Reggel óta folyamatosan csak kapaszkodtak felfelé a hóval borított ösvényen. Lovaik - csodálkozásukra -
elég jól viselték a nem nekik való terepet. Körülöttük nem volt más, csak végtelen, fehér, egyre emelkedő
pusztaság. Néhol csupasz kőszirtek torz vázai meredeztek elő a hóból. Másutt a jéggé fagyott csapadék
öltött bizarr, ingatag formákat. Lábaik alatt keskeny és mély szakadékok nyíltak. Egy óvatlan lépés - és
valamelyik elnyeli őket örökre...
Lassan felértek a kevéssé ismert hágó legmagasabb pontjára, ahonnan már lefelé vezetett az út. Előttük
kitárult az ember-nem-járta vadon; a Rémségek Erdeje. Komor növénytömege baljóslatú tömböt képezett a
messzeségben. Útjuk majd arra vezet, ha a hegyvidékkel megbirkóztak...
Teleportálni ezen a környéken nem lehetett, mert a régi nagy háborúk keserű örökségeként megzavarták azokat
az energiamezőket, amelyek ezt lehetővé tették volna.
Kapuk sem működhettek errefelé. Nem volt biztonságos. A térbeli utazás váratlanul időbelivé válhatott,
illetve az átviteli energia a pulzálásával megölhette a próbálkozót...
Így maradt a keserves menetelés. Átértek a hegytömb északi oldalára. A mélyben hívogatóan zöldellt a völgy...
Lefelé tartottak az egyik lejtős hómezőn. Az időjárás már délelőtt, felfelé jövet megváltozott. A csípős szél
enyhült, a levegő melegedett. Beborult az ég, és a hó is szállingózni kezdett.
Aki már járt közöttük ilyen terepen, aggódva tekintett a többiekre. Hawk szólalt meg elsőként:
- Nem tetszik nekem ez az egész.
- Mire érted?- kérdezte Roberto.
- Arra, hogy ez az időjárás nem jó nekünk.- nézett megint az égre a lovag. A hó egyfolytában esett, és az idő
enyhébb lett. Mindez a magas hegyek legveszedelmesebb gyilkosát ébreszthette fel... a lavinát...
A veszély érzete mindannyiukban ott bujkált. Néma csendben léptettek egymás nyomában. Szinte árnyékokként
mozogva indultak lefelé.

Nem rajtuk múlott... Ők mindent megtettek, hogy a vastag hóréteg kényes egyensúlyát fel ne borítsák.
Csak egy halk hang... Lion felkapta a fejét, és azonnal vágtatni kezdett lovával, ölében kedvesével oldalra,
ahogy csak bírt. Eközben társaira is rászólt fojtott, de erélyes hangon. Már nem volt lényeges, hogy csendben
maradjanak...
- Lavina! Gyorsan... utánunk!
Ők kérdezősködés nélkül követték. Hallották a vészjósló hangokat. Lovaik gyorsítottak, erejüket végsőkig
feszítve, halálfélelemmel. Ösztöneik vitték őket az Oroszlán után.
Az egyik felettük magasodó csúcson az imént valami reccsenésszerű, majd suhogó, egyre erősödő, robajló hang
keletkezett.
A hegy felett vakító fehér felhő emelkedett a magasba. A tetőn süvítő szél a finomabb részecskéket elkapta, és
messzire sodorta. A nehezebb kristályok a lejtőre záporoztak.
A tetőn lévő hótömeg megroppant... és egyre gyorsulva lefelé kezdett csúszni. Jég-és sziklatömböket sodort
magával...
Ők pedig megpróbáltak menekülni, kitérni az útjából. Egy olyan szikla felé száguldottak, ami szinte tetőként
borult egy függőleges kőfal fölé. Ha el is kapja őket, ott van esélyük túlélni...
A mágusok ezt az irdatlan, jéghideg zuhatagot meg sem próbálták lefékezni. Ide még az együttes erejük is
kevésnek bizonyult.
Az elszabadult fehér halál morajlott, dübörgött lefelé a lejtőn a nyomukban.
A levegőben hó- és jégszilánkok repkedtek, sűrű felhőt alkotva, és takarva a közelgő áradatot.
