béke korszaka köszöntött ránk – zárta a történetet.
Zóra elkerekedő szemekkel hallgatta.
- S Morgan? Akkor ő kinek a fia? – kérdezte sürgetőn.
- A legenda szerint Káleb több hónapon keresztül koplalt, hogy fia anyai vérétől megtisztuljon, míg egy nap, a harcok lezárását követőn Morgan győztesen került ki testéből, s átvette helyét. Ám dicső uralomra csak úgy juthatott, hogy szellematyjával alkut kötött, ifjúként bevégzi életcélját, s uralma alá hajtja Tündérhont.
A tündérlány elborzadva hallgatta a históriát.
- S ennek most kell bekövetkeznie – értette meg, ugyanakkor ledöbbent a hírtől, hogy Médea Morgan vérszerinti anyja.
Aztán a háborús borzalmak jelentek meg szemei előtt.
– De bölcs tündérünk ismét segítségünkre lehetne, hisz ismeri fiát és népét – tépelődött.
Efraim szomorúan rázta fejét.
- Sajnos Káleb teljesen saját képére formálta fia jellemét, az anyai vérből nem sok maradt benne. Ennek kihasználására tehát nincs lehetőségünk. Népe pedig hatalmas változásokon ment keresztül, mióta Morgan uralkodik, aki új forráshelyek után keresgélve előszeretettel merít a föld készlettárából. De – folytatta reményteljes hangon -, követnünk kell Médea megérzéseit, mivel a bölcs tudja, hogy a győzelem annak az egységes erőnek a záloga, mely egy férfi és egy nő magjából kel életre, s mely Smaragdsziget erejének Káleb óta egyben legnagyobb hiányossága.
Zóra mindent értően bólintott, s elszántság keményítette meg arcát.
- Én is Médea kívánsága szerint fogok eljárni – jelentette ki eltökélten.
®
Dalton a bölcsasszony varázslatának erejével még aznap késő délután beváltotta ígéretét. Flóra szívre rakott kezekkel imádkozott éppen, mikor kedvese lova feltűnt a látóhatáron, Zóra pedig otthagyta sérült ápoltját, s rögvest nővére után reppent. A lemenő nap fénye szomorún vonta körbe a távolban felbukkanó lovagot és az őt csüggedten kísérő pegazusát, míg felettük a messzi egekben hatalmas holló károgott. Flóra ügyet sem vetve a vészjósló madárra, kedvese karjaiba vetette magát, aki egy gyors ölelés után eltolta magától.
- Gyorsan! Segítség kell – terelte lovához, melyen Agaton eszméletlen teste pihent.
Az odaérkező Zóra őrült megszállottként bontotta le élettelen párját lováról, s éltető csókokkal borította be kedvese arcát. Mindhiába. Agaton nem mozdult.
- A kastélyba kell vinnem! – utasította félre Dalton a hölgyeket, de Zórát csak nehezen lehetett elvontatni férje mellől.
- Kishúgom, gyere – vonta volna arrébb Flóra, ám mikor a lány nem hallgatott a szép szóra, liliomillattal bódította el.
Zóra a földre roskadt, s bágyadtan figyelte nővére öléből, amint sógora pár elébe igyekvő tündérrel Agatont a várba viszi.
- Nyugodj meg! – simított végig arcán Flóra, de húga kétségbeesése könnycseppet csalt szemébe.
Az aléltan fekvő lány pillantása viszont az ibolyaszín szemekről a lemenő nap alatt repkedő hollóra esett, mely a következő percben denevérré nőtte ki magát, és miután megmutatta valódi alakját, vinnyogó hangokat adva távozott.
- Rabán – suttogta Zóra elgyötörten.
