5. rész: „Ultra vigilis umbram, eche veritas…”

„Sírva bújtam hozzá. Ő átölelt és nyugtatóan simogatta hátam.
- Kay mond csak...
- Igen?
- Akkor én most mi is vagyok?”

Nem válaszolt. Felnéztem rá. Engem nézett. Szemeiben furcsa fény csillant. Féltett engem. Ekkor még nem tudtam mitől, vagy kitől. De hirtelen rájöttem. A saját fajtájától, a többi vámpírtól.

- Tudod… Én magam sem tudom. Mivel még nem vagy a Draculine-om ezért van benned mind ember mind vámpír vér. De vérfarkas is vagy… Na, meg mágus is…

- Mágus? Az meg, hogy?

- A kardom. Rajtam kívül csak Tremere-k vagy varázstudományokban jártas lények tudják megérinteni. De ez még önmagában nem is lenne gond…

- Gond? Most már semmit sem értek!

- Tudod a vámpírok és a vérfarkasok már, több mint 2000 éve háborúznak egymással. Az egész úgy kezdődött, hogy egy Cloe nevű vérfarkas hercegnő egy bűbájjal elcsábította a királyunkat. Mindenki azt hitte, hogy a király tényleg szerelmes lett Cloe-ba, s ezért hagyta el Carment, az úrnőjét. De mivel az uralkodó egy Tremere volt könnyen megtörte a varázslatot. Itt a nézetek megoszlanak, van, aki szerint visszatért majd visszament Cloe-hoz mert bele szeretett, de van, aki szerint Cloe megölte, mert visszatért királynőjéhez. Az úrnő még a mai napig is egyedül uralkodik a világunkon. De ez mind csak szóbeszéden alapul…

- És ismerted azt az uralkodót?

- Ismertem őt… Túlságosan is jól… Az uralkodót Aeyon-nak hívták… ő volt az apám…

- Sajnálom…

- Ugyan! Ez már nagyon régen történt nem kell sajnálkoznod!

Felállt majd én is.

- Gyere menyünk haza.

Bólintottam. Elindultunk kifelé. Ahogy út közben körbepillantottam csak félelemmel teli pillantásokat láttam mindenkitől. Ez nem igazság! Megmentem az úrnő életét és így hálálják meg! Ez szíven ütött. A könnyek megint folyni kezdtek az arcomon. Mintha Kay megérezte volna ezt. Megszorította a kezem majd futni kezdett. Egészen egy erkélyig futottunk. Egyszerre vetettük a mélybe magunkat. Még magam sem tudom, hogy, hogy siketült használnom szárnyaimat. Repültünk, ő vezetett én, pedig követtem. Lassan feltűnt előttünk a kastély körvonala. Puhán értünk földet. Nem szóltam semmit, csak bementem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe. Nem csoda, hogy az emberek, vagyis a vámpírok féltek tőlem. Hajam kócos, összetapadt az alvadt vértől. A ruhámból és arcomról még mindig folyt a félig megszáradt vér. A szemem újra zöld volt, de zavaros, mint a tenger vize egy nagy vihar után. Dermedten néztem a tükörképemet. Arra eszméltem fel, hogy a vér a ruhámból a csempére csöppen. Gyorsan beálltam a fürdőkádba. A ruhát szinte letéptem magamról, soha többé nem akartam látni. Megnyitottam a vizet és kimostam hajamból a mocskot. Azután a fentről érkező vízsugár alá álltam. A jéghideg víz csípte a bőrömön lévő sebeket. De nem törődtem ezzel. Csak az érdekelt, hogy minél tisztább legyek. Amikor kiszálltam magam köré tekertem egy puha fehér törölközőt. Ismét belenéztem a tükörbe. Végre régi önmagamat láttam benne és nem egy őrült gyilkos. Megszemléltem a hátamat is de legnagyobb csodálkozásomra szárnyaimnak már nyoma se volt. Elkerekedtek szemeim, amikor megláttam hátam közepén a két egymásra tekerődző fekete sárkányt, vörös gyémánt szemekkel. Megdörzsöltem szemeimet, de amikor kinyitottam őket a tetkónak már nyoma sem volt. Biztos csak képzelődök! Nyugtattam magam majd újra szembe fordultam a tükörrel. Kifésültem hajamat nem törődve azzal, hogy a jobb vállamon lévő viszonylag nagy seb felszakadt a művelet közben. Aztán csak álltam és néztem. Néztem a saját szememet, ahogy kezdett „lenyugodni a tenger”. Egészen belemerültem. Arra eszméltem fel, hogy puha ajkak tapadtak a vállamra lecsókolva róla a vért. Megremegtem és arcomra pír szökött, hiszen itt álltam előtte, egy száltörölközőben.

- Valami baj van?

- Nem… Semmi… Csak egy kicsit fáj a fejem. És szédülök…

Lábaim összecsuklottak. Kayt is meglephette, mert nem bírta megtartani súlyomat. Térdre esett. Szemeim előtt elmosódott a világ. Láttam a fényt és kinyújtottam felé az egyik kezem, de az csak egyre távolabb és távolabb kerültem tőle. Csak estem bele a sötétségbe majd koppanva értem földet. Alakokat láttam pontosabban lábakat. A testem mintha ólomsúlyú lenne, nem bírtam mozdulni. Az alakok körbe álltak majd suttogni kezdtek. Először nem értettem mit mondanak majd hangfoszlányok jutottak el fülemhez.
- Csaló…

- Galád…

- Tiszta gyalázat…
- Bemocskoltad a nevünket!
- Mi? De én nem tettem semmit!