A zaj elviselhetetlenül erős lett, ahogy a mély katlan falairól a visszhang visszacsapódott, a szemközti
oldalakon láncreakciót előidézve. Onnan is csúszni kezdett a hó lefelé...
A talaj remegett hátasaik lábai alatt.
Sannah lova elbotlott, és magával rántotta lovasát. Landras erre azonnal reagált. Elkapta a lány kezét, és
felhúzta a saját hátasára. A sérült állat terhétől megkönnyebbült, és próbált menekülni, de lába nem bírta.
Maguk mögött hallották rémült nyihogását, majd a hangját elnyomta a hangos dübörgés...
A többi ló reszkető inakkal állt már a kihajló szikla alatt. Ziháló lélegzetük párafelhőként gomolygott
körülöttük. Gazdáikkal együtt biztonságban voltak. Mindannyian elérték az életmentő zugot. Landras lova
utolsóként, szinte bebukott közéjük. Idejében, mert a nyomában már zuhogott is a jeges törmelék lefelé, oda,
ahol az előbb még a halállal futottak versenyt.

Lovaikról leszálltak, és a szikla tövébe telepedtek. Az állatok félelemtől remegve bújtak össze.
Beszélni nem tudtak, mert a lavina hangja mindent elnyomott. Sannah még mindig reszketett megmentője ölében.
A lova eltűnt a fehér por-és jégfelhőben... a lány holmijával együtt. A szőkeség kék szemeiből két könnycsepp
indult lefelé az arcán.
Az elf férfi gyengéden lesimogatta a sós gyöngyöket, és az ölébe húzta Sannah-t, aki szorosan hozzásimult.
Landras szép arcán csábos mosoly született... kék szeme a tengerek mélységét idézte... tekintetük elmerült
egymáséban. A fekete hajú egyre közelebb hajolt, Sannah érezte perzselő leheletét... szemét lehunyta, majd
hirtelen meglepve nyitotta ki, ajkain lágy csókot érezve. Körülöttük megszűnt a világ, a dübörgő hózuhataggal
együtt. Csak egymás szemeit látták, csak a másik édes ajkát ízlelték, egyre szenvedélyesebben. Amikor
abbahagyták, akkor eszméltek rá, mekkora csend veszi őket körül...
Lion még Elina ajkát birtokolta, Elani Hawk ölelésében bújt meg, és mindketten Robertot védték... A többiek
a lovak mellett vészelték át a lavinát. A menedékük előtt vastag hó- és kőréteg magasodott. Valahogy ki kell
jutniuk... a hófal tetején - egy résen át - világosság jutott be hozzájuk... levegőt kaptak ugyan, de nem
tehették, hogy itt éjszakázzanak... megfagyhattak volna. Már érezték is a hideg égetően dermesztő érintését...
- Menjetek kicsit hátrébb!- szólt az ezüstszőke mágus-lovag. Majd társaira nézett:
- Varázslattal kell utat törnünk. Még mindig nem tudunk teleportálni. Nem biztonságos.
- Egyesíteni kell az erőnket.- bólintott Ryken, öccse mellé lépve. Anter is közelebb ment, és összefogtak,
hogy mágiával törjenek utat a hófalban. A hármuk által létrehozott vörös energianyaláb úgy hatolt bele az
akadályba, mint kés a vajba. Nemsokára szabadon lépkedhettek lefelé, a völgybe.
Újabb lavinától már nem kellett tartani, mert az az egy a többit is beindította, ahol a lejtőkön a hótakaró
meggyengült.
Lovaik óvatosan lépkedtek a göröngyös talajon. Már lenyugodott a nap, mire a hóhatár alá értek. Egy üresen
álló nyári pásztorszállásra akadtak. Ott húzták meg magukat éjszakára. Álmaikban még egyre a halálos fehérség
kísértett...

Másnap dél körül elérték a fenyveseket. Utuk hatalmas szálfák árnyékában vezetett tovább. Egyre tovább haladtak.
Néhány nap múlva egy kisvárosba értek. Itt még nyugalom volt, az emberek a szokott tevékenységeiket végezték.