®
Gyógyító napfény ragyogta be a szobát, s az erőtlen férfi alakját jótékonyan ringatta ágyában. A lány szótlan, a nyugtató főzetektől szédülten omlott mellé, s mellkasára hajtotta fejét. Mintha két elszenderült lélek pihent volna meg egy rémálom kellős közepén, mely csupán egy varázslatnak köszönhette virágillatú békeszigetét. Ám míg a külső szemlélőnek úgy tűnhetett, egy kedves pár alussza közös, szerelmes álmát, addig a valóság rideg tükre mást mutatott. Egyikük a tündérek édes álmát látta, a másik azonban a holtakét.
- Zóra! – nyögte Agaton kiszáradt torka, mire a tündérlány megmoccant.
Csak képzelődött vagy valóban kedvese hangja szólította? A férfi mozdulatlan hevert tovább.
- Zóra! – suttogta még egyszer, de már az ágy mellől.
A lány Agaton testét magához szorítva, résnyire nyitotta szemeit, hogy lássa, ki a kellemetlenkedő, aki háborgatni merészeli legszentebb pillanatában. De mikor meglátta őt, halk, álomittas sóhaj hagyta el ajkát. A hosszú, szőke hajú férfi tündérszárnyait szétnyitva állt saját ágya mellett és olyan gyönyörű volt, mint még soha. A napfény átsütött megtisztult erőt sugározó alakján, s új élettel töltötte fel.
- Kedvesem! – szólította Agaton az ágyon fekvő holttestét szorongató lányt, akit a delejes erő némaságra ítélt. – Hamarosan a birodalom új egysége köszönt ránk, ha meg tudsz nekem bocsátani, és el tudsz engedni.
Zóra elkerekedő szemekkel bámulta a fényes tüneményt, aki ekkor lehajolt hozzá és gyengéden megcirógatta arcát.
- Erősnek kell lenned! – folytatta megkeményedett arccal Agaton. – Csak te győzheted le a démonkirályt. De óvakodj, hogy ne bosszú élezze kardod, ahogy nekem – figyelmeztette még, majd apró csókot lehelt homlokára és alakja halványodni kezdett.
- Agaton! – kiáltott fel Zóra, mikor nyelve engedte.
Búcsúzó kedvese megértette vele, hogy ez az utolsó alkalom, amikor teljes dicsfényében láthatja. Annyi mindent el akart neki mondani, s még annál is többet kérdezni, de tudta, hogy a megbocsátó szív többet ér most.
– Agaton! Te olyan voltál nekem, mint a testvérem és soha nem foglak elfelejteni – suttogta halvány mosollyal, aztán átszellemült arccal folytatta. – Ígérem, mindent meg fogok tenni, hogy megmentsem hazánkat.
Utolsó szavaira kedvese álomalakja szertefoszlott, s az élettelen, békés álomba omló test is nem sokára követte. A kastély másik pontján ugyanabban a pillanatban felsírtak.
®
- Mutasd gyermekem! – kérte ellentmondást nem tűrve Zóra Médeát, aki elállta útját dolgozószobája előtt.
A fekete hajú tündérasszony kétkedve méregette az elszánt teremtést.
- Valóban készen állsz arra, hogy megöld? – kérdezte.
- Készen – szegte fel állát a tündérlány.
Az ametisztszemekben Zóra egy pillanatra Morgan anyját látta, s el sem tudta hinni, hogy ez a nő képes neki felkínálni unokáját azért, hogy megölesse. Akárha tulajdon fiát látta volna maga előtt, sem benne, sem az előtte álló nőben nem lakozott szeretet. Morgan ellen irányuló dühe Agaton halálával fokozódott ugyan, de Médea közönyös magatartására elérte tetőpontját. Valóban úgy érezte, hogy ebben a pillanatban képes lenne bármire.
- Engedj! – lökte félre.
A bölcs megérezvén határozottságát, félreállt, s Zóra a rubinfalak közé léphetett. A szoba végében bölcső állt, melyből felsírtak. A tündérlány odalépett, s félretűrte a nylonfüggönyt. A ráncos csomag gőgicsélni kezdett, mikor anyja megérintette, s rávetette két kicsiny szemét. Smaragdszemek néztek vissza rá, melyek kíváncsi örömfénnyel köszöntötték a látogatót, s teljes bizalommal adóztak a rá bámulónak. Zóra szemei könnybe lábadtak, leroskadt, ajkai remegve nyíltak szét.
- Ekkora szeretet ellen nincs fegyver – rebegte, s Médeára vetette tekintetét.
A tündérasszony elfordult.
- Önnön tükrödbe néztél most – tolmácsolta.
- Hát ezért kell meghalnia? – tudakolta az ifjú tündér.
- Vagy ő, vagy Morgan! – pördült meg Médea, s ametisztszín szeme vörösen izzott. – Válassz!
- Neked melyik fájna jobban? – támadt rá váratlanul Zóra.
A bölcs arca a közöny maszkja mögé bújt.
- Ha levágják egyik ujjam, nő helyette másik – felelte kimérten.
- Hát valóban ilyen fagyos szívű vagy? – folytatta a tündérlány csípőre tett kezekkel, de Médea nem felelt.
Szekrényéhez lépett és leemelt róla egy dobozt. A rubinszínű bársonyból szép lassan egy fehérarany markolatú kard bontakozott ki, smaragdfényű élén pedig büszkén csillant meg a nap fénye, mikor a tündérasszony kiemelte:
- Íme az egyedüli fegyver, mely képes elpusztítani Morgant, s száműzni ebből a világból. De csak a te kezed által – mondta, s hangjába ünnepélyes színezet vegyült, mintha már rég erre az alkalomra várt volna.
- Vigyázni fogok a kishúgodra – ígérte a barnahajú tündérlovag, de kedvese ibolyaszín szemei záporesőben fürdőztek.
- Apám! – szólalt meg a legkisebb lány. – Csak én győzhetem le Morgant Médea szerint, ezért el kell, hogy engedj.
Efraim örökös megfontoltságából életre keltett álarca a napok előrehaladtával töredezésnek indult, s mára teljesen lepattogzott arcáról. Az egykor higgadt vonásain kilátástalanság lett úrrá, s bár az apai féltés most kiült minden vonására, egyedüli támaszát, nyugodt szavait gondosan őrizte még.
- Sok szörnyűség vár rád, gyermekem, a fronton, biztosan felkészültél rá? – kérdezte.
Zóra bólintott, majd nővéréhez fordult.
- Ne aggódj, Dalton fegyvere egyszer már bizonyított, most sem fog cserbenhagyni bennünket - szorította meg Flóra kezeit, majd anyjáért nyúlt.
- Ígérd meg, hogy varázslatoddal véded otthonom!
- Így lesz – szökött könny akvamarinszemeibe.
®
Még aznap alkonyatkor útra keltek. Bár Agaton szavai visszhangoztak Zóra fülében, a bosszúvágy nőttön-nőtt szívében, ahogy a front felé közeledtek. Lehetetlen volt legyűrni utálatát a borzalmak láttán. Tündérlovagok ezrei vívtak lábaik alatt haláltusát, s Zóra csaknem mindegyiket meg akarta menteni. Dalton figyelmeztetésére sem tudta leküzdeni a gyógyítás belső ösztönét, s egyre több lovaghoz tért le ápolás céljából. Legtöbbjüket ki is faggatta, így információhoz juthatott a démonkirály hollétét illetően. Megtudta, hogy folyamatosan változó bázishelye jelenleg a Kristályerdő közepén áll, s hogy kutyafejű démonok és vérfarkasok őrzik sátra bejáratát a háború szüneteiben.
- Meg kell várnunk a reggelt – tanácsolta Dalton, mikor újra lovaikra pattantak. – A napfényben csökken az ellenség ereje.
Zóra beleegyezőn bólintott, de mikor elérték a sziklákkal körülvett Kristályerdő határát jelentő hegyet, s lenézett az eléjük táruló, vérben fürdő frontra, másképpen döntött.
- Még ma éjjel meg kell halnia a démonkirálynak! – villantak smaragdszemei, s a sötét erő ébredezni kezdett vérében.
AJÁNLOM AZ OLDALT