Végre meg tudtam szólalni. A fejemet úgy fordítottam, hogy lássam a hozzám beszélő alakokat. Vámpírok voltak.

- Dehogynem! Amikor 2000 évvel ezelőtt, csak úgy eltűntél! Pedig a király számított rád! Nem hiába voltál a haderőinek kapitánya! Mi mondtuk őfelségének, hogy ne bízzon egy olyan korcsban, mint te de ő nem hallgatott ránk! Sőt! Még azt mondta, hogy olyan vagy neki mintha a lánya lennél! De most nem ezért vagyunk itt. A király egy verset hagyott hátra neked:

Ha majd síromnál állsz,

S engem soha többé nem látsz,

Mond el nekem kedvesem,

Mit síromba vésettem…

Az alakok lassan homályosulni kezdtek. Engem valamilyen erő most felfelé repített a fény felé. A gravitáció mintha összenyomná a mellkasom. Nem kaptam levegőt. Fuldokoltam. Úgy éreztem, ott halok meg. De hirtelen kitisztult előttem minden. Köhögve kaptam levegőért. Nem tudtam, hol vagyok, csak feküdtem, és mélyeket lélegeztem. Szemeimet arra nyitottam ki, hogy valaki szorosan magához ölel.

- Kérlek… Legközelebb ne csinálj ilyet… Nagyon meg ijesztettél…

- Kay…

Karjaimmal átfontam nyakát, fejemet a vállára hajtottam. Kellemes érzés volt, ahogy simogatta meztelen hátam… Várjunk csak! A meztelen hátam? Ekkor kaptam észbe. Lenéztem magam mellé a földön ott feküdt a vizes törölközőm. Gyorsan ellöktem magamtól és egy jó nagy pofont lekevertem neki Baka Hentai kiáltással. Felkaptam a törülközőt, majd kiviharoztam onnan. Az ágyon már ki voltak készítve a ruháim. Egy fekete miniszoknya és egy ugyan ilyen színű top. Na meg egy bőrdzseki. Amikor megfordultam Kay már mögöttem állt.
- El kell mennünk apád sírjához…

- De miért?

- Ne kérdezd… Az ösztönöm súgja.

- Rendben.

Az ajtó felé indultunk. Rengeteg képcsőn mentünk lefelé majd kiértünk a kastélyból. Egy motor állt az ajtó előtt.

- Ezzel gyorsabbak leszünk.

Válaszolt Kay a még fel nem tett kérdésemre. Felült én, pedig mögé. Átkaroltam és fejemet a hátának döntöttem. Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok. Fél órája sem mehettünk, amikor Kay megállt. Leszálltunk majd egy ösvényen indultunk el. Minden felé csak zöld növényeket láttam. Majd egyszer csak szétnyíltak előttünk a fák. Megpillantottam egy gyönyörű koporsót. Márványból volt. Ahogy jobban körül néztem észre vettem egy kis építményszerűséget. Négy oszlop volt a sír négy sarkától kicsit távolabb. Az oszlopokon kristályból fáklyák voltak kialakítva, amikben különös, kékláng égett. A „ház” teteje fehéraranyból volt, azt hiszem… Hát erre nem sajnálták a pénzt. Amire kibambultam magam Kay már a koporsó mellett állt lehajtott fejjel. Oda léptem mellé. A síron, a néven és az évszámon kívül még egy mondat állt arannyal felírva.

- Sosem értettem, hogy mit jelent… „Ultra vigilis umbram, eche veritas”…

Hallottam Kay suttogó hangját. Mintha megbabonáztak volna figyeltem a feliratot. Mintha vibrált volna… Szinte hívogatott. Kinyújtottam a kezem és megérintettem.

- „A vezető lelkén át megleled az igazságot…”

Hirtelen vakító fényesség támadt. Kék lángok csaptak elő, amik megégették karomat. Sikítva ugrottam hátra. Megbotlottam valamiben. Elterültem a földön. Felnéztem Kayra… Megkövülten állt pár méterre a tűztől. A szeme vizesen csillogott… Ismét a Tűzre emeltem tekintetem. Egy férfi alakját láttam benne kirajzolódni. Hófehér ruhát viselt. Bokáig érő ezüst haját tépte a hirtelen feltámadó szél. Felnyitotta szemeit… Az a csillogó arany pillantás… Sosem láttam eddig ilyen szomorú, de gyönyörű szemeket… Egy eléggé hangos puffanás szerű hang… Kay térdre esett mellettem. A szőke haja eltakarta arcát. Nem láttam, de tudtam, hogy könnyek csurognak le rajta. Erről árulkodott a földet támasztó kezei közt cseppekben sötétedő föld. Az ezüsthajú férfi közelebb jött majd fél térdre ereszkedett Kay előtt. A fiú közelebb csúszott hozzá majd hihetetlen gyorsasággal ölelte magához. Szorosan ölelték egymást. Én nem értettem semmit. De minden felvilágosult előttem amikor meghallottam Kay suttogó hangját:

- Apa…