A fogadóban azért hallottak ezt-azt suttogni... Kósza híreket délebbre felforgatott városokról... falvakról,
amiket a Démon hordái mind egy szálig kiirtottak... de ezek csak hitetlenkedő, mendemondáknak tartott dolgok
voltak a városlakók szemében. Nem úgy vándorainkéban... ők már látták ezt saját szemükkel... és tudták, csak
idő kérdése, hogy a hegylánc ezen oldalán is vérfürdőt rendezzenek a zsoldosseregek...
Rövid pihenőjük hasznosnak bizonyult. Sannahnak vásároltak elpusztult lova helyett egy hátast, és a lavinába
beleveszett ruhái helyett néhány újat. A lány a fegyvereit magánál tartva lovagolt a szerencsétlenség idején...
így azok megmaradtak, és nem kellett pótolni. Az élelmiszer-készletüket viszont igen...
A szükséges holmikat beszerezve gyorsan továbbálltak. Már nem voltak messze a néhai varázsló sasfészkétől.
Útjuk egyik legveszedelmesebb szakasza előtt álltak. A Rémségek Erdején kellett átverekedniük magukat...
mert a teleportálás még mindig lehetetlen volt. Amikor megálltak, hogy éjszakára megfelelő helyet keressenek,
a hírhedt és rettegett növényrengeteg csak néhány óra járásnyira burjánzott tőlük.

A ligetes hegyoldalon egy szép kis szurdokra bukkantak, ami kellemes, védett zugnak bizonyult. Végében kicsi
tavacska húzódott meg a fölé magasodó sziklák árnyékában. Vize az alkonyatban párologni kezdett, jelezve,
melegforrásra leltek. Ezt mindannyian örömmel üdvözölték, mert az utóbbi néhány napban csak jéghideg
gleccserfolyócskák kerültek útjukba.
Ivóvizet a szurdok bejáratánál kanyargó kis patakból tudtak meríteni.
Még út közben sikerült elejteni a vacsoráravalót: néhány fácánt. Tüzet raktak, és Elani átadta fakanalát
bátyjának; mondván: most rajtuk a sor vacsorát készíteni... majd Sannahval, Elinával és Robertoval fürödni mentek.
Amikor a vacsora készen lett, Ryken küldött telepatikus üzenetet a félelf nőnek.
Már egészen sötét volt, a tűz és a két hold világított. Elina nem ment még enni. Magányosan üldögélt a kellemes
vízben, és súlyos gondolatok foglalkoztatták, amik mind az öröksége és az őt sújtó átok körül forogtak. Elméjében
óvatos érintést érzett. Komor arca felderült. Felpillantva észrevette kedvesét, aki eltökélte, nem hagyja, hogy
szomorkodjon. Lion derékig a vízben állt, és megindult a lány felé. Izmos testét, ezüstös haját beragyogta a holdak
fénye. Elina tágra nyílt szemmel csodálta, ahogy közeledett hozzá.
Amikor odaért, gyengéden felsegítette szerelmét, karjait a karcsú derékra fűzte.
- Idejöttem érted, mert még nem vacsoráztál. Nem akarom, hogy legyengülj, és bajod essen.
- Még nem voltam éhes. És kicsit egyedül akartam lenni. Gondolkodtam. - szólt a néma válasz.
- Tudom. Aggódsz. Ne tedd... mindent megteszünk, hogy segítsünk.
- Tisztában vagyok vele, és nagyon kedves tőletek. De még mindig kínoznak ezek a dolgok...
- Minden rendbe fog jönni. Érzem.- csókolta meg a férfi lágyan. Elina teljesen elgyengült, remegett az édesen
fájó vágyakozástól. Párját akarta, ugyanúgy, mint az őt... testük és lelkük egymásért kiáltott. Nem várakoztatták
hát tovább egymást...
A Vörös Hold már nyugodni készült, amikor az Oroszlán imádottját ölébe kapta, és kivitte a tavacska partjára.
Gyorsan felöltöztek, majd a mágus odavezette kedvesét a tűzhöz. A többiek már megvacsoráztak, és ki-ki lepihent. Ők
is csakhamar követték példájukat. Ki kell jól aludniuk magukat, mert egy nap alatt át kell vágniuk magukat azon az
erdőn